Roger Ebert egyik sokat hangoztatott véleménye, miszerint egy film annyira jó, mint a benne szereplő ellenség. Valljuk be, ebben nem kevés igazság van, elvégre az ellenfél az, aki akadályokat gördít a hősök elé, általa méretnek meg, és végül buknak el vagy győzedelmeskednek. A gonosz az, aki képes magasra tenni a mércét a pozitív szereplők számára, akik nem túl motiváltak – nem akarnak mást, csak boldogan élni, amíg meg nem halnak.

Rengeteg mű feszültség forrása tehát az, hogy a gonosz mi mindent képes megtenni hőseinkkel. A disztópiák zömében azonban ennek a fordítottja figyelhető meg, ott ugyanis a fő kérdés az, hogy a szereplők mi mindennek hagyják kitenni magukat. Míg a különböző ponyvák és akciófilmek főhősei többnyire olyan emberek, akik a közönség vágyait elégítik ki, és ennek megfelelően nevetve küzdenek le minden akadályt, addig az antiutópiák átlagembereinek az is komoly problémát jelent, ami az egyszeri halandó számára meglehetősen bagatellnek tűnik. Nincs tehát szükség bajszát pödörgető ellenfélre, de még arctalan elnyomó, totalitárius rendszerre sem a sötét jövő víziójához – és ez az, amit a 2006-ban bemutatott Hülyék paradicsoma tökéletesen megért.

2005-ben a Pentagon kísérleti alanyokat keres egy hibernációs programhoz, amire végül a minden szempontból tökéletesen átlagos Joe Bauers (Luke Wilson) közlegényt és egy Rita (Maya Rudolph) nevű örömlányt választanak ki. Az eredeti terv szerint csak egy évet kellene eltölteniük lefagyasztott állapotban, azonban homokszem kerül a gépezetbe – a projekt vezetőjét letartóztatják, a kísérletről pedig megfeledkeznek, így az egy évből öt évszázad lesz.

Az eltelt félévezred alatt az emberiség fejlődése drasztikus irányt vesz. A fejlett technika és orvostudomány azok életét is megmenti, akikről egyébként csak a Darwin-díjasok között olvashatnánk. Ezek az emberek pedig úgy szaporodnak, mint a nyulak, miközben az értelmesebbek előbb a gyerekvállaláshoz szükséges feltételeket akarják megteremteni, és így nem kelhetnek versenyre génjeik továbbörökítésében korlátoltabb társaikkal. Ennek következtében pedig az évszázadok során az átlagintelligencia zuhanni kezd, míg az egész emberiség egy bolondok házára nem emlékeztet, melyet csak az automatizált rendszerek mentenek meg a kihalástól.

A jövő Amerikája

Ráadásul már azok se sokáig. Amikor Joe magához tér ötszáz év után, egy kiszáradt, lelakott, szeméthegyekkel borított Amerikában találja magát. Az omladozó épületeket spárgával kötik össze, a romokban álló autópályán percenként száguld egy kocsi a végzetébe, csakhogy ugyanazzal a gondtalan nemtörődömséggel kövesse őt a háta mögött utazó, az emberek pedig… nos, legtöbbjük egy agyműtéten átesett zombi elmeszintjét nem éri el. A legnézettebb műsor arról szól, hányféleképpen tudnak tökön vágni egy szerencsétlen flótást, az utóbbi idők legsikeresebb filmje pedig a Fenék… amire jegyet váltva a nagyérdemű másfél óráig egy alfelet láthat a vásznon. Mindenütt a reklámok és a márkák uralkodnak, az emberek pedig vonalkódot viselnek a csuklójukon, és ezen tárolják minden adatukat – mert sokszor még a saját nevüket is elfelejtik.

Senki nem kárhoztathatja Joe-t, amiért minden követ megmozgat a hazajutáshoz, miután meghallja, hogy a múlt tudósainak sikerült egy időgépet építeniük, amelyet egy távoli helyen őriznek. Annál is inkább, mert a jövő emberei szemében egy törvényen kívüli őskövület, aki furcsa bogarai miatt – mint például olvasás – közröhej tárgya. Azonban néhány (relatíve) értelmesebb jövőbeli rájön, hogy talán Joe a túlélésük záloga, így hősünknek Rita segítségével lehetősége adódik, hogy megmentse a jövő embereit a rájuk váró éhhaláltól, és talán képes új mederbe terelni a történelem folyamát. Azonban két teljesen átlagos személyről beszélhetünk, nem pedig agyonidealizált hősökről, így hosszú és rögös út áll előttük.

A főszereplők hétköznapi mivoltával a Hülyék paradicsoma pedig a disztópiák hagyományait követi. Guy Montag a Fahrenheit 451-ből vagy Sam Lowry a Brazil című filmből semmivel sem emelkedik fölénk, mégis kilógnak a környezetükből. Nem ők többek az átlagembernél, hanem az őket körülvevők kevesebbek, akkor is, ha olyan aprónak tűnő dolgokról beszélünk, mint a képzelőerő. De ez már Herbert George Wells Az időgép című művének Időjárójára is igaz volt – egyszerű angol úriemberként mégis szinte félistennek számított az eloiok között, akik nemhogy a morlockokkal nem szálltak szembe, de fuldokló társukat sem mentették volna ki.

Beavis-tanulmány

Persze ennél még korábbra is visszamehetünk, és ugyanígy felhozhatjuk példának John Swift Gulliverét is. Swift szatírája sok szempontból tekinthető a disztópiák előzményének. Amit sokan elfelejtenek, hogy ezek a művek ugyanúgy nem a jövőt akarják megjósolni, ahogy Swift sem ismeretterjesztőt írt létező népek kultúrájáról, a céljuk az, hogy a jelen elé állítsanak görbe tükröt. Azonban mivel a XX. századra a Földet eléggé feltérképezték ahhoz, hogy Lilliputnak és Laputának ne legyen helye rajta, ezért legtöbb alkotó a jövőbe helyezte a jelen kritikáját – esetleg, ritkábban, a tenger mélyére vagy idegen bolygókra. De hát eredeti jelentése szerint az utópia is egy sehol sem létező helyet jelent, ami az eutópiára – jó helyre – rímel. Márpedig a disztópiák sem mások, mint gyakorlatban megvalósult utópiák, amelyek papíron jónak tűntek, a valóságban viszont sokkal többet kellett feláldozni a létrejöttükhöz, semmint megérte volna. A disztópiák az utópiák kiforgatása, újraértelmezése.

A korábbi disztópikus művek közül a Hülyék paradicsoma azonban Cyril M. Kornbluth Menetelő maflák című  novellájából merít a legtöbbet. Kornbluth történetében is elhülyül az emberiség, a világ pedig szintén egy szexuálisan túlfűtött, reklámokkal teleaggatott hely, ahol nagy dolognak számít, ha az ember sikeresen old meg gyerekeknek szánt készségfejlesztő játékokat. A főszereplőt itt is a tetszhalálból élesztik újjá – ami már akkor, 1951-ben hagyománynak számított –, és ugyanúgy tőle várják a megoldást. A hasonlóságok azonban itt véget is érnek, és minden más fronton a Hülyék paradicsoma szembe megy Kornbluth művével.

Az egyik lényeges különbség az, hogy Kornbluthnál az ötmilliárd idiótára hárommillió értelmes ember jut, akik csak azért nem fordítottak hátat korlátolt társaiknak, mert ha összeomlik az emberiség, az őket is magával rántja. Az idióták szaporodását ugyan igyekeznek korlátozni, elsősorban propagandafilmekkel (a moziban a közönség egyszerűségén csodálkozó mai ember megint csak egy közös elem), de ezzel sem mennek sokra. A Hülyék paradicsomában az elitet az automatizált gépek váltják fel, amelyek azonban a kétes karbantartás miatt nem sokkal kompetensebbek uraiknál.

Ennél is meghatározóbb ellentét a két mű főhősének, Joe Bauersnek és John Barlow-nak a szembenállása. Joe Bauers egy alapvetően jóindulatú, ugyanakkor roppant motiválatlan ember; John Barlow ezzel szemben egy törtető, kapzsi, előítéletekkel teli és embertelenül önző telekspekuláns. Joe-t joggal tartják a társai vesztesnek, John viszont mindenki szemében egy ellenszenves szociopata – vagy legalábbis azoknak, akik kellő ésszel rendelkeznek. A problémára való megoldásuk homlokegyenest különbözik, ahogy a történetük íve is egymás inverze.

Camacho elnök

Már Kornbluth sem veszi magát véresen komolyan, a Hülyék paradicsoma pedig még ennél is kevésbé. Ugyanakkor, bár vígjátékként reklámozták, és ennek a kitételnek meg is felel, a film mégsem tekinthető könnyed, tinglitangli szórakozásnak. Meglátszik, hogy intelligens emberek készítették, a filmet íróként és rendezőként a Beavis és Butt-Head alkotója, Mike Judge jegyzi. Ennek megfelelően az eredmény olyan, mintha a két rajzfilmfigura a való életben ment volna el agysebésznek: sokszor sokkoló és nyomasztó. A film nem is az agyilag zokni véglényekkel szimpatizál, hanem a köztük boldogulni próbáló két főszereplővel.

Luke Wilson és Maya Rudolph jól hozza a jövőbe csöppent átlagember alakját; esendőek, amit mindkét színész visszafogott humorral játszik el, és ezzel jól szembeállíthatók a többiekkel. Közülük kiemelkedik a Joe-val szövetkező Frito Pendejót alakító Dax Shepard, illetve Terry Alan Crews, mint Dwayne Elizondo Mountain Dew Herbert Camacho elnök. Őket teljessé a narrátor – eredetiben Earl Mann, szinkronizálva Vass Gábor – teszi, aki beavat minket a jövő történelmébe, hogyan is vált a világ bolondok házává.

A Hülyék paradicsoma könnyen megtévesztő lehet: elsőre tipikus alpári vígjátéknak tűnik, elvégre az igénytelen szórakoztató filmek egyik ismérve, hogy igénytelen, ostoba embereken röhögünk, a film azonban végig egy elmejátékra hívja a nézőt, hogy csak képzeld el, milyen lenne, ha a világ ezekkel lenne tele. Mi pedig elképzeljük és szörnyülködünk.

Érdekességek:

Mike Judge

  • Mike Judge a Beavis és Butt-Headen kívül még többek között a Texas királyait, illetve a Hivatali patkányokat jegyzi. Nem egyszer rendezi és írja egyszerre a projektjeit, ezenkívül nem egy karakterének – Hank Hill, Beavis és Butt-Head – kölcsönzi a hangját. A Beavis és Butt-Head hatással volt a South Park alkotóira, Tray Parkerre és Matthew Stone-ra, emellett Sir Patrick Stewart is rajongónak vallja magát.
  • A Menetelő maflák (The Marching Morons) magyarul a MetaGalaktika 3-ban jelent meg László Zsófia fordításában, előzménye, Az orvosi táska (The Little Black Bag) pedig Borbás Mária fordításában 1974-ben, a Galaktika 8. számában, majd 18 évvel később újraközölték a 146. számban. Emellett 1975-ben megjelent még az Alagút a világ alatt című antológiában.
  • Mind a Menetelő maflák, mind a Hülyék paradicsoma elköveti azt az alkotói pontatlanságot, hogy a jövő lakosságának átlagintelligenciáját 100 alá helyezi. A valóságban a mindenkori átlagintelligencia 100 – azonban mivel ez nem kimondottan egy ismert tény, a közönség zöme legalábbis nincs vele tisztában, ezért ezt felfoghatjuk alkotói szabadságnak is.
  • A Menetelő maflák eredeti címe utalás a The Marching Chinese koncepciójára  – eszerint az elmélet szerint ha a kínaiak négyes sorban elkezdenének menetelni egy adott pontról, az oszlop soha nem érne véget, mert mire az utolsó kínai is sorra kerülne, a gyerekeik felnőnének, és ők is követnék szüleiket.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 5 hozzászólás.

  1. justin szerint:

    Rémlik ez az Orvosi táska, hogy olvastam valaha nagyon régen. Nem ez az, mikor visszakerül az időben egy orvosi táska, amiben az eszközök olyan intelligensek, hogy a jövő hülyéi is gond nélkül gyógyíthassanak vele? (Azaz pl. a szike csak a beteg gócokat vágja, hiába hasít bele valaki bénán a testbe.)

    Az ismertető amúgy jó, meghoztad a kedvem 🙂

  2. Nihil szerint:

    Justin: igen, pontosan az az! 🙂

  3. adamsky szerint:

    „A valóságban a mindenkori átlagintelligencia 100”
    Elméletben igen, de ehhez 5-10 évente újra kellene normalizálni (normálni?) a teszteket, vagy mindenkivel ki kellene töltetni egyet, és átlagolni.
    Így aztán 50 éve volt 100 az átlag, ma kb. 110-nél tart.

    A film amúgy nagyon tetszett, főleg mivel egy régi elméletem (rémálmom) megfilmesítése.

  4. Scal szerint:

    jó írás egy jó filmről, bár kicsit talán elriasztó ez a sok kitekintés, mivel önmagában ez nem egy ismert film, és az alpári vígjátékok jellemzője, szerintem kicsit sem ez

  5. ColT szerint:

    ” hogy csak képzeld el, milyen lenne, ha a világ ezekkel lenne tele. Mi pedig elképzeljük és szörnyülködünk.”
    De hát ezekkel van…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon