Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! John Joseph Adams, a szerkesztők fiatal generációjának egyik legjelesebb tagja akár ezzel a mottóval is útra bocsáthatta volna tavaly megjelent, nagy sikerű antológiáját. A Brave New Worlds, azaz a világhírű Aldous Huxley-regény címét parafrazeáló kötet 33 sötét látomást tartalmaz a disztópiák bugyrából. Bár van köztük reménykeltőbb, könnyedebb darab is, az elbeszélések döntő része a disztópiák, azaz a képzeletbeli rossz helyek komor bemutatását tűzte célul maga elé.

Kiválasztottam párat, hogy útikalauzként és kedvcsinálóként (ha lehet ezt a pozitív szót használni e helyen) mutassa be, milyen is egy igazi disztópia.

A disztópia az a rossz hely, ahol megvalósul a tökéletes, hedonista Éden, és az ára tényleg csak egy apróság – de azt a szó szoros értelmében kell érteni. Ursula K. Le Guin történet nélküli példabeszéde, a The Ones Who Walk Away From Omelas képzeletbeli városa szinte hibátlan. A város lakói azonban tudják, hogy egy lezárt, ablak nélküli szűk szobában egy hatévesnek kinéző tízéves gyerek tengeti napjait, akit gyakran megkínoznak. Ez jólétük misztikus titka, és ebben a mesében még meg lehet szökni e felfoghatatlan rend elől. Omelas nem a világ. Nagyon tanulságos metafora ez az ember kielégülést kereső, és azért bármi árat megadó természetéről.

A disztópia az a rossz hely, ahol mindenki örökké élhet fiatalon és szenvedélyének hódolva. Persze, egy apró szabály itt is létezik: senkinek nem lehet gyereke, nem jöhet a világra újabb gyermek. Paolo Bacigalupi felkavaró írásának, a Pop Squad-nak a főhőse egy olyan osztag tagja, amely felkutatja és a helyszínen szitává lövi az elrejtett gyermekeket. A novella tulajdonképpen a gyermekvállalásról és annak terheiről szól, hatásos fricska ez a fogyasztói társadalom felnőni nem akaró, felelősséget nem vállaló polgárairól.

A disztópia az a rossz hely, ahol nőnek lenni hátrányt jelent. Kate Wilhelm novellájában, a The Funeral-ban a főhős igazi nő szeretne lenni, a nőiességet megélni, de ez elképesztő kihívásokkal, veszélyekkel jár.

A disztópia az a rossz hely, ahol férfinak lenni sem könnyű, sőt, Geoff Ryan írása, az O Happy Day ennél is tovább megy: a férfi kihalásra ítélt faj, mert tőle származik az erőszakosság. Az erősebbik nem egyedeit a koncentrációs táborra hasonlatos jelenetek várják. A Grils egyedül a meleg férfiak egy csoportját hagyják életben, de közöttük is erőszakos jelenetek játszódnak le.

A disztópia az a rossz hely, ahol szinte minden ugyanolyan, mint a „mi” világunkban, csak egy picike eltéréssel. S. L. Gilbow írásában, a Red Card-ban a kormányzat véletlenszerűen egy piros kártyát és egy pisztolyt juttat a társadalom egy-egy tagjának. Aki megkapja, joga lesz arra, hogy egy tetszőleges embert minden következmény nélkül meggyilkoljon. Ez a novella rémisztő a maga teljesen normálisnak beállított törvényével.

A disztópia az a rossz hely, ahol az állam már az édeasanyád hasában jogot formálhat rád. A Ten With a Flag-ben Joseph Paul Haines olyan fejlett orvostudományt tár elénk, amely az anyaméhben lévő magzatról 99%-os valószínűséggel megmondja, hogy fontos ember lesz a Nemzet számára. A címben szereplő zászló pedig azt jelenti, hogy a szülőknek valamilyen áldozatot kell majd hozni érte – de senki se tudja megmondani, hogy mi lesz az.

A disztópia az a rossz hely, ahol vallási rendszer uralja az emberek mindennapjait. Az Auspicious Eggs című novella világában James Morrow szerint a papi (katolikus) rend a meg nem születettek jogait extrém módon védi, és – akár a Monthy Python híres dalában – itt sem mehet kárba egyetlen csepp emberi mag sem.

A disztópia az a rossz hely, ahol a saját szerveid fölött sem rendelkezhetsz. A sci-fi egyik nagymestere, Robert Silverberg meggyőző és döbbenetes képet fest az öregek hatalmáról. A Caught in the Organ Draft-ban az idősek tovább éléséről a fiatalok gondoskodnak: az egészséges fiatalokat besorozzák szervdonornak. A páros szervek egyikét operálják ki belőlük, és az ezen a műtéten átesett fiatal később automatikusan jogosulttá válik egy másik fiataltól ugyancsak szervet kapni – de az idősek nemcsak egyszer, hanem bármennyiszer élhetnek ezzel a lehetőséggel. Fogalmam sincs, hogy vajon a szerző erre gondolt-e, de tökéletes metaforáját adta az európai nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságának.

A disztópia az a rossz hely, ahol az embernek még a saját gondolatai sem jelentenek menedéket. A jövőben játszódó Sacrament-ben Matt Williams a terror elleni amerikai háború újabb fejezetét mutatja be. Egy hatalmas „géltámadásban” Bostonból és lakóiból csak egy massza marad; a főhős, aki elveszti apját, vallató lesz, és olyan mélységekig jut el „Ali” agyában, ameddig még senki. A novella hihetetlenül jól megírva mutatja be az új típusú háború természetét. A disztópia itt az elfogott személy számára jelent rossz helyet, vallatójának ez logikus és élhető rendszer.

A disztópia az a rossz hely, ahol a múltban elkövetett bűnök soha, egy másik korban sem évülnek el. A Peter Skilling címszereplőjét hosszú álma után életre keltik. A hibernációból 2103-ban ébredő főhős meglakol általa ártatlannak tartott cselekedeteiért – hiszen balszerencséjére egy vallásos-katonai rend uralkodik. Alex Irvine írása esélyt sem hagy a tévedésre, a megbocsájtásra.

A disztópia az a rossz hely, ahol a babona kioltja a racionalitást, az ésszerűséget. A The Lottery helyszíne a kedves kis amerikai falu, ahol azonban minden június 27-én, a jó aratás érdekében különös rituálé veszi kezdetét. A falu lakói sorsot húznak, és a vesztes ember bizony nagyon pórul jár (hasonló az ötlet a Lehet ön is című Frank Roberts-novellában). Shirley Jackson novellája a legidősebb írás, de még mindig megüti az olvasót a megfellebezhetetlen téboly tombolása.

Végül, de nem utolsósorban a disztópia az a rossz hely, ahol egyszerűen nem élhetsz túl sokáig. Orson Scott Card elbeszélésében egy megfejtetlen genetikai katasztrófa miatt az emberek harminc éves korukra leépülnek, ütődött aggastyánokká válnak. Éppen ezért az ember életidejét felgyorsítják, és veszett tempóban mindenki annyi gyereket vállal, amennyit csak tud. A Geriatric Ward sem egy szívderítő olvasmány, de legalább van benne másra fogni a disztópia okát. Az ember csak elszenvedője, és többé nem aktív alakítója sorsának.

A Brave New Worlds antológia sikeresen mixeli az új generáció science fiction íróinak műveit a régi nagyokéival. A legmaradandóbb írás talán Bacigalupié, de Silverberg is felejthetetlent alkotott, nem is beszélve Ellison örökbecsű stílus- és ötletbravúrjáról, a „Vezekelj, Harlekin!” – szólt a Tiktak-ember-ről.

A szerkesztő legnagyobb érdeme az, hogy nincs két egyforma problematikájú írás, eléggé elütnek egymástól. Szokatlan az is, hogy ennyire nagy számú elbeszélést zsúfoljanak egy antológiába. Az írások változó minőségűek, de a megközelítéseket egyetlen esetben sem éreztem lerágott csontnak (még ha megint visszaköszön is a jövőbeli vallásos rémuralom alatt nyögő USA képe). Egy kis szépséghibát érzek csupán: a legtöbb novella ugyan tökéletesen megrajzolta a disztópikus közösség kontúrjait, de igazi, fordulatos, meglepő és váratlan cselekménnyel adós marad, LeGuin írása például nem is nevezhető elbeszélésnek (viszont koncepciója félelmetesen erős).

A Brave New Worlds egy jól artikulált figyelmeztetés, hogy mit is kellene kollektíven elkerülnünk.

 

Az antológia szerkesztőjéről: Az 1976-os születésű John Joseph Adams az új generációhoz tartozik, hiszen csak 2001-ben kezdett el dolgozni ezen a területen. Azóta olyan kötetek fűződnek a nevéhez, mint például a poszt-apokaliptikus gyűjtemény, a Wastelands, a bolygóközi történeteket felvonultató Federations vagy például a Sherlock Holmes-reneszánszt meglovagoló The Improbable Adventures of Sherlock Holmes. Adams ezen kívül az egyre fontosabb Lightspeed online magazin és a zsánerben fontos szerepet betöltő Fantasy Magazine szerkesztője.

John Joseph Adamset ddig kétszer jelölték Hugo-díjra és háromszor a World Fantasy-díjra.

Kapcsolódó link:

Az antológia honlapja, ingyenesen olvasható novellákkal

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 5 hozzászólás érkezett.

  1. kwindu szerint:

    Szívesen olvasnám már csak a nevek miatt is:-) De ez is csak egy újabb álom:-(

  2. DBL szerint:

    “A sci-fi egyik nagymestere, Robert Silverberg meggyőző és döbbenetes képet fest az öregek hatalmáról. A Caught in the Organ Draft-ban az idősek tovább éléséről a fiatalok gondoskodnak: az egészséges fiatalokat besorozzák szervdonornak. A páros szervek egyikét operálják ki belőlük, és az ezen a műtéten átesett fiatal később automatikusan jogosulttá válik egy másik fiataltól ugyancsak szervet kapni – de az idősek nemcsak egyszer, hanem bármennyiszer élhetnek ezzel a lehetőséggel. Fogalmam sincs, hogy vajon a szerző erre gondolt-e, de tökéletes metaforáját adta az európai nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságának.”

    Ismerve intelligenciád és műveltséged, gondolom fenti utolsó mondatod nem más, mint tévedés…
    Nem azért kifogásolom a gondolatmenet etikáját, mert korom alapján érintett vagyok. Azért, mert alapvető erkölcsi, és nem gazdasági kérdésről van szó. Attól, hogy BÁRMI rosszul működik gazdaságilag, még nem vetődhet fel a feladat szükségességének kérdése. Ahhoz, hogy születésed után – egy jó darabig – élhess, kell az aktív, cselekvőképes emberek soha meg nem kérdőjelezhető kötelességtudata, és ennek erkölcsi elfogadottsága. De ez aztán az emberi életvonal másik vége felé is igaz. Ekkor dől el, hogy egy kultúra mennyire etikus. Természetesen megoldást kínál Omberto Simonetta Éjszakai utazók-ja is. Bele is lövöldözhetik egy utolsó kéjutazás során a tengerbe az öregeket…
    A modern társadalmak nyugdíjrendszere pontosan azt hordozza magával, amit szinte az összes, gazdasági alapon működő közösségi motorja. Szarul van megkonstruálva, – egyszer.
    Másodszor ennek a kultúrának, amit képvisel fajunk, az etikája elfogadhatatlan és öngyilkos, mert minden egyes elemét az önzés szolgálatába állítottuk.
    Ezért volt a történelemben rengeteg genocídium, ezért pusztulnak ki élő fajok tömegei, ezért olyan a Föld megjelenése most, amilyen.
    Tovább nem viszem, mert nem politikai kérdésként kezelem ezt a témát, hanem konkrétumában etikaiként, általános formájában pedig olyan kulturális kérdésként, ami egy civilizáció alapjait érinti.

  3. Nihil szerint:

    Hát, a helyzet az, hogy bár ez a páros szerves megfeleltetés elég meredek, mégis, ehhez hasonlónál maradva, szívesen adnám egészséges időintervallumban a véremet idős embereknek – és szívesen rakatnék félre magamnak is -, ha annak a vérnek a zöme nem a csatornába vagy öltönyös emberek poharába menne. :)

  4. SFinsider szerint:

    DBL: Szia! A mondat a fenntarthatatlanságról szólt, nem általában a rendszerről, pláne nem ennek etikai vonzatáról. Silverberg novellájában a főszereplő bebizonyítja, hogy hosszú távon a szisztéma halálra van ítélve, hiszen mivel az idősebbek – a korlátlan számú szervcseréknek köszönhetően – egyre hosszabb ideig élnek, arányuk egyre nagyobb lesz a népességen belül, és egy idő után nem lesz annyi műtétre besorozható egészséges fiatal, hogy a gyakorlat korlátlan ideig folytatható legyen. Erre írtam azt, hogy a novella disztópikus rendszerének fenntarthatatlansága (ebből a szempontból) eléggé hasonlít a jóléti államok (és persze Magyarország) nyugdíjrendszerére.

  5. marcus szerint:

    A John Joseph Adams antológiákat elnézve mind a témák, mind az írók elég érdekesek ahhoz, hogy szerintem valamelyik magyar kiadó bepróbálja a sorozatot. Kérdés persze a copyright, nem tudom, hogy antológiák fordításakor ez hogyan működik.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon