A Robopocalypse sikere igazi mesébe illő történet: a könyv még meg sem jelent, amikor Steven Spielberg már lecsapott a megfilmesítési jogokra. Fél évvel a megjelenés után már ki is tűzték a mozipremiert (2013. 07. 03.). A kritikusok egy része az új Crichtonként köszöntötte a szerzőt, így azonnal rá is haraptam a csalira. És, hogy ne kerteljek sokat, úgy is jártam. Ez az ismertető csak részben ajánló, de leginkább figyelmeztetés, hogy nem mindig érdemes bedőlni a szenzációs előjeleknek.

Daniel H. Wilson, aki nem utolsósorban robotikaprofesszor (PhD) és úgy néz ki, mint Sheldon Cooper, ebben a könyvében egy népszerű sci-fi témát dolgoz fel, nevezetesen a robotok felkelését, majd annak következményét, az ember–robot háborút. A tény, hogy szakmailag is elismert szerző tollából szaladt ki az egész, reménykedésre adott okot, hogy újszerű ötletek révén egy kis vérfrissítést kap ez az erősen B-ízű ötlet, és bizonyos szempontból ez igaz is. Wilson nagyon sok érdekes dolgot felvet a mesterséges intelligencia hatalmáról, a robot és az ember viszonyáról, tulajdonképpen mondhatnám, hogy vannak itt újszerű meglátások.

A regény hátborzongató és sodró lendületű nyitánya az apokalipszis utánról ugrik az apokalipszis előestjére, tehát az egész regény a megnyert háború flashbackje. Ezzel a regény egy kicsit elveszíti a tétjét, de egyelőre még nincs probléma. Mint egy kirakós, úgy rakjuk helyre a darabkákat, és Archos, a mesterséges intelligencia öntudatra ébredése, jéghideg érvelése és teljesen ésszerűen felvezetett támadása kellően félelmetesre sikeredett. A prológust, amelyből első személyű narráció vezet át minden további fejezetbe, egy videofelvétel rekonstrukciója és leírása követi, majd további első személyű beszámolók, amolyan interjús formában. World War R, ugye.

És itt kezdődnek igazán a gondok a regénnyel. Először is, ez a megközelítés nekem nem jön be. Ez még rendben van, attól még másoknak bátran ajánlhatnám a könyvet, elvégre a World War Z is sikeres. A gond az, hogy Daniel H. Wilson nem jó író. Vagyis, nincs igazán tapasztalata abban, hogy különféle nézőpontokat egyedien és sokféleképpen jelenítsen meg. Minden első személyű fejezet tulajdonképpen ugyanazokat a modorosságokat, stílust alkalmazza, még ha sikerül is időnként ezt elrejtenie. Talán még ez sem lenne gond, ha a karakterek beszéde, viselkedése ésszerű és hiteles lenne. De nem így van.

Rengeteg idegesítő és kihátráltató elem szivárog az egyébként teljesen szimpla, díszítetlen prózába. Ilyenek például a gyakran előforduló „nyelvizmusok”. Főleg a japán és spanyol nézőpontkarakterekre gondolok. A japán fejezetet a prológusban megismert narrátor vezeti fel, hogy az egy japánból fordított szöveg (értelemszerűen). És mégis, maradtak benne japán szavak, sőt még rosszabb: japángol szavak. Teljesen indokolatlanul. A spanyolnál meg egyszerűen modorosság, hogy az alkalmazott segédmunkás hefézik. És itt kezdtem ráérezni, hogy Wilson karakterei egyszerű filmes sablonok. Még csak nem is jól átemeltek. Egy tizennégy éves lány például babázik! A lányok tizennégy évesen manapság szerintem egészen mást csinálnak. Persze nem hiányozhat a chatelő, nickneves hacker, meg a tisztességes, bajtársias katona sem a receptből.

A párbeszédek aztán tovább rontják az összképet: vérbeli B-filmes erőlködések. A könyv felénél már nagyon idegesítettek, csak lapoztam előre, hogy valami egyáltalán történjen. És sajnos nem történik semmi figyelemreméltó. Persze, van akció, a robotok felkelnek, lövöldözés, egyre durvább dolgok, mire végre kitör a háború és az emberek a természet rezervátumába szorulnak… de igazi karakter–karakter konfliktust, emlékezetes szereplőket, vagy bármilyen kötődést a világgal nem találhatunk. És ez a legnagyobb baja a könyvnek.

A Robopocalypse ennek ellenére sok szempontból képes lekötni a figyelmet, elsősorban érdekes elméleteivel, gondolataival, de ezek sajnos elvesznek a nagyon gagyi fogalmazás mocsoktengerében. Igazi reptéri ponyva, talán még annál is kevesebb: storyboard egy nagyszabású és látványos filmhez. Szkeccsek, karcok, villanások. Egy túltárgyalt forgatókönyv. Mindenesetre garantálom, hogy mire a film kijön, mindenkinek ott lesz a kezében, és az emberek többsége túl fogja tenni magát a modorosságain és igénytelenségein.

Mégis, szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy kétszer is fontolja meg, mennyire szeretne hinni az olyan megfogalmazásoknak, miszerint „itt az új Crichton”. Nincs itt. Crichton pótolhatatlan. A fiatal, ereje teljében levő, sodró lendületű és elgondolkodtató technológiai thriller még a Robopocalypse érkezésével is hiánycikk. A könyv, bár felvet egy-két újszerű dilemmát, nem tud semmivel sem többet nyújtani, mint a Terminátor-sorozat, vagy az Én, a robot film (és nem is akarom Asimov eredeti műveit felhozni, ciki lenne). De hogy valami hatalmas és hiánypótló látványmozi van érkezőben, afelől semmi kétségem.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 8 hozzászólás.

  1. Nihil szerint:

    Hát, sajnálom. Bevallom, amikor először hallottam a regényről, pont Spielberg kapcsán, akkor nem is hittem a fülemnek. Azt hittem, kamu, az egész annyira sablonosnak tűnt, hogy miért is csapna le Spielberg erre?
    Másrészt az volt bennem, hogy a már említett Crichton Őslényparkja előtt is volt legalább egy regény azzal a koncepcióval, hogy „dinókat hoznak létre mesterségesen”, és mégis Crichtonra emlékezünk (http://en.wikipedia.org/wiki/Carnosaur_(novel))
    Tehát, lehet jót is kihozni klisés, vagy legalábbis annak hangzó alapból. De akkor itt sajnos nem ez a helyzet. 🙁

  2. fbdbh szerint:

    Crichton eredetisége és minősége mindig az volt, hogy utánajárt az ötlet tudományos oldalának és sok elméletet ütköztetett, ami miatt borzalmasan olvasmányos és intellektuálisan is felcsigázó könyveket sikerült produkálnia. Más minőségben középszerű, vagy annyi sem, és elég sokszor beleerőltette a saját véleményét a könyveibe, mégis ott volt a tudományba szőtt kaland – ez Wilsonnál nagyon nincs :\ Pedig szívesen olvastam volna gazdag robotikai-számítógépes fejtegetéseket, tudósok ravaszdi próbálkozásait…

  3. Johann szerint:

    Én az a típus vagyok, aki előbb elolvassa a könyvet és aztán esetleg megnézi a mozit.

    Vannak fogalmaim arról, mennyire nehéz átültetni egy jó regényt hálivúdi (kassza)sikeres szuperprodukcióba, és Crichton történeteinek megfilmesítése sok esetben ezt támasztották alá. Az Őslénypark imádnivaló „gyerekfilm”, de csak haloványan hozza vissza a káoszelmélet mindenhatóságába beleragadt vészmadár huhogását, szemben a teremtő elme elvakultságával. A Ködsárkányok szimpla akciómozivá silányult, a Gömb és a Zaklatás ugyan nekem tetsző filmek voltak… de könyben olvasva mégis jobban tetszett.
    Talán az Androméda-törzs első filmváltozata (1971) adta meg azt az élményt, amit a könyv után vártam.

  4. thecube szerint:

    Akit esetleg ezek után is érdekel a könyv, annak jó hír, hogy idén kiadja itthon a Cartaphilus. Csak a miheztartás végett.
    Igazán lehetne már itt is valamilyen „áttörés”, mint a zombis világban a 28 nappal később és társai, de ahogy látom ez a téma még az írókból is csak kliséket hozza ki manapság. Pedig csak egy érdekes szemszög kéne és kicsit hátrébb tolni a nagy ágyús gonosz robotokat.

  5. solymosgyu szerint:

    szóval nem éri meg megvenni?

  6. Hackett szerint:

    solymosgyu:
    Ezt Neked kell eldönteni. Fdbdh megírta, hogy neki mi volt a véleménye, de lehet, hogy pl. Neked vagy nekem viszont jobban bejön a könyv. Meglátjuk.:)

  7. thecube szerint:

    Valamiért én is csak fentartom az érdeklődésemet a könyv iránt a kritika után is, hiszen melyik scifi olvasót ne érdekelne a téma.Talán pont ez a csapdája a könyvnek, azonban azt hiszem én belesétálok. De aki kicsit biztosabbra akar menni és gép vs ember konfliktust akar, annak a beszámolók alapján ezt a könyvet ajánlanám Daniel Suarez: Daemon http://konyvmolykepzo.hu/k0495.htm

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon