Ernest Cline első regényét, a Ready Player One-t szinte egy szuszra olvastam végig és imádtam minden percet, amit az olvasásával töltöttem. Mégsem merném azt mondani, hogy jó könyv, ugyanis olvasás közben végig utáltam magam, amiért tetszik. (Akinek a „giccs” szó jut eszébe, valószínűleg jó nyomon jár.) Most, hogy kellően összekavartam mindenkit, nézzünk kicsit a könyv mélyére, hátha a végére magam is rájövök, mit gondolok róla.

Már a cím maga is sokat elárul: tágan értelmezett generációmnak (Krisztusi korhoz közeledem) a Ready Player One kifejezés hallatán pixelek, játékautomaták, flipper, midi-zene, rosszabb esetben pedig a Duran Duran ugrik be. Igen, a könyv egy hosszúra nyúlt tisztelgés a nyolcvanas évek popkultúrája előtt, amibe nem csak a számítógépes játékokat, hanem a filmeket, sorozatokat, és – horribile dictu – a zenét is bele kell érteni. (Ez mondjuk egészen érdekes lehetőségeket vet fel a regény hangoskönyv-adaptációjához, de hála Istennek a készítők nem indultak el ezen a vonalon, Wil Wheaton egész egyszerűen felolvassa  –ezért pedig nem lehetünk elég hálásak.)

Ez a több száz oldalas hommage próbál valamennyire sci-fi lenni, tehát nem a nyolcvanas években játszódik, hanem egy disztópikus jövőben, ahol az emberiség nagy része az OASIS mesterséges valóságban tölti a mindennapjait. Ez a Second Life-ba oltott World of Warcraft az élet minden területén jelen van, a gyerekek virtuális iskolába jár(hat)nak, itt lehet ismerkedni, dolgozni és játszani. Hogy jön ide a nyolcvanas évek? Az OASIS egyik atyja, James Halliday – akinek a figuráját Howard Hughes és Richard Garriott ihlette – meghal, és posztumusz üzenetében versenyt hirdet: aki megtalálja a sok ezer világból álló OASIS-ben az általa három kapu mögött elrejtett easter egget, az örökli dollármilliárdokra rúgó vagyonát, az OASIS adminjogát, épp csak a királylány kezéről nem esik szó. Halliday pedig a nyolcvanas évek megszállottja, naplójában vég nélkül elemzi az időszak popkultúráját, így a tojásvadászok is rávetik magukat a korszakra, és minden sorozatot, filmet, lemezt és – természetesen – játékot oda-vissza megtanulnak, végigelemeznek. A Star Wars és hasonló geekségek csak a kezdetet jelentik, itt tényleg minden felbukkanhat, ami a nyolcvanas években született a Family Ties sorozattól KITT-en át, a New Order együttesig (ó borzalom!). Éveken keresztül hiába próbálják megtalálni az első kaput, de ekkor jön okos főhősünk, megfejti az első rejtélyt és kezdetét veszi a kaland.

Természetesen nem csak egyszerű felhasználók, hanem a Nagy Gonosz Multi is részt vesz az Easter Egg felkutatásában, így nem csak az OASIS mesterséges valóságában hanem a való életben is fenyegetést jelentenek – de persze a legkisebb királyfi jó hacker.

A cselekményről többet nem is csepegtetnék el, hiszen Cline próbál sok fordulatot belepréselni a könyvbe, de – bár nem vagyok a rejtvényfejtés keresztes lovagja – legtöbbször elég egyértelmű volt számomra, milyen fordulat következik, mit diktál a regény ritmusa. Bár idegesítően sportszerűtlen, deus ex machina, vagy éppen tökéletesen logikátlan elemekkel is megtűzdelte az író a könyvet, meglepnie nem sikerült, az utolsó oldalon sem.

Ha a cselekményen tovább tekintünk, akkor sem találunk a Ready Player One-ban túl sokat. Cline világa egy teljesen sablonos „sivár-jövőben-járunk-éhínség-járvány-atomháború” disztópia, amely nem tud érdekessé válni az olvasó számára, hiszen a gazdasági vagy társadalmi mozgatórugók homályban maradnak, annyit tudunk csak meg, hogy még az éhező munkanélküliek is folyton az OASIS-ben akarnak tartózkodni. 2044 Földje annyira kidolgozott – vagy egyáltalán lényeges –, mint A Nagyváros szinte bármelyik képregényben. Sík, lényegtelen háttér, mely előtt látványosan folyhat a csihi-puhi. A képregény-hasonlat a karakterekre is igaz: a szereplők – bár próbálnak színesek lenni – kétdimenziósak maradnak, ami egy 80-as évekbeli platformjátékhoz, elég, egy regényhez viszont kevés. Az opportunista nagynéni, a gonosz multicég még gonoszabb menedzsere, a kibertérben vonzó, IRL rejtőzködő lány mind-mind csavar nélküli klisék, kiszámíthatóak, unalmasak. Még a főszereplő sem kap igazán arcot a történetben, igazából csak egyre több jó tulajdonsága derül ki, ahogy a sztori az elkerülhetetlen happy end felé kanyarog.

Valószínűtlen, hogy Cline meg tudná ismételni sikerét egy következő könyvben, mert a Ready Player One-t megkapargatva nem találunk a felszín alatt semmit. Emiatt persze furcsa, hogy mégis működik a regény, de működik egy velencei naplementét ábrázoló plakát vagy egy esélytelen csapat győzelmével záruló sportmozi is. Az igényes olvasóra is hatással lesz, csak ezt letagadja, vagy szégyelli magát miatta.

A verdikt? Imádtam a Ready Player One-t. Utáltam magam érte. Korosztályomnak kötelező giccshalmaz.

picidzé

Link:

A könyv hivatalos oldala

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 5 hozzászólás.

  1. thecube szerint:

    Jól hallottam, hogy várható magyar megjelenése a könyvnek, vagy összekeverem valamivel?

  2. Crei szerint:

    Húú, ez érdekesen hangzik. (36 vagyok…:) )

  3. Kelt szerint:

    Az a pletyka az utcán, hogy tavasszal/nyáron jön a magyar kiadás.

  4. thecube szerint:

    Kelt: Remek, akk jól tudom; errefelé is ezt csipogják a floppy meghajtók. XD

  5. Hackett szerint:

    Van a könyvnek honlapja is, kellemes retró dizájnban, 80-as évekbeli játékkal, hírekkel és rengeteg apró pluszinformációval: http://www.readyplayerone.com/

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon