SFmag

Az Alexandra Kiadó új, magyar urban fantasy sorozatának indulásáról már hírt adtunk, itt az ideje, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a sorozat két indítókötetét.

A regények elolvasása után még nem tudtam eldönteni, hogy a Zenit – az örökség logó egy új, a sorozat során felépítendő világot takar-e, vagy olyan regényeket, amiket a hasonló témaválasztás köt csak össze. A Balor szeme említ ugyan egy Zenit nevű társaságot (szervezetet? baráti kört?), de ezt nem fejti ki komolyabban, a nyitókötetben pedig még ennyi szerepet sem kap. Van pár dolog, ami közös a két regényben: mindkettőben a „mi” világunk keveredik mitológiai, túlvilági lényekkel, erőkkel, és mindkettőnek magyar szereplő a főhőse. De gyakorlatilag ennyi, tehát egyelőre úgy tűnik, hogy a sorozat nem egy új világ, hanem tematikus válogatás. Ráadásul a két regény nem csak stílusában tér el (ami két külön szerzőnél természetes is), hanem kategóriájában is, míg a Balor szeme egy vegytiszta, biztos kézzel végigvitt kalandregény, addig az Ólompegazus egy sokkal mélyebb, összetettebb alkotás. Mágikus realizmusnak nem merném nevezni (bár az is elég rugalmas fogalom), de hogy nem puszta kalandregény, az is biztos.

A regények beharangozóiban azonban inkább egy egységes (urban) fantasy világ képe sejlik fel, így valószínűleg később össze lesznek fonva a szálak, de ha a mostani köteteket önmagukban nézzük, akkor csak külön lehet tárgyalni őket.

Massár Mátyás: Balor szeme

Elméletileg ez a második kötet, de gyakorlatilag egy időben jelent meg az Ólompegazussal, így nem csak azért veszem előre, mert ezt olvastam korábban, hanem azért is, mert ez a regény sokkal jobban megfelel annak a képnek, amire az ember a sorozat bevezető szövegeiből és a címlapokból számít. Dombornyomott, csillogó betűk, logó, a fülszövegben Hollywood, csinos, vörös hajú lány, műkincsrablás, gengszterek, Atlantisz, ír legendák és elsuhanó lövedékek. A sorozathoz tartozó magyar ízt egy odakint dolgozó hazánkfia főhős adja, de igazából ez egy hollywoodi regény, latino (chicano) gengszterekkel, filmiparos gegekkel, sivataggal, helikopterrel. Gyárfás Zoltán, a főhős nem csak szakértő (kiugrott régészhallgató), de kaszkadőr és harcművész is, az Isten (vagy a regényhez jobban illeszkedve: az istenek) is arra teremtették, hogy egy misztikus akció-kalandregény főhőse legyen. És lőn.

A fenti alkotóelemek gyakorlatilag az ilyen típusú könyvek, filmek klasszikus receptjét képviselik. Ha ehhez hozzáteszünk egy olyan szerzőt, akinek már van némi gyakorlata írás terén, megtámogatjuk egy olyan háttérrel, amivel a Zenit sorozat rendelkezik, akkor már túl sok hibázási lehetőség nem adódik. Massár Mátyás biztos kézzel illeszti össze a darabokat, nem akar mélységet erőltetni oda, ahova szükségtelen, tartja a ritmust, árnyalja és szerethetővé teszi a főhőst, mindent összehoz egy nagy, végső, minden szempontból sokdimenziós csatajelenethez. Nem feledkezik meg a kötelező kellékekről sem, van ex-zsaru, professzor, burleszkfigura, az ilyen regényekhez illő áthallásos (néha kifacsart) humor (mint mikor egy zombifilm forgatását igazi élőholtak rohanják le), világméretű összeesküvés és a főhősből előbukkanó, addig rejtett, de az adott pillanatban mindent eldöntő képesség. A végén megoldás, majd egy gyors felvillanásban egy új kaland lehetősége – ez utóbbi már tényleg Budapesten, ahova hősünk hazatér. A fordulatok mellé kapunk háttérinformációkat a kelta mitológiáról is, ez is egy népszerű és hálás téma.

A Balor szeme tehát egy jól kigondolt és kivitelezett kalandregény. Maga a fenti recept nem garancia semmire, mert mint mindent, ezt is el lehet rontani, de most nem egy kezdő szerző első próbálkozásával állunk szemben. Szépen kivitelezett kalandregény, nem több, nem is kevesebb. A műfaj kedvelőinek jó eséllyel tetszeni fog, akinek pedig ez a fajta akcióközpontú fantasztikum nem a kedvence, annak meg maximum az „egynek elmegy” dobozba kerül bele, érdemeinek és ugyanakkor korlátainak elismerésével. Bevallom, én inkább az utóbbi típust képviselem az olvasók közül, ezért is vettem kicsit nehezebben a kezembe a második (megjelenés szerint első) kötetet, mert nem egymás után szoktam az ilyen kalandregényeket olvasni, de…

Horváth György: Ólompegazus

Mondjuk utólag visszagondolva gyanús lehetett volna több dolog is. A borító nem, az ugyanaz a stílus, ugyanaz a kategória, csak itt most nem egy faun néz, hanem egy kiméra üvöltözik, talán ez tévesztett meg. De a fülszövegben egy lövés sem dörren, bár itt is van ókori mítosz meg lándzsa, de a lándzsa mellett egy „papírnehezék” is a harci felszerelés részét képezi, ami legalábbis furcsa. Ennek ellenére itt is arra számítottam, hogy a Balor szeme kicsit hosszabb mását kapom, lesz egy főhős, aki először mintha a mi világunkban élne, azután összefut valakivel-valamivel és átszakad a gát, mindent elönt a varázslat, a sok leküzdeni való természetfeletti lény és hasonlók. Sikerült elég nagyot tévednem.

Az Ólompegazus szövege már a kezdőjelenettől fogva másképp „él”, mint ahogy egy kalandregényé. Élnek a szereplők, élnek a helyzetek, élnek a párbeszédek és amikor a mitológia kel életre, az is valahogy sokkal mélyebbre ér el. A Balor szemében ezt a pontot (mikor a „való” világból a hőssel együtt immár kimagyarázhatatlanul átlépünk a természetfölöttibe) úgy vettem, hogy jó, kipipálva, nézzük, milyen fordulat jön ezután. Az Ólompegazusban szinte az elejétől fogva ott van egy kis vibrálás, bár a belépője egy kis vibrálásnál azért sokkal több (egy kanárisárga, mellesleg vezető nélküli kamion összezúzza főhősünk kombiját, ezzel együtt a munkaeszközét és a szokásos napi rutinját), de mindez racionalizálható rendőrséggel, jegyzőkönyvvel, botcsinálta rendőr-kamionsofőr bénázásával, a főnöknek való telefonálással, vagyis belesimul a valóságba.

Kóborhold, aka Utas András eltűnt barátját keresi Budapesten, mintha Odüsszeuszként bolyongana életének jól (vagy mégse?) ismert helyszínei, saját és múltbeli, jelenbeli és jövőbeli ismerőseinek emlékei között. Egyre gyűlnek a jelek, a furcsaságok, mindegyik csak kicsit különös, mindegyik magyarázható valamiféleképpen, az olvasó persze már tudja, hogy lesz valami, a szereplők jóval le vannak maradva – majd amikor teljes valójában átlépünk a „sokkal titokzatosabb világba”, ezt olyan helyről kapjuk, amire nem is számítottunk. Hogy a barátja (az elmúlt hetekben egyre büdösebb, egyre falánkabb és egyre szétesettebb barátja) metamorfózisa hova vezet, azt már csak a borítóképből is sejthetjük, de hogy az igazi természetfölötti találkozás nem vele lesz, az sokáig az olvasó előtt is rejtve marad.

A regény történetmesélése is bonyolultabb, mint egy sima, lineáris kalandsorozaté. Többször visszatérünk a múltba, a regény nyitójelenete később szó szerint megismétlődik, egészen más kontextusba helyezve a jelenetsort, átértékeli a szereplők közt levő, ismertnek vélt kapcsolatot. Némelyik rész túlírtnak, elnyújtottnak tűnt, de ezek közül pár később értelmet kapott, egy-egy fontos fordulat előkészítésévé, megalapozásává vált; akadt olyan is, amiből lehet, hogy jobb lett volna húzni. Simon (nyilván a mágus) jelenetével kapcsolatban úgy éreztem, mintha csak a Zenit sorozat miatt nyúlna annyi oldalra, lehet, hogy visszatérő szereplő lesz, vagy az említett múltbeli kalandjai köszönnek majd vissza más regényekben; itt indokolatlanul nagy teret kapott ahhoz képest, hogy mennyit tett hozzá a cselekményhez. De kevés olyan alkotás van, amiből kis szigorral ne lehetne bekezdéseket, oldalakat vagy akár fejezeteket is kiszerkeszteni, azonban ha a szöveg olvastatja magát, mindez kevésbé zavaró.

Az Ólompegazus elbeszélése pedig ilyen, nem személytelen, nem érdektelen, közel visz a szereplőihez. Számomra az idei év nagy meglepetése volt a hazai fantasztikum felhozatalából, egy okosan, stílusosan, érzéssel megírt regény, ahol a valóság és a fantasztikum egymásba gabalyodása jól megformált szereplőkkel és a puszta kalandokon túlmutató mondanivalóval társul.

A két első Zenit könyv tehát eléggé különbözik egymástól, érdekes lesz majd meglátni, hova akarják majd kifuttatni ennek a világnak (?) vagy sorozatnak a koncepcióját. A jelenlegi páros lehet szerencsés vagy kevésbé szerencsés indítás is. Jól választva a Zenitben megtalálhatja a számítását a kalandos urban fantasy és az igényes, inkább a szépirodalom felé közelítő fantasztikum kedvelője egyaránt – kevésbé jól választva pedig könnyen olyan címke kerülhet a sorozatra, ami nem igaz mindegyik könyvére.

Mert nem csak a világ titokzatosabb sokkal annál, mint gondolnánk.

Zenit – az örökség

Horváth György: Ólompegazus
Alexandra, 2011
350 oldal, 1499 Ft.

Massár Mátyás: Balor szeme
Alexandra, 2011
312 oldal, 1499 Ft.

A Zenit könyvek Facebook oldala

Hozzászólások

hozzászólás