Alig fél évvel az amerikai megjelenés után a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban magyarul is napvilágot látott a Hugo-díjas Pörgés-trilógia régen várt lezáró kötete, az Örvény. A múltkor meg lehetett nyerni, most pedig tetsuo el is meséli, hogy neki hogy tetszett a regény, mennyire tudott megfelelni a várakozásoknak, és mennyire tudta feledtetni a sokak számára csalódást jelentő Tengelyt.

Mikor egy barátomat gimnáziumi irodalom órán felszólították, hogy feleljen Ady Endre munkásságából, azt mondta, nem teheti. A kérdésre, hogy miért, az válaszolta: „Ady Endre én vagyok”. Kicsit nehéz írnom az Örvényről, mert a könyvet letéve nekem is olyan érzésem volt, hogy Robert Charles Wilson én vagyok. Azért sem könnyű, mert a regény vége volt számomra a legmeghatározóbb élmény az egész kötetben, arról pedig nyilván nem lehet írni kíméletlen spoilerezés nélkül, azt meg ki szereti, ugye. Persze van, aki olvasta és azt mondta, nincs benne semmi újdonság a Pörgéshez képest és még lehet, hogy tulajdonképpen igazat is adok neki, ennek ellenére le vagyok nyűgözve. Így kell ezt lezárni.

Mégis azt mondom, kezdjük inkább az elején, arról talán többet elárulhatok anélkül, hogy a kedves olvasók baltával kopogtassanak az ajtómon, majd a koponyámon. A cselekmény két szálon fut, amely párhuzamosok aztán a végtelenben találkoznak – most szó szerint.

Egy fiú különös jegyzeteket ír egy tízezer évvel későbbi fantasztikus világról. Hamar be is kerül a sárgaházba, amit eufemisztikusan Állami Gondozónak neveznek a Pörgés kezdete után pár évtizeddel. Épp kiégni készülő pszichiátere, Dr. Sandra Cole a srác felvétele után rövidesen egy nagyszabású összeesküvés közepén találja magát: új haverok, buli, Mars. Na jó, a buli része kimarad, viszont cserébe kap üldözőket, miután rájön, hogy a fiú, Orrin Mather jegyzetei talán mégiscsak valamiféle kapcsolatban vannak a valósággal, nem csak agyszülemények. Itt van pl. egy sokak számára már ismerős név a szövegekben: Török Findley…

A regény másik cselekményszálán, tízezer évvel később az ő történetét ismerhetjük meg onnan, ahová a Feltételezettek, a trilógia titokzatos „főszereplői” elragadták. Vele együtt fokozatosan az olvasó is felismeri, hogy a kezdetben utópiaként beharangozott – kollektív tudattal, de legalábbis lelkiismerettel – rendelkező Vox társadalma mennyire veszélyes.

Amikor annak idején interjúztam a szerzővel, azt mondta, hogy a Tengelyben azért helyez nagyobb hangsúlyt a szereplőkre a Feltételezettek helyett, mert egy viszonylag kis léptékű, az emberi viszonyokra koncentráló kapcsot szeretett volna a Pörgés és az Örvény között, mert térben és időben mindkét regény nagy ívet ír le. Nos, a karakterek itt valóban kisebb hangsúlyt kapnak, a rövid terjedelem és a kettős narráció miatt (ott van ugye Sandra szála és a történet Törökről, amit velünk együtt olvas) nem is nagyon jut tér a szereplők személyiségének freudi mélységű elemzésére, de ez nem is akkora baj, egy-két fincsi gyermekkori traumába azért betekintést nyerünk.

A könyv legnagyobb hibája talán, hogy rövid, de egyrészt szerencsére valószínűleg nem ez az utolsó kötet, amit kézbe vehetünk Robert Charles Wilsontól, másrészt a trilógia másik két kötetével kiegészítve nem mondhatjuk, hogy karcsú lenne.

Sandra és hozzácsapódó kísérője-később-szeretője, Bose őrmester szála inkább krimis; míg Török és hozzácsapódó kísérője-később-szeretője, Allisoné a klasszikus SF-eket idézi a disztopikus jövő, a hangyaboly-szerű társadalom Allison identitásválsága bemutatásával. Aztán a szálak persze összefutnak, mint a nyál a szájban a zsíroskenyér láttán.

Ami az identitásválságot illeti, Allisont eredetileg Treyának hívták, Allison a másodlagos személyisége volt, akit egy XXI. századi amerikai nő naplóiból építettek fel azért, hogy ha eljönnek a várva várt „elragadottak” (Török és a szintén a Tengelyből ismerős Isaac Dvali), legyen, aki fogadja őket. A Vox társadalmában mindenki egy központi hálózatra kapcsolódik, ami biztosíttja a kollektív tudatot és persze a fegyelmet. Amikor egy, a helyi farmerekkel történt összetűzés során Treya limbikus implantátuma (értsd: hálózati csatlakozója) megsemmisül, Allison átveszi az uralmat a nő személyisége felett, ekkortól kezd közös konspirációba Törökkel a rendszer ellen.

A rendszer pedig nagyon beteg: a voxiak közös vallásos pszichózisban várják az unio mysticát, az egyesülést a Feltételezettekkel, akiket végtelenül imádnak, holott Robert Charles Wilsonsemmit nem tudnak róluk. Kínai típusú demokrációjukban egyáltalán nem okoznak lelkiismeretfurdalást olyan apróságok, mint pl. egy népcsoport teljes kiirtása.

Aztán persze beüt a krach. Mindkét szálon szép fokozatosan nő a feszültség, hogy aztán beteljesedjen az univerzális vég. Ugyanakkor kicsit olyan érzése lehet az olvasónak, hogy az első 250 oldal csak felvezetés a fináléhoz. Hogy akkor minek a két szál, miért nem elég a távoli jövőbeli? Mert a hozzánk közelebb eső történet segít megérteni a távolabbit, annak monumentalitását zárójelbe teszi, relativizálja, persze anélkül, hogy elvenné az erejét.

Látszik, hogy Wilson eléggé képben van a mai fizikát illetően, ettől is hitelesek és érdekesek a gondolatai az élet, az örökkévalóság és az intelligencia természetéről. Pedig lefogadom, még nem is olvasta, hogy „A mindenséggel mérd magad!”

tetsuo

További információk:

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 9 hozzászólás érkezett.

  1. sheepee szerint:

    “most pedig tetsuo el is meséli, hogy [..] mennyire tudta feledtetni a sokak számára csalódást jelentő Tengelyt.”

    Én erre lennék kíváncsi, mert számomra a cikkből nem derült ki. Jobb a Tengelynél? Mert szerintem akárhogy csűrjük, csavarjuk (“ó az csak egy átkötő könyv az első és az utolsó között”, stb) a Tengely méltatlan folytatása volt a Pörgésnek (szerintem). És nem azért, mert a szereplőkre helyezte a hangsúlyt, hanem mert a szereplőkre helyezte a hangsúlyt ÉS kaptunk egy unalmas kergetőzős, konspirációs katyvaszt. Ennél szerintem többet érdemelt volna ez az új világ, ami bár kapott néhány karakternyi bemutatást, sokkal többet érdemelt volna.

    Mindenestre a cikked nagyon jó, meghozta a kedvem a záró epizód elolvasásához (pedig félig meddig megfogadtam, hogy inkább kihagyom)

    Szóval Neked hogy tetszett a Tengely? És az Örvény, ahhoz hasonlítva?

  2. tetsuo szerint:

    @sheepee: A Pörgéshez képest csalódás volt a Tengely, bár a kritikák alapján még rosszabbra számítottam. A Feltételezettek nagyon hiányoztak belőle nekem. Az Örvényben vannak.

  3. tetsuo szerint:

    (Magyarul szerintem jobb :) )

  4. sheepee szerint:

    ok, köszi :) akkor valamikor én is elolvasom.

  5. solymosgyu szerint:

    Halott konyv a számomra. Mert ha egy történet darabja gyenge akkor nem veszek többet belőle.

  6. thecube szerint:

    Most hogy már olvastam ezt a részt is, azt kell mondanom valóban jó lett a befejezése és még emésztenem kell a dolgot, de maga a regény megint gyengébb lett az elvártnál. Számomra ez a történet a Pörgéssel végetért, az az ötletorgia, a zseniális karakterek és az ő drámájuk olyan tömény és zseniális öszhangban volt benne amit nem volt képes meg se közelíteni később Wilson. De a másik két regény csak az első árnyékában törpül el annyira, egyébként teljesen jók, csak hát…borzasztó hiányérzetünk van végig.

  7. Hackett szerint:

    thecube:
    Én is akartam róla írni ismertetőt, de aztán elment a kedvem. Nekem a lezárás nagyon nem jött be, csak vártam és vártam, hogy valami Pörgéshez hasonlót elővarázsoljon, vagy a karakterek legyenek elég érdekesek, de sajnos egyik sem működött. A Voxmagos szál lehetett volna érdekes, de olyan elnagyoltan ábrázolta, hogy végül csak üres és steril lett.
    Szóval, így tényleg kár volt trilógiát csinálnia a Pörgésből.

  8. Snowmaker szerint:

    Sajnos nem szabad spoilereznem a könyvet illetően(nem is fogok), de meglep hogy mennyire gyászosan fogadtátok. A pörgés hatalmas volt, a tengely pedig egy kicsit “lassabb” és nem elégítette ki a feltételezettekről szóló igényeimet, de szerintem az is teli volt olyan információkkal amik meghatározóak voltak a későbbiekben. Az egész világ amit felépített így a három kötettel teljes, és igen, én olyan befejezést kaptam amit vártam. Természetesen rengeteg kérdésem volt, és talán még most is sok van, de magamban szépen össze tudtam rakni a képet azokból az információkból amiket a könyv lapjaiba rejtett.
    Számomra mindig is egy meghatározó könyvek lesznek. Nem csak a tudományos ismeretekkel próbálja még hitelesebben előadni az emberiség egyik lehetséges kimenetelét (csak gondolj bele az utolsó levélbe. Ha nem is mondja ki hogy igen ez fog történni velünk is, nagyon is lehetséges jövőt ábrázol), de a társadalmakra vonatkozó elképzelései is (ha rémisztőek is de) nagyon is logikusnak tűnnek.

    Szerény véleményem szerint nagyszerű befejezése egy nagyszerű könyvnek. Ha a Tengely kicsit elbizonytalanított is, ezt mindenképp el kell olvasni.

  9. scifilover szerint:

    Úgy gondolom, az első könyv vége egyben a történet vége is volt. A szuper gépi intelligenciának sajnos nem lehet alternatívája, így a történetbe sem került csavarás. Kicsit a “hicsí” sorozat szerűen zajlanak itt is az események, csak ott még a 2. részre is maradt az első lendületéből, mert gyakorlatilag az első részből semmi nem derült ki, így maradt izgalom és felfedezni való a 2. részre bőven. A “Pörgés”-ben viszont szinte minden lényegeset megtudtunk. Kár érte, mert az első kötet telitalálat volt… A 3.-at már el sem olvasom a 2. rész után. Nagyon nagy csalódás volt a Pörgés után.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon