Kenneth Bulmer a brit kalandos irodalom talán legtermékenyebb művelője volt a múlt század második felében. Bár elsősorban SF-szerzőnek tekintette magát, szinte minden népszerű műfajban alkotott – nehogy összezavarja az olvasókat, különböző álneveken. Planetáris románcait Alan Burt Akersként jegyezte, és az a különös helyzet állt elő, hogy ma már elsősorban így él a köztudatban, művei közül ugyanis ezek bizonyultak a legsikeresebbnek és a legmaradandóbbnak. (Bár az Adam Hardy-tengerészregények hívei talán vitába szállnának e kijelentésemmel.) Monumentális Skorpió-ciklusa ötvenkét kötetre rúg, nem számítva a rövidebb elbeszéléseket; ezzel ő tartja a rekordot a Burroughs-utánzók között. A történetek tisztes iparostollal vannak megírva, színvonaluk végig egyenletes, és tudatosan követik a burroughsi mintát; eredetiséget tehát ne nagyon keressünk bennünk, ám izgalmas kalandokban nincs hiány. A sorozat első darabja, amelyet alább ismertetünk, 1972-ben jelent meg.

Hősünk, Dray Prescot, angol tengerész a tizennyolcadik században, akinek életére gyermekkorától fogva rányomja bélyegét a Skorpió zodiákusjegyének titokzatos, baljós befolyása. (Hajósinasnak például korai elárvulása miatt kénytelen beállni, miután fogadós apja belehal egy skorpió marásába, amit részegen tréfálkozó matrózok mutogatnak neki dobozba zárva.) Az afrikai partokon hajótörést szenvedve egy vad néger törzs fogságába kerül, ahonnan sikerül ugyan megszöknie, ám üldözői a nyomában vannak, és sarokba szorítják az őserdei éjszakában. Utolsó harcára készülve föltekint az égre, és elátkozza az egész nyomorult világot, de különösen a részvétlenül hunyorgó Skorpió csillagképet, fullánkján a vérvörös Antaresszel, amely csak bajt és szenvedést hozott rá egész életében. Ekkor furcsa szédülés fogja el, és eszméletét veszti.

A planetáris románcokban hagyomány, hogy a felvezetést követően hirtelen váltanak át az egzotikus idegen környezetre, ahol a hős tüstént egy akciójelenet kellős közepébe csöppen. Az Utazás a Skorpióra esetében ez a nyitókép rendkívül szuggesztív és erőteljes: Dray Prescot egy trópusi folyón találja magát az Antares kettős napja alatt, csupaszon és fegyvertelenül, egy tutajnak is beillő, óriási falevélen, amelyen azonban egy másik utassal osztozik – egy hatalmas, ember nagyságú skorpióval…

Dray Prescot természetesen hamar felocsúdik döbbenetéből, és a legjobb John Carter-formában néz szembe a váratlan kihívással – bár a nyelvezete kicsit matrózosabb:

„– Nohát, öreg cimbora – suttogtam lágy, megnyugtató hangon, minden hirtelen mozdulattól óvakodva, nehogy a szörnyeteg rám vesse magát. – Úgy néz ki, vagy te, vagy én. – A szemeit hordozó csápok fel-alá mozogtak. – És hidd el nekem, csúf ördögfattya, hogy nem én leszek az. – Folytattam, továbbra is azon a halk, csitító hangon, ahogy annak idején apám beszélt a lovaihoz: – Legszívesebben feltépném a bendődet, egészen a hájas gerincedig, és a folyóba szórnám a beleidet. Itt süllyedjek el, ha nem vagy egy undok szarkupac.”

Mint hamarosan kiderül, hősünk a Kregen nevű bolygóra került, s a fordulatos cselekmény innentől kezdve három fő helyszínen bonyolódik tovább. Az első a gigantikus nádszálakra épült Aphrasöe, a magukat savantinak hívó kortalan tudósok városa. A savantik fejlett technológiával rendelkeznek, de szigorú pacifisták, életüket a kultúra és a civilizáció erőszakmentes terjesztésének szentelik – bár miután megismerkedünk Kregen többi régiójával, az az érzésünk támad, nem túl nagy sikerrel. Dray Prescotot is szívesen befogadnák maguk közé: a szárnyaik alá veszik, kitanítják, majd alávetik egy titokzatos eljárásnak, ami hozzájuk hasonlóan belőle is kicsattanó egészségű, kvázi-halhatatlan szuperembert csinál. Prescot azonban valahogy nem érzi otthon magát ebben az utópisztikus idillben, folyton gyanakszik házigazdáira, és baljós előérzetek gyötrik. (Amin nem is csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy a savantik az óriásnádak rugalmas bugáihoz rögzített lengőkabinokban közlekednek városuk teraszos szintjei között, és ez olyan eksztatikus örömmel tölti el őket, hogy köszönéskor „jó napot!” helyett „boldog hintázást!” kívánnak egymásnak.) Balsejtelmei beigazolódni látszanak, amikor rejtélyes látogató érkezik Aphrasöéba: a szépséges, de sánta Délia a Kék Hegyekből, aki konveniensen egy vadászat kellős közepén zuhan le a légsiklójával, és Dray Prescotnak kell őt megmentenie a helyi ragadozóktól. A tudósok vendégszeretően fogadják Déliát, de kívülállóként kezelik, lehetőleg nem beszélnek róla (ahogyan ő se magáról), és ami hősünket leginkább felháborítja: nem hajlandók kigyógyítani testi hibájából. Prescot végül önállósítja magát, és saját szakállára részesíti a lányt a savantik halhatatlanná tévő gyógykezelésében; ezzel azonban megszeg valami kimondatlan tilalmat, kitaszíttatik a paradicsomból és visszakerül a Földre.

Húsz év múlva, immár a napóleoni háborúk többszörösen kitüntetett tengerésztisztjeként, a Skorpió ismét elragadja Dray Prescotot – ám csúf tréfát űz vele, mert Kregen bolygóján ezúttal a Segesthes nevű földrészre helyezi, ahol barbár nomádok háborúznak bestiális félhumán törzsekkel, és a hírét sem hallották Aphrasöénak. Délia megint felbukkan a színen, épp elegendő időre, hogy újra meg lehessen menteni, aztán nyoma vész, mintha a föld nyelte volna el. Dray Prescot kitartóan kutat utána, s közben mellesleg rettegett hírű vezérré verekszi föl magát a nomádok között; szíve hölgye nélkül azonban még abban sem tudja örömét lelni, hogy húszezer vérszomjas martalócnak parancsol. A segesthesi évek kissé elnagyoltan vannak felvázolva a regény két fő narratív tömbje között; ám a barbár társadalom szigorú harcos-erkölcsei, amelyek véres kezű hadurat csinálnak az agresszív, megkeseredett hősből, hibátlanul illeszkednek a burroughsi tradícióba.

A könyv cselekménye több mint ötven százalékban a harmadik helyszínen játszódik, az olvasók szempontjából igen szerencsésen, mert ez van a legjobban kitalálva és ábrázolva. A savantik tudósparadicsoma rosszul bírta az öregedést, ma már kissé naivnak és komikusnak hat, a segesthesi nomádokra pedig a szerző a kelleténél kevesebb időt és energiát fordított – Zenicce városa azonban éppoly élénk és magával ragadó színekben pompázik, mint a megírásakor. Ez a dekadens oligarchia a késő középkori Velencét idézi zegzugos csatornáival és szédítő magasságba kapaszkodó, barokkosan díszített épületeivel. A fényűző palotákban beltenyésztett arisztokrata családok szövik egymás ellen kifinomult ármányaikat; az égen suhanó léghajók és a hidakon párbajozó brávók a rivális házak színeiben páváskodnak; a földeken és a szurokkőbányákban pedig állati sorban sínylődő rabszolgák robotolnak, hogy megteremtsék az anyagi hátteret az egész grandiózus csillogáshoz. Rabszolgaként kerül ide Dray Prescot is, miután kelepcébe csalták a kíséretével; Délia már korábban erre a sorsra jutott, s amikor találkoznak, kezdetét veszi a félreértések és tévedések szokásos vígjátéka. Prescot két rabszolgalázadásban is részt vesz, az egyiket egyenesen ő szervezi; az események valamimód mégis úgy fordulnak, hogy végül mindkét ízben sorstársai ellen ragad fegyvert, egy szépséges hajadon védelmében… aki történetesen nem a Kék Hegyekből való Délia.

Akers ugyanis ezen a ponton csavarint egyet a burroughsi hagyományon, és sajátos tükrözésben megkettőzi a szerelmi szálat. Natema Cydones hercegnő ugyanolyan gyönyörű teremtés, mint a cselekmény e fázisában kissé színehagyottá váló Délia, egyebekben azonban mindenben az ellentéte: gőgös, kegyetlen, akaratos, elkényeztetett és nagyravágyó. Mégis ellenállhatatlanul vonzódnak egymáshoz Dray Prescottal, akinek ez a váratlan bonyodalom nem kevés fejfájást okoz. A hercegnő persze a maga sajátos módján fejezi ki az érzéseit, vagyis folyton igyekszik megalázni és megtörni őt, hogy akarattalan bábot csináljon belőle; a kritikus pillanatokban azonban, ha komoly veszélyben forog, mindig közbelép és megmenti az életét. Ami hősünket illeti, ő megpróbálja bebeszélni magának, hogy irtózik Natemától; ám Délia ide vagy oda, képtelen tartósan elszakadni tőle, és sohasem hagyja cserben, ha bajba kerül. A Kék Hegyekből való Déliának tehát – nem úgy, mint Dejah Thorisnak Burroughsnál – időnként bizony tényleg van oka a duzzogásra. Ez a feszültségekkel terhes érzelmi háromszög, amit a szerző csak az utolsó fejezetekben old fel, egyike a regény leglebilincselőbb narratív fogásainak.

Kalandjai során barátok tarka társasága szegődik Dray Prescot mellé: Hap Loder, a nomád bajvívó; Nath, a folyton sopánkodó tolvaj; Gloag, a rabszolga kínzómester; a zeniccei Varden herceg; és Shusha, az intrikus öreg mátriárka, egy magvaszakadt nemesi ház utolsó élő ivadéka. A végén természetesen minden jóra fordul: Dray Prescot egy vérszomjas nomád horda élén betör a városba, hogy családostul kardélre hányja ellenségeit és prédára bocsássa palotáikat. Romantikus vonalon adódik még némi komplikáció, ám a lovagias (és fülig szerelmes) Varden herceg segít megoldani a Natema-kérdést, a Kék Hegyekből való Déliáról pedig kiderül, hogy ő is kezdettől fogva hercegnő volt, és puszta félreértésből készül hozzámenni valaki máshoz. Éppen az eljegyzésüket ünneplik Dray Prescottal, amikor a Skorpió elérkezettnek látja az időt, hogy ismét hallasson magáról, és – a planetáris románcok legszebb hagyományai szerint – minden teketória nélkül hazazsuppolja frusztrált hősünket a Földre.

Alan Burt Akers munkásságát a hazai közönség nemigen ismeri, egyetlen novella jelent meg tőle a Galaktika 104. számában, A Skorpió varázslója címmel. Ez a kis írás talán hozzájárul a további népszerűsítéséhez; megérdemli.

Raoul Renier

(A cikk először a carcosa.blog.hu-n jelent meg.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 10 hozzászólás.

  1. narmor szerint:

    Nahát, jó tudni, hogy egy nagyobb ciklusba illeszkedik A Skorpió varázslója. 🙂 Tavasszal olvastam valamikor egy szemináriumom kapcsán, s már akkor kifejezetten tetszett ez a stílus (bár akkor még nem tudtam, hogy ez planetáris románc, legközelebbi élményem Vance Haldokló Földje volt, így hát ahhoz hasonlítottam).
    Meglehetősen szomorú, hogy magyarul nem jelent meg több műve az írónak.
    A cikk pedig jó, köszönet érte! 🙂

  2. Kornya_Zsolt szerint:

    Egy olvasóm a SFmagról privátban rám pirított, hogy itt bizony volna még némi tennivalóm, és igaza van. 🙂 Szóval, a planetáris románcokat bemutató cikksorozatomból elkészült négy további írás, ezek azonban már nem fognak megjelenni az SFmagon. Az érdeklődők számára belinkelem őket – egyenként, külön-külön kommentekben, mert egyébként a rendszer (nem a szerkesztőség!) automatikusan moderálna.

  3. Kornya_Zsolt szerint:

    Kapcsolódik ezenkívül a témához két cikkfordításom is:

    Forrest J. Ackerman látogatása Edgar Rice Burroughs-nál

    http://carcosa.blog.hu/2011/03/05/forrest_j_ackerman_latogatasa_edgar_rice_burroughs_nal

  4. Kornya_Zsolt szerint:

    Ha a jövőben írok még olyasmit, ami érdekelheti az SFmag olvasótáborát, belinkelem kommentben a heti Hírsaláta alá; szigorúan csak egy cím és egy link, semmi több, hogy még véletlenül se sérthessem meg vele a szerkesztőség kifinomult érzékenységi receptorait. Ennyivel, úgy érzem, tartozom az itteni olvasóimnak.

    Az SFmagnak annak idején azt is felajánlottam, hogy részt veszek a jövő évi Zsoldos-díjra jelölt írások értékelésében, illetve a következő Fantasztikus Kéziratok Éjszakáján. Ezt sajnos, másutt bővebben kifejtett okok miatt, szintén kénytelen vagyok visszavonni.

    Egyebekben azonban őszintén a legjobbakat kívánom szerkesztőknek és olvasóknak egyaránt.

    Raoul Renier

  5. DBL szerint:

    Nos, elolvastam a Rhiannon kardja és a két Darkover témájú cikket. Remekül írsz. Kifejezetten élvezetes, hogyan egy-egy művet kibontasz,értékelsz,véleményezel.
    A Viharkirálynőt sajnos nem, a másik két könyvet viszont olvastam. Ajánlottad az eredetiben olvasást. Sajnos ehhez hiányzik a tudásomból pár ezer angol szó… 🙂
    A Rhiannon kardját még a régi Galaktikákban részletenként, a Darkovert abban a bizonyos szerencsétlenebb magyar kiadásban.
    Most már legalább tudom, hogy a Darkover még jobb könyv, mint amilyennek anno érzékeltem, csak ezek szerint jobb fordítás ellett volna.
    Azt tudom, hogy mindkettő nagyon tetszett.
    Az írónők társadalmi szemléletén nem csodálkozom. Amikor írói fénykorukat élték, tetőfokán tombolt a modern feminizmus, mint irányzat az irodalomban is. Jó öreg Aldiss papa füstölög is rendesen a Trillió éves dáridóban…
    Ettől még nagyon jó íróknak tartom őket Nortonnal együtt.
    Többet kell látogatnom a felületedet, mert remek könyvismertetőid vannak… 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon