Érdekes módon idén a World Fantasy díjra jelölt művek közül három is Afrikához köthető – és mindhármat nő írta. Ugyanakkor aligha lehet elmondani, hogy felfutó trendet lovagolnak meg; sokkal inkább arról van szó, hogy a korábbinál nagyobb figyelmet kapnak az angolszász hagyományoktól eltérő és azokon a körökön kívüli írások. A három regény gyökeresen különbözik egymástól; tegnap Nnedi Okorafor Who Fears Death-jét ismertettük, most Karen Lord, barbadosi származású írónő meséje következik.
Mesét mondok, mert könyve lényegében az: a néha közönségének kiszóló narrátor mintha csak egy falu poros terén mesélne közönségének, és a történet szövése is a hagyományokat követi: a főhős megtanulja a leckét és végül jutalmat kap. A mondatok zenélnek, lassuló-gyorsuló ütemük a míves élőbeszédet idézi; ezt a regényt gyönyörűség lenne hangoskönyvként meghallgatni.
A történet kezdetén Ansige, az elhízott és falánk férj indul útnak, hogy feleségét, Paamát – aki kiváló szakács – visszahívja a nő szüleinek házából, ahová két évvel azelőtt „elment látogatóba”. Követelőző bendője azonban számos balesethez vezet, amelyeket Paama megpróbál elsimítani, bár esze ágában sincs ismét a férjéhez költözni. Leleményes kimagyarázásai és a károk csökkentésének elegáns módja felkelti az afrikai szellemek, djombik figyelmét, akik éppen hordozót keresnek egy hatalmas varázstárgynak, a Káoszbotnak. A választásuk Paamára esik, akinek át is adják a káosz hatalmát – csakhogy elfelejtik kiokítani, miként használja.
A káosz eredeti ura, aki hátat fordított a megvetett emberiségnek, és büntetésül megfosztották ereje egy részétől, nem hajlandó beletörődni abba, hogy lefokozták, és minden követ megmozgat, hogy megtalálja elvesztett hatalmát. A nyomok Paama falujába vezetnek, de mivel az indigószín úr (kék a bőre) önző önmagából indul ki, a nő gyönyörű, ám elkényeztetett, hajadon húgában látja meg azt a nemtörődöm zsarnokot, aki a káosz méltó forgatója lehet. Hogy visszaszerezze elvesztett hatalmát, ezért sivatagi herceg képében udvarolni kezd a lánynak…
Karen Lord
Nehéz megállni, hogy az egész történetet el ne meséljem, olyan sima a folyása, de jobb, ha mindenki inkább maga fedezi fel. A mesei hagyományok és szerepek sorra felbukkannak a könyvben, ám mégsem válnak unalmassá; a Redemption in Indigo pontosan azt nyújtja, amit várunk tőle: ismerős toposzok segítségével sző egy elbűvölő, olykor vidám, máskor szomorú történetet.
A környezet afrikai, a djombik és a bajkeverő Pók ismertek lehetnek a kontinens népmeséiből. Ha valaki egy teljesen új és meglepő történetet várt, csalódni fog, de aki egyszerűen csak szereti a meséket, az jól fog szórakozni, a hangulatra pedig semmi panasz nem lehet: szinte érezni a fűszeres ragu és a mézes kölesgombóc illatát, hallani a gabonát őrlő asszonyok mozsártörőjének pufogását, érezni a forróságot.
Amikor Paama és az indigószín úr végre találkoznak, a káosz urának be kell bizonyítania, hogy a lehetőségek és választások varázserejével milyen nehéz bölcsen bánni, és csodálatos, szemet felnyitó utazásra viszi magával a nőt, amelynek végén mindketten többet kapnak, mint amit reméltek.
Mivel mindkét afrikai gyökerű fantasy-t olvastam a jelöltek közül, adja magát a kérdés, hogy egy összehasonlításból melyik kerül ki győztesen. A Redemption in Indigo nem több és nem kevesebb annál, amit fentebb írtam: egy meseregény minden korosztálynak. A Who Fears Death ezzel szemben továbbmegy, és az afrikai mítoszokat újraértelmezve és egy komoly kérdéseket feszegető történetbe ágyazva egészen új és fordulataiban sem szokványos végeredményt ad, még ha stílusa nem is olyan kimunkált és lágyan áradó. A többi jelölttel nem tudom összevetni a két regényt, de ha figyelemmel kísértük az elmúlt évek egyre erősödő nyomását, miszerint a World Fantasy díjnak valóban „world”, vagyis globális díjnak kéne lennie, legalább egyiküknek komoly esélye van a győzelemre. Persze ott van még a Zoo City is…
Díjtól függetlenül is örvendetes azonban, hogy tágulnak a keretek, és elszakadva a kelta és tolkieni örökségtől más hangok és megközelítések is egyre nagyobb számban kerülnek be a legjobbak közé – és az olvasók polcaira.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
„Díjtól függetlenül is örvendetes azonban, hogy tágulnak a keretek, és elszakadva a kelta és tolkieni örökségtől más hangok és megközelítések is egyre nagyobb számban kerülnek be a legjobbak közé – és az olvasók polcaira.”
A fekete-afrikai kultúrhagyományok integrálása a fantasybe azért korántsem vadonatúj fejlemény: ott vannak Charles Saunders Imaro-történetei (amik közül egy nálunk is olvasható a 45-ös Galaktikában) vagy Philip José Farmer Opar-regényei; mindkét ciklus a hetvenes évek első felébe nyúlik vissza. A SF-ben meg valamivel későbbről Mike Resnick munkásságát érdemes említeni (magyarul az Ivory jelent meg Agyarak címmel, de a Kirinyaga-novellák jelentősebbek), amibe részint azért kötöttek bele, mert a szerző nem fekete bőrű, részint meg azért, mert nyers ábrázolásmódja igen távol áll a politikai korrektségtől. Ettől függetlenül ez a mű érdekesnek tűnik, számomra főleg Ansige alakja szimpatikus. (Mivel hímsoviniszta disznó vagyok, aki imád jókat enni-inni.) 😀
@Zsolt: Való igaz, de a jelöltlistákra (és így az élbolyba) most mintha nagyobb arányban kerülnének be. Míg Octavia Butler korábban a kivétel lehetett, most a jelöltek között többen vannak színesbőrűek is, nők is, nem angolszász kultúrákból és fantasy hagyományokból merítő írók. Számomra ez szembetűnő a korábbi (mondjuk egy-két évtizeddel ezelőtti) trendhez képest.
Ansige egy nagyon jól megrajzolt alak a könyvben amúgy, minden hibája ellenére is szerethető, miközben tagadhatatlanul a nevettető szerepét látja el a könyv elején (a könyv végén viszont már egészen más, fontos szerepe lesz). Azért azt nem hiszem, hogy hozzá hasonlóan képes lennél megenni egy kecskét félig nyersen csak azért, mert egy órán belül nem készült el a vacsora… 🙂
@Hanna: Egyetértek, a hozzászólásomat nem vitaindítónak, hanem kiegészítésnek szántam, az összkép árnyalása végett. A kecskehús megfelelő módon elkészítve nagyon finom, a kecsketej és a kecskesajt pedig egyenesen mennyei, de ahogy elnézem, Ansige zabálás vonalán tényleg köröket vár rám, úgyhogy ezennel ünnepélyesen kapitulálok. 😀
OFF: A spamszűrő produkciója ezúttal simán elmenne egy James Joyce-szövegben. Aszongya, „texcient adresses”…
Amúgy meg az „afrikai fekete nőket a díjazottak közé!”-tendencia a World Fantasy Awardnál nagyobb horderejű díjak esetében is tetten érhető:
http://deansdale.freeblog.hu/archives/2011/10/14/A_Nobel-dij_leertekelodese/
(Ez meg csak kommentár akart lenni részemről, eszemben sincs elvitatni Karen Lordtól és Nnedi Okorafortól a jelölés megérdemeltségét; mindazonáltal a párhuzam meglehetősen magáért beszél.)
„az “afrikai fekete nőket a díjazottak közé!”-tendencia” a harmadik afrikai nő a jelöltek között történetesen szőke és kékszemű :p
No meg Karen Lord is barbadosi, tehát karibi származású.
„a harmadik afrikai nő a jelöltek között történetesen szőke és kékszemű :p”
Pontosítok: egy afrikai fekete nő, egy barbadosi fekete nő meg egy afrikai fehér nő. 🙂 Ügyesebben vannak összeválogatva, mint a Nobel-felhozatal – ha már női Nobel-békedíjas kellett, talán Roza Otunbajeva lett volna a legmegfelelőbb, ő tényleg békét teremtett Kirgizisztánban, Libériában meg Jemenben pedig franc se tudja még, hogy mi lesz -, de a trend egyértelmű. Ami nem azt jelenti, hogy érdemtelenül jelölték volna őket, csak hogy ami sokáig hátrány volt a jelölésnél, most egyszerre előny lett.