1912-ben a Munsey-féle sajtóbirodalom vezető pulp-magazinja, az All-Story, folytatásokban közölni kezdett egy kalandos románcot, Under the Moons of Mars címmel. A történet hőse John Carter, konföderációs veterán és „virginiai úriember”, aki a polgárháború után aranyásóként próbál boldogulni, ám az arizonai hegyekben vad apacsokkal keveredik összetűzésbe, és csapdába esik egy kísérteties barlangban. Itt megmagyarázhatatlan testen kívüli élménye támad, és minden átmenet nélkül a Mars bolygón találja magát, amit a bennszülöttek Barsoomnak hívnak. Először a zöld marslakókkal ismerkedik meg: e négykarú óriások barbár társadalma az erőszakon és a harcos-becsületen alapszik, a nemesebb érzelmeket nem ismerik. A humanoid vörös marslakók kultúrája sokkal fejlettebb, ők civilizált városállamokban élnek a nagy csatornák mellett, amelyek lehetővé teszik az élet fennmaradását a természeti erőforrásokban szegény, hanyatló Barsoomon.

Közülük való Dejah Thoris, Hélium hercegnője, akibe Carter beleszeret, és együtt szöknek meg a zöld marslakók fogságából, ám közben balszerencsés módon elszakadnak egymástól. Szerelmük beteljesedését a kulturális szakadékon kívül számos más tényező is hátráltatja, a szövevényes intrikáktól a nyílt háborúig; Carter azonban fordulatos kalandjai során minden akadályt legyőz, s végül nemcsak a hercegnő kezét nyeri el, hanem barátokra is talál mind a zöld, mind a vörös marslakók között.

Az elbeszélés Norman Bean álnév alatt jelent meg, valószínűleg azért, nehogy zavart keltsen az olvasók körében: az All-Story ugyanis ebben az évben egy teljesen másfajta történetet is közölt a szerzőtől, Tarzan of the Apes címmel. Nem mintha Edgar Rice Burroughs neve ekkoriban márkajelzés lett volna a közönség szemében. Harminchetedik évében járt, de csak most kezdte írói pályafutását; megélhetését abból fedezte, hogy ceruzahegyező gépekkel ügynökösködött. Ezzel nemsokára módjában állt felhagyni, mivel mind a Barsoom-, mind a Tarzan-sorozat átütő sikert hozott. Burroughs szorgalmasan szállította az All-Storynak a párhuzamosan írt folytatásokat, egy időben heti gyakorisággal, s közben a fölöslegessé vált álnévtől is megszabadult. Az első Barsoom-könyv, A Princess of Mars címmel, csak 1917-ben jelent meg, miután a magazin lapjain kibontakozó kalandfolyam a negyedik szériával lezárulni látszott. Ez persze nem következett be, a rajongók nagy örömére: a húszas években Burroughs újra fölvette az elejtett fonalat, és tovább gyártotta a Barsoom-történeteket, immár könyv alakban és John Carter nélkül, egészen élete végéig. (Az utolsó novellát – amelyben John Carter ismét visszatér – a fia írta, az ő útmutatásával és szerkesztői segítségével.)

A Barsoom-ciklus rendkívül nagy befolyást gyakorolt a nem sokkal később kibontakozó SF-mozgalomra; a Gernsback-Campbell–irányvonal hangadói (noha közben a maguk részéről azon sopánkodtak, hogy a „hivatalos” irodalom gettóba zárja őket) mégsem vállaltak közösséget vele. Éles kritikával illették és „rossz” SF-nek bélyegezték, azon az alapon, hogy nem elég tudományos. („Burrough írásainak sosem lett volna szabad nyomdafestéket látniuk, és minden olyan könyvtárból ki kellene tiltani őket, amelynek tizenöt évesnél fiatalabb látogatói vannak” – írja Sam J. Lundwall.) Ebben kétségkívül igazuk van, visszatekintésben nézve azonban érveik súlytalannak bizonyulnak. Mai ismereteink fényében ugyanis a klasszikus kemény SF motorjául szolgáló műszaki-tudományos ötletek – Godwin rideg egyenleteitől az Asimov-féle pozitronagyig – cseppet sem realisztikusabbak a barsoomi léghajóknál. Remek narratív elemek, amelyekből igen hatásos történeteket lehet építeni, de a megírásuk óta kiszaladt alóluk a tudományos alapozás. Be kell látnunk, hogy az aranykori SF-mesterek lényegesen rosszabb jósnak bizonyultak nagy elődjüknél, Verne Gyulánál.

A Mars hercegnőjével nem az a bökkenő, hogy tudománytalan, hanem az, hogy saját keretein belül inkonzisztens. Lépten-nyomon tele van olyan ellentmondásokkal, amelyeket meg sem próbál feloldani. John Carter például sajátosan megkettőződik a történet elején: a teste egyrészt az arizonai barlangban marad, másrészt átkerül Barsoomra. Ott állítólag azért sokkal erősebb és akrobatikusabb a hatalmas termetű zöld marslakóknál, mert velük ellentétben a földi gravitációhoz van szokva; ez esetben viszont fölmerül a kérdés, hogy a csudába fejlődhettek ki a tökéletes emberi arányokkal rendelkező vörös marslakók. Akik mellesleg tojással szaporodnak, jóllehet nőnemű egyedeik, ahogy azt Dejah Thoris példája bizonyítja, kézzelfoghatóan emlősök…

Folytathatnánk még a felsorolást, de nem érdemes: a probléma ugyanis, ha jobban szemügyre vesszük, nem létezik. Burroughs nem azzal a céllal írta a regényét, hogy valamiféle nagyívű evolúciós elméletet illusztráljon vele (mint Olaf Stapledon Az utolsó és első emberekben); de még csak nem is azzal, hogy eljátszadozzon egy fiktív kozmológia következetes végiggondolásával (mint Abbott professzor a klasszikus Síkföldben). Ő szórakoztatni akart, és közben nem mellesleg pénzt keresni, amit csak úgy valósíthatott meg, ha nagyon jól csinálja. Ez pedig, mint az eredmény mutatja, sikerült neki.

Az inkonzisztenciák első olvasásra azért nem szembetűnők, mert a cselekmény élénk irama és az egzotikus környezet feledteti őket. Gyakran abból adódnak, hogy Burroughs egyszerűen nem veszi a fáradságot bizonyos tényezők magyarázatára. John Carter például valamiféle szuperember, természetes élettartama messze meghaladja a közönséges halandókét – ám ezt csupán egy hanyagul odavetett megjegyzésből tudjuk meg a nyitófejezetben, a részletes kifejtés elmarad. Utóbb a Marson ugyanilyen mellékesen tesz szert telepatikus képességeire, amelyeket aztán hol használ, hol nem – annak függvényében, hogy a szerzőnek éppen eszébe jutnak-e. Carternek kétségkívül könnyebb dolga volna, ha gyakrabban venné igénybe őket, mondjuk a Dejah Thoris körüli félreértések tisztázására; más kérdés, hogy a történet így sokkal izgalmasabb.

Ami a belső logikai összefüggéseket illeti, A Mars hercegnője inkább szénakazalra emlékeztet, mint precíziós gépezetre; ez azonban mit sem von le élvezeti értékéből. Kilátástalan vállalkozás lenne utánaszámolni, hány kiadásban nyomták újra 1912 óta; annyi bizonyos, hogy napjainkban is lelkes rajongótábora van, és most dolgoznak a megfilmesítésén. Ezzel szemben a proto-SF kemény irányzatának egykorú képviselői – így például Hugo Gernsback híres írása, a Ralph 124C41+ – ma már gyakorlatilag olvashatatlanok.

Egyébként, bár természetesen nem ez a központi fókusza, némi tudományos ihletést A Mars hercegnőjétől sem lehet elvitatni. Schiaparelli 1877-ben jelentette be a Mars-csatornák fölfedezését, s a századelőn ennek nyomán olyannak képzelték a bolygót, amilyennek Percival Lowell csillagász festette le népszerűsítő műveiben: ritka levegőjű, hideg, vörös pusztaságnak, mely zord és barátságtalan ugyan, de képes a földi típusú élet fenntartására. Ezt az elképzelést – amelynek Barsoom teljes mértékben megfelel – csak a Viking űrszondák adatai cáfolták meg; elmondhatjuk tehát, hogy Burroughs 1912-ben legalább annyira összhangban volt az uralkodó tudományos nézetekkel, mint Asimov 1955-ben (amikor Lucky Starr az örök éjszakai és örök nappali féltekére tagolt Merkuron kalandozott) vagy Pohl 1977-ben (amikor a fekete lyukba zuhanó Gelle-Klara Moynlin spagettizálódás helyett beleragadt az eseményhorizontba).

Térjünk át a regénynek egy másik gyakran kritizált aspektusára, és szögezzük le, hogy Burroughs nem volt nagy jellemábrázoló. John Cartert készen kapjuk a történet elején, és ugyanilyen akkor is, amikor elbúcsúzunk tőle; érzelmi csetlés-botlása a folyton megmentésre váró Dejah Thoris körül semmit sem alakít rajta, inkább kissé komikusan és erőltetetten hat. A Barsoom-könyvek hatására ez a szerelmi idétlenkedés éppúgy topikus elemmé vált a planetáris románcban, mint a vad bennszülöttek már-már irracionálisan barbár kultúrája, a viselkedésüket szabályozó szigorú erkölcskódexszel. Az érdekes az, hogy a hős értékrendje ezzel többé-kevésbé összhangban van; a „virginiai úriember” hasonlóan gondolkodik becsületről és tisztességről, mint a zöld marslakók. (Akikben egyébként nem nehéz fölfedezni a nyitófejezet apacs brávóinak analógiáját.) Nem is esik nehezére beilleszkedni közéjük, kivált mivel agresszivitásban és brutalitásban még őket is fölülmúlja. A legcsekélyebb provokációra is kész ölni; Zodangában az árulástól és a hidegvérű gyilkosságtól sem riad vissza; és közben egyetlen pillanatra sem merül föl benne, hogy talán helytelenül cselekszik. Más szóval, John Carter tőrőlmetszett szociopata egy szociopata vonásokkal árnyalt társadalomban – a kimmériai Conan hozzá képest a béke jámbor apostola.

Ezen a ponton illenék dörgedelmes hangon elítélni a regény morális alapállását, ahogy a kritikusok általában meg is teszik. Én azonban – engedtessék meg ennyi személyesség – kicsit más szemszögből nézem a dolgokat. Magam is fantasy-író lévén, tisztában vagyok vele, hogy az olvasók szeretik az ilyen hősöket. Persze közben megszólal bennem az iparosember, és azt sugdossa, hogy azért nem ártana kissé elmélyíteni a jellemüket, külső-belső kontrasztot kölcsönözni nekik, némi humorral lágyítani rajtuk a zord vonásokat… mindez azonban nem változtat a lényegen. A recept jó; a recept működik.

Hogy miért? Nevezzük eszképizmusnak, képzeletbeli önkiteljesítésnek, kamaszos hatalmi ábrándozásnak, kapuzárás kori krízisnek, a frusztrációs élmények elaborálásának… nem kenyerem az amatőr pszichologizálás, és nem szeretem kritizálni vagy pláne leminősíteni az olvasókat. Annyi kétségtelen – milliós példányszámok bizonyítják –, hogy a Barsoom-történetek olyan húrt pendítettek meg a közönség lelkében, amely nemzedékről nemzedékre változatlan intenzitással rezonál.

Amikor A Mars hercegnője először látott napvilágot, még nem voltak véres akciófilmek és hentelős számítógépes játékok; az emberek olvastak helyettük. Most már vannak, és az emberek továbbra is olvasnak, bár szabadidejük egy részét – igen helyesen – a mozivászon és a monitor előtt töltik.

Szívből kívánom, hogy a jövőben is tartsanak ki e jó szokásuk mellett, mindenféle lelkifurdalás és moralizálás nélkül. Nem John Carter rontotta el a világot, amiben élünk.

Raoul Renier

A cikk eredetileg a carcosa.blog.hu-n jelent meg.

 

További információk:

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 33 hozzászólás.

  1. kwindu szerint:

    Nagy kedvencem minden hibája ellenére. Igazából az egyetlen fönntartásom a Carter történetteke szemben az amit te is írtál. Sok estben ok nélkül öl Carter és dicsőíti az erőszakot, mint ha a mészárlás valami természetes dolog volna. Nincs a figurában semmilyen erkölcsi gát vagy fék, ha valaki nem szimpi már kardot is ránt és vége a dalnak. De ha ezen a hibán fölül emelkedünk nagyon szórakoztató kis űroperát (planet romanct) kapunk. Egy szó, mint száz engem nagyon meg fogott Barsoom világa és már párszor végig olvastam a kishazánkba hozzá férhető köttetetett. Nagy kár hogy sajnos nem minden jelent meg itthon. Off: A cikket köszönöm jó volt de valamit nem értek Renier írásaihoz Kornya Zsolti mért nem ír kritikus meg jegyzéseket?:-D

  2. Kornya_Zsolt szerint:

    @kwindu: “Renier írásaihoz Kornya Zsolti mért nem ír kritikus meg jegyzéseket?:-D”

    Hát mert igyekszik kerülni a skizofrénia kockázatát. 🙂

  3. kwindu szerint:

    Hát mert igyekszik kerülni a skizofrénia kockázatát. ÁÁ szerintem azért mert Renier rajongó vagy és nem akrod meg sérteni:-)
    Apropó szólni kellene Reniernek ugyan fejezze már be az „Acél és oroszlány Korona és kehely” sorozatott. Ha találkozol vele Zsolti légyszi említsd meg neki. No, jó félre a tréfát valóban kíváncsi volnék, valaha befejed Kordak történetét. A „pokol és a Renegát” mellet ez a két könyv a kedvenc Magus regényem érdekelne a sztori vége:-) Ja én is Renier rajongó vagyok de nem mond meg neki:-))))

  4. noro szerint:

    Hirtelen több regény is eszembe jut, ahol a főhős bevallottan “nem illik a civilizált világba”, meggyűlik a baja a törvénnyel, stb, csak azért, hogy remekül beilleszkedjen egy másik világba vagy korba: Almúria, Boszorkányvilág, Az idő folyosói. Vagyis Burroughs ezzel a kvázi-szociopata főhőssel is elindított sztem valamiféle hagyományt.

  5. Nihil szerint:

    Azért azt se felejtsük el, hogy bár tényleg voltak sci-fi írók, akik ágáltak a sorozat ellen, olyan alkotók nyilatkoztak róla pozitívan, mint Ray Bradbury, Michael Moorcock vagy Robert A. Heinlein. 🙂
    (És, nem mellesleg, én is kedvelem az öreget! :))

  6. narmor szerint:

    Hm… Ez kifejezetten felkeltette az érdeklődésem a mű (és a sorozat) iránt. A mozifilm trailerét már láttam, az kifejezetten tetszett. 🙂
    Az a vicc, hogy első gondolatom az volt, mikor láttam a nagy ugrást, hogy biztos másmilyen a gravitáció és azért tud olyat XD, aztán elgondolkodtam, hogy ez biztos hülyeség… de akkor mégsem annyira. 🙂

    Emlékszem, a Delta fórumán felmerült, hogy a MesterMűvek keretén belül a jövőben kiadják a Barsoom-ciklus első két regényét együtt egy kötetben.
    Zsolt, ha szabad megkérdeznem, nem lenne hasznos a film megjelenésére időzíteni a könyv kiadását?

  7. Sam Reed szerint:

    Én az első hármat olvastam el egymás után, aztán a negyedikbe már belefáradtam (így jártam Tarzannal is – nyilván kell szünet közéjük). A Princess mindenképp jó, ahogy látom bekerült a Penguin Classics közé. A Lundwall-féle “kritikusok” esetében pedig csak a szőlő savanyú. Érdemes elolvasni Mike Ashley könyveit a SF magazinokról, sokkal korrektebb leírást ad.

    Amivel nem értek egyet: Gernsback igenis olvasható. A Ralph-ot minden különösebb nehézség nélkül végigolvastam 🙂

  8. Kornya_Zsolt szerint:

    @Noro: „Hirtelen több regény is eszembe jut, ahol a főhős bevallottan “nem illik a civilizált világba”, meggyűlik a baja a törvénnyel, stb, csak azért, hogy remekül beilleszkedjen egy másik világba vagy korba: Almúria, Boszorkányvilág, Az idő folyosói. Vagyis Burroughs ezzel a kvázi-szociopata főhőssel is elindított sztem valamiféle hagyományt.”

    Párhuzamod egyebek közt azért is találó, mert a felsorolt három műből kettő szintén planetáris románc. A zsánerben később aztán megjelentek az olyan főhősök is, akik nem csupán a civilizált világba nem illenek, hanem az egzotikus barbár közegbe sem, ahová átkerülnek onnan. Ez Leigh Brackettnél következik be, és meghonosítja a planetáris románcban a westernekből ismerős „magányos farkas” vagy „örök kívülálló” figuráját.

  9. Kornya_Zsolt szerint:

    @Nihil: „Azért azt se felejtsük el, hogy bár tényleg voltak sci-fi írók, akik ágáltak a sorozat ellen, olyan alkotók nyilatkoztak róla pozitívan, mint Ray Bradbury, Michael Moorcock vagy Robert A. Heinlein.”

    Egészítsük ki a sort Mike Resnick és a híres tudós, Carl Sagan nevével. Sagan például nagy rajongója volt Burroughs Barsoom-regényeinek; Cosmos című könyvében (1980) a következőképpen vall róluk:

    ———————————————-
    I can remember as a child reading with breathless fascination the Mars novels of Edgar Rice Burroughs. I journeyed with John Carter, gentleman adventurer from Virginia, to ‘Barsoom,’ as Mars was known to its inhabitants. I followed herds of eight-legged beasts of burden, the thoats. I won the hand of the lovely Dejah Thoris, Princess of Helium. I befriended a four-meter-high green fighting man named Tars Tarkas. I wandered within the spired cities and domed pumping stations of Barsoom, and along the verdant banks of the Nilosyrtis and Nepenthes canals.

    Might it really be possible – in fact and not fancy – to venture with John Carter to the Kingdom of Helium on the planet Mars? Could we venture out on a summer evening, our way illuminated by the two hurtling moons of Barsoom, for a journey of high scientific adventure? Even if all Lowell’s conclusions about Mars, including the existence of the fabled canals, turned out to be bankrupt, his depiction of the planet had at least this virtue: it aroused generations of eight-year-olds, myself among them, to consider the exploration of the planets as a real possibility, to wonder if we ourselves might one day voyage to Mars. John Carter got there by standing in an open field, spreading his hands and wishing. I can remember spending many an hour in my boyhood, arms resolutely outstretched in an empty field, imploring what I believed to be Mars to transport me there. It never worked. There had to be some other way.
    ———————————————-

  10. Kornya_Zsolt szerint:

    @Narmor: „Emlékszem, a Delta fórumán felmerült, hogy a MesterMűvek keretén belül a jövőben kiadják a Barsoom-ciklus első két regényét együtt egy kötetben. Zsolt, ha szabad megkérdeznem, nem lenne hasznos a film megjelenésére időzíteni a könyv kiadását?”

    De igen. 🙂

    @Sam Reed: „Én az első hármat olvastam el egymás után, aztán a negyedikbe már belefáradtam (így jártam Tarzannal is – nyilván kell szünet közéjük).”

    Abszolút igazad van. Ha az ember a végére akar érni a sorozatnak, az ideális beosztás kábé kéthavonta egy kötet. Érdemes rá vállalkozni, mert a színvonal nem folyamatos hanyatlást mutat (ami gyakran megesik a pulp-szériáknál), a legjobb darabok a közepe táján vannak.

    @Sam Reed: „Amivel nem értek egyet: Gernsback igenis olvasható. A Ralph-ot minden különösebb nehézség nélkül végigolvastam. :)”

    Egy vagy az ezerből… 🙂

  11. Nihil szerint:

    “Carl Sagan nevével.”
    Igen, igen, Saganról én is hallottam. De említhettem volna ugye R. E. Howardot is, aki ugye Burroughs előtt tiszteleg a fentebb említett Almúriával.
    Szóval, Burroughs öröksége tagadhatatlan.

  12. Chelloveck szerint:

    (Burroughs egy hálaisten. Tízezem. A legutóbbi olvasmányélményem tőle a The Lost Continent. Vagy Beyond Thirty, szerintem ez sokkal jobb cím. Terveztem róla beszámolót, le is töltöttem egy csomó Frazettát kísérőképnek, aztán elszállt a lelkesedésem. Viszont szívesen elolvasnám más beszámolóját, mondjuk itt.)

  13. Kornya_Zsolt szerint:

    @Chello: Ó, igen, vérpezsdítő kalandok a 22. században, Grabritten (azaz Nagy-Britannia) barbár országában! Tulajdonképpen ez is planetáris románc, a posztapokaliptikus változatból. A cím a harmincadik hosszúsági fokra utal, amin túl a civilizációt megőrző nyugati félteke lakosainak tilos merészkedniük, a saját egészségük érdekében. (A semmitmondó Lost Continent címet csak 1963-ban biggyesztette a helyébe az Ace nagyon okos szerkesztője.) Igen patent kis sztori, és alig ismerik, már Burroughs életében ritkaság volt, könyv alakban pedig csak a halála után adták ki. Ha belefér az év végi időbeosztásomba, írok róla egy szösszenetet.

  14. kwindu szerint:

    Kornya_Zsolt:Hoppá jól értem várható a Barsoom-ciklus újra kiadása magyarul?? Az egész sorozat vagy csak a már megjelent részek várhatóak? Én a teljes sorozatra vevő volnék:-)

  15. Kornya_Zsolt szerint:

    Igen, felmerült a lehetősége annak, hogy a DeltaVision a MesterMűvek sorozat klasszikus folyamában kiadja a Barsoom-ciklus könyveit. Ha erre valóban sor kerül, és ha az első kötetek kedvező fogadtatásra lelnek a piacon, akkor elképzelhető, hogy idővel megjelennek a magyarra még nem lefordított regények is. Felelőtlen ígérgetésekbe bocsátkozni nem akarok, úgyhogy egyelőre maradnék ennyiben. 🙂

  16. Chelloveck szerint:

    (Zsolt, szólj előtte egy pár nappal légy szíves, és akkor küldök hozzá faszajó képeket.)

  17. kwindu szerint:

    Kornya_Zsolt : Nekem ez is elég és drukkolok, majd nektek remélem az eddig megjelent MM sorozat sikeres . Már csak Howard mait, aki nagy kedvencem és hát, ahogy pénzem engedi, beszerzem a többi MM kötette is. Csak kíváncsiságból is mert hát Jack London és Sir Arthur Conan Doyle olyan nevek, akiknek nem lehet ellenállni. Doyle „A sátán kutyája” kötette nagy kedvenc és benne van az örök top tíz könyvlistámban.:-)

  18. elgabor szerint:

    Hiába alapmű, szerintem eljárt fölötte az idő. Nagyon szívesen olvasom Brackett, Moore, Vance és Raymond planetáris románcait, tehát nem mondható, hogy elfogult lennék a stílussal szemben szemben. Sőt. Ezt viszont becsületesen végigrágtam, azt sem mondom, hogy nem szórakoztam jól, de a további kötetekbe már nem kezdtem bele. Sem a szövegben, sem a történetben nem láttam meg a többletet. Lehet, hogy megjelenésekor nagy paradigmaváltás volt meg hasonlók, de én úgy látom, utánzói alaposan lekörözték.

  19. Kornya_Zsolt szerint:

    @Chello: Kösz szépen a felajánlott segítséget, akkor majd keresni foglak!

    @elGabor: Abban igazad van, hogy a követői sok szempontból meghaladták Burroughs-t, de ne az első kötet alapján ítéld meg az egész sorozatot, mert az voltaképpen az írói zsengéje. A szériából a Chessment és a Synthetic Ment szokták a legjobbnak tartani.

  20. Sam Reed szerint:

    “Nagyon szívesen olvasom Brackett, Moore, Vance és Raymond planetáris románcait,”

    Ki az a Raymond???

    Amúgy ha már Moore – miért nincs a Shambleau magyarul? Még egy fanzinban se? (vagy csak én nem tudok róla?)

  21. Kornya_Zsolt szerint:

    “Ki az a Raymond???”

    Alex Raymond rajzoló, aki 1934-ben Don Moore íróval megalkotta a Mongo bolygón kalandozó Flash Gordon alakját. Ez képregény, nem könyv, biztos azért nem ugrott be.

    “Amúgy ha már Moore – miért nincs a Shambleau magyarul? Még egy fanzinban se?”

    Egészen konkrétan azért, mert 1990-ben, épp mire belerakhattam volna, megszűnt a Helios fanzin. 😀 De ha rajtam múlik, pár éven belül lesz magyar Moore-kötet, talán több is.

    És ha már felsorakoztatjuk a Burroughs előtt tisztelgő SF-írókat, álljon itt még egy név: Kage Baker. Most futott be hozzám az amazonos csomag az Anvil of the Worlddel. 🙂

  22. Sam Reed szerint:

    “Alex Raymond rajzoló, aki 1934-ben Don Moore íróval megalkotta a Mongo bolygón kalandozó Flash Gordon alakját. Ez képregény, nem könyv, biztos azért nem ugrott be.”

    Én is erre a Raymondra gondoltam volna, de hogy lehet őt egy mondatban említeni a többiekkel? Egész mást csinált…

    Moore kötet: annyira nem vagyok oda a hölgyért, sose értettem miért értékelik többre Kuttnernél. Ha már kötet, Kuttner vagy Brackett is sokkal fontosabb lenne. IMHO természetesen.

  23. Kornya_Zsolt szerint:

    @Sam Reed: “Moore kötet: annyira nem vagyok oda a hölgyért, sose értettem miért értékelik többre Kuttnernél.”

    Ennek a különbségtételnek igazából csak a korai novelláiknál van értelme. A házasságkötésük után született munkáikban nagyon nehéz elkülöníteni, hogy mit írt Moore és mit írt Kuttner, mivel közösen dolgoztak rajtuk, függetlenül attól, hogy melyikük neve alatt jelentek meg.

  24. Sam Reed szerint:

    Zsolt: Tudom, hogy ez az általános vélekedés, és ők maguk is ezt mondták (állítólag). Ettől függetlenül mind Northern Smith mind Jirel eléggé olvashatatlan szerintem, míg a korai Kuttner továbbra is kiváló.

  25. Kornya_Zsolt szerint:

    Moore valóban hajlamos volt kicsit túlírni a korai novelláit, de például a Hellsgarde szerintem remek darab. Amit pedig később közösen publikáltak (részint a saját nevükön, részint Padgett, O’Donnel, Liddel pszeudonimek alatt), abban tényleg szinte lehetetlen kibogozni, hol végződik Moore és hol kezdődik Kuttner. És hát ebbe a termésbe azért olyan cuccok esnek bele, mint a Twonky, a Mimsy Were the Borogroves, a We Kill People meg az A Gnome There Was, vagy a regények közül a Dark World. Szóval olyan rettentő nagy szakadék nem létezhetett közöttük, vagy legalábbis hamar összesimultak. 🙂

    Bocs, apróság, nem szőrözni akarok: _Northern_ helyett _Northwest_. 🙂 (Amúgy ebből a sorozatból való az általad hiányolt Shambleau is.)

  26. Kornya_Zsolt szerint:

    Meg _O’Donnel_ helyett _O’Donnell_, és _Liddel_ helyett _Liddell_, csak hogy önmagammal szemben is kritikus legyek. 🙁

  27. Sam Reed szerint:

    “Bocs, apróság, nem szőrözni akarok: _Northern_ helyett _Northwest_”

    Persze, igazad van, elírtam.

    “(Amúgy ebből a sorozatból való az általad hiányolt Shambleau is.)”

    Ez nekem szólt?

  28. Kornya_Zsolt szerint:

    @Sam Reed: “Ez nekem szólt?”

    Igen, hiszen korábban ezt kérdezted:

    “Amúgy ha már Moore – miért nincs a Shambleau magyarul? Még egy fanzinban se?”

    A Shambleau ugye egy Northwest Smith-történet, ezt a novellaciklust pedig egy későbbi hsz-edben nem soroltad a kedvenceid közé, ezért csodálkoztam kicsit rajta, hogy épp az egyik darabjának a magyar fordítását hiányolod.

  29. Sam Reed szerint:

    OK, félreértettem 🙂 Azért hiányoltam, mert ez még tetszett, másrészt pedig a klasszikusokat szerintem ki KELL adni, függetlenül attól, hogy tetszik vagy sem. Ha már nálunk úgy is lehet az SF-ről írni, hogy valaki csak a fordításokat emlegeti (fel se merem tételezni, hogy csak azokat ismeri), akkor legalább legyenek meg a szükséges fordítások.

  30. Kornya_Zsolt szerint:

    Határozott egyezések mutatkoznak abban, ahogy a hazai SF-kiadásról gondolkodunk. 🙂 Egyébként attól tartok, idehaza elég sokan osztják úgy az észt a SF-ről, hogy lila lövésük sincs a múltjáról és a történetéről, mivel csak elvétve vagy egyáltalán nem olvasnak idegen nyelveken.

    OFF: Jézusom, már-már kezdtem összeszokni a spamszűrővel, de amit most köpött ki, az minden képzeletet felülmúl. Szeretném jelezni, hogy nincs héber karakterkészletem!!!

  31. elgabor szerint:

    Sam Reed: “Én is erre a Raymondra gondoltam volna, de hogy lehet őt egy mondatban említeni a többiekkel? Egész mást csinált…”

    Más médiumban dolgozott, de a planetáris románc receptjét alkalmazta, méghozzá kiválóan – bár nagy eltérés mutatkozik a korai Flash Gordon-stripek hiperaktív csapongása és már-már szerepjátékos szociopátiája, valamint a későbbiek (a felháborodott olvasók reakciói hatására is) visszavett tempójú, szelídebb és kevesebb félpucér szépséget felvonultató szappanopera-folyama között. Az összevetés teljes mértékben megállja a helyét.

  32. Sam Reed szerint:

    “Az összevetés teljes mértékben megállja a helyét.”

    Ezzel abszolút nem értek egyet, de ennek kétségtelenül semmi jelentősége nincs.

  33. ranger szerint:

    Ha már képreghények. A Dynamite kiadó az utóbbi években több Warlord of Mars címet is indított. Ezeket persze már nem ERB írja, de azért érződik rajtuk a világ szeretete. A WoM az eredeti történetet meséli újra, az eredeti szöveget is felhasználva, majd szövi tovább a mese szálait a főhős fiának bemutatásával a második kötet felé. A Dejah Thoris a hercegnő korábbi kalandjait mutatja be, immár a második minivel. A Fall of Barsroom pedig még korábban, a Marsot súőjtó ökológiai katasztrófa kezdetén játszódik. Valamint épp ezen a héten került a polcokra a Marvel John Carter címe is, ami a most bemutatásra kerülő film átirata. De léteznek olyan régebbi címek is, amelyekben Tarzan látogatja meg Cartert illetve Napiert a Marson és a Vénuszon egy-egy laza crossover erejéig.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon