Tavaly novemberi indulás óta az SFmag.hu-n a mostanival együtt kereken 400 cikket, ismertetőt, esszét és hírt olvashattok. A Mesék az archívumban sorozatban időnként kutakodunk egy kicsit az archívumunkban, és felelevenítjük néhány régebbi, érdekes cikkünket, akár valamilyen aktualitás miatt, akár csak azért, mert szerintünk több figyelmet érdemel.
Ezúttal többünk kedvencére, a tavaly novemberben közölt Dan Simmons: Hyperionjáról írt cikkre a esett a választásunk, mégpedig annak apropóján, hogy a múlt héten megjelent a folytatás, a Hyperion bukása.
A mára már alapműnek számító regényciklus Dan Simmons legismertebb munkája, mely viszonyítási ponttá vált a modern sci-fiben. A Hyperion óriási kaland térben is időben, Simmons pedig egy óriási fantáziával megáldott szerző, aki otthonosan mozog az irodalomban és a tudományban egyaránt. A ciklus első kötete újbóli megjelenésének apropóján most górcső alá vesszük, mitől is olyan különleges ez a mű.
A távoli jövőben, a 29. században járunk. A Föld rég elpusztult, csak egy emlék a múltból; az emberiség már kirajzott a csillagok közé. Az emberi Hegemónia fénysebességnél gyorsabb hajói, térkapurendszere, politikai és gazdasági túlhatalma révén egymás után terjeszti ki befolyását a legtávolabbi gyarmatbolygókra is. A hatalmas, fejlett civilizáció működtetésében az elszakadt, majd szövetségessé váló mesterséges intelligenciák segédkeznek, akik látszólag minden hátsó szándék nélkül bocsátják az emberek rendelkezésére technológiai vívmányaikat és prognózisaikat. A viszonylagos békeidő azonban a végéhez közeledik: minden jel arra mutat, hogy elkerülhetetlen a fegyveres összetűzés a Hegemónia nemezisével, a barbár, renegát Számkivetettekkel.
A háború előestéjén indul útnak hét zarándok egy titokzatos, határvidéki bolygóra, a Hyperionra. A Hyperion az Időkripták épületegyütteséről nevezetes, amely nem engedelmeskedik az idő törvényeinek, és amely egy emberformájú gyilkológép, a Shrike otthona, aki köré egy egész vallás épült. A zarándokok éppen hozzá igyekeznek, a legendák szerint ugyanis a Shrike hajlandó teljesíteni az elébe járulók kívánságait. Pontosabban minden csoportból egyvalakiét – a többieket lemészárolja. Mind a hét zarándoknak megvan a maga nyomós oka arra, hogy a Hyperionra jöjjön, s az utazás unalmát enyhítendő, felváltva elmesélik egymásnak, milyen szálak fűzik őket a bolygóhoz és a Shrike-hoz. Ennél többet vétek lenne elárulni a könyvből.
A Hyperion a felületes szemlélő számára egy fordulatos, nagyszabású űroperának tűnhet, és persze az is, ám Simmons ennél jóval több réteggel látja el a vaskos regényt. A történetet mélyen átszövik az irodalmi párhuzamok, allúziók, rengeteg konkrét utalás, idézet szerepel benne – versrészletek, bon mot-ok, klasszikusokból vett szállóigék. A Hyperionnak így válnak szerves részévé Keats és Yeats versei (amiket Simmons gyakran jelzés nélkül illeszt be, vagy épp saját szereplőjének tulajdonít), de Shakespeare-től Ezra Poundig sokan megszólalnak még a könyv soraiban. Ez az ötletesen kezelt, cseppet sem tolakodó utalásrendszer nem csupán a szöveg szintjén jelenik meg; maga a regény formája is egy utalás, amennyiben Chaucer híres novellafüzére, a Canterbury mesék szerkezetére épül.
A zarándokok betéttörténetekben mesélik el egymásnak történeteiket, amelyek sorra megszakítják a keretként funkcionáló főszálat, az Időkriptákig vezető út elbeszélését. Az egyes betéttörténetek, attól függően, hogy melyik szereplő meséli őket, más-más zsánert képviselnek; teljesen eltér egymástól a nyelvezetük, az elbeszélői hang, sőt, helyenként még a műforma is. A Pap története egy naplóregényként megírt, fojtogató atmoszférájú horror, mely Lovecraft iszonyát és Joseph Conrad egzisztencialista borzongását ötvözi erős érzelmi töltetű mondataival. Míg a marcona, szenvtelen Kassad ezredes betéttörténete szikár, lineáris, kopogós militarista sci-fi, addig az obszcén szatírköltő Martin Silenusé barokkos, teátrális és csapongó elbeszélés, a tudós Weintraubé pedig visszafogott, lírai hangulatú melodráma. Simmons zsenialitása abban áll, hogy ezen zsánerek, stílusok mindegyikében ugyanolyan otthonosan mozog – még azt is sikerrel viszi véghez, hogy az utolsó betéttörténetben a Rómeó és Júlia szüzséjét és világképét a relativitáselméleten keresztül adaptálja science-fictionné.
A műfaji stílusjegyek meglétét a legszemléletesebben a Nyomozó történetében lehet kimutatni, amely két nagyon jellegzetes zsánert gyúr egybe: cyberpunkba oltott kemény krimiről van szó. Ami a sztori gibsoni oldalát illeti, a nyomozás mesterséges intelligenciák, újrateremtett világok és személyiségek körül forog, szereplői között találunk egy hamisítatlan hackert, s egyik nagyjelenete az adatsík szürreális terepén játszódik. A noir felől nézve is könnyen azonosíthatók a kötelező toposzok: az egyes szám első személyű, cinikus narráció, a nyüzsgő, koszos, bűnös metropolisz, a rosszban sántikáló (jelen esetben politikai) felső tízezer. Simmons azonban rendre csavar rajtuk egyet. A főhős, a Nyomozó Philip Marlowe köpönyegéből bújt elő: ballonkabátos, keményöklű alak, aki csak úgy szórja a szarkasztikus egysorosokat, ám valójában végsőkig elszánt, ha az igazság kiderítéséről és az erkölcsi világrend helyrebillentéséről van szó. Vele szemben ott áll a femme fatale, a végzet asszonya, akinek veszélyes vonzereje magával rántja a detektívet. Simmons éppen csak a nemeket cseréli fel, s csinál – az archetipikus személyiségjegyeket meghagyva – a detektívből nőt, a csábító félből pedig férfit.
Az irodalmi játék kiterjed az egyes szereplőkre és a Hyperion univerzumára is. Martin Silenus (akinek jelleme és életútja számos hasonlóságot mutat Poundéval) nézőpontja révén magába a költészet működésébe, az írás természetébe nyerünk betekintést, miközben végigkísérjük főműve, a Hyperioni énekek című epikus költemény megszületését. A korábban már említett Keats itt is hangsúlyozottan jelen van, ezen felül pedig még rengeteg más rétegben megjelenik Simmons regénye kapcsán.
Keats egész költészete megidéződik; az ő költeménye volt a Hyperion, amivel maga Silenus is tisztában van, sőt, úgy érzi – és egy idő után az olvasó is hasonlókon kezd el gondolkodni –, hogy talán többről van itt szó, mint puszta véletlenekről. Több szereplő is visszaköszön Keats munkáiból és élettörténetéből. Például a nyomozó, Brawna Lamia nevében keveredik Keats szerelme, Fanny Brawne és egy költeményének, a Lamiának főhősnője. Ennél azonban sokkal tisztábban megjelenik Keats, ha tetszik, szó szerint, hisz a nyomozó történetében megjelenő férfi éppen Keats újraalkotott személyisége, kibridje, aki rendelkezik hús-vér elődje minden tudásával és jellemével (ha már Pound szóba került, az elmondások szerint ő volt az első kibrid kísérlet, igaz, az eljárás nem volt olyan sikeres, mint Keats esetében). Simmons sajátos főhajtása ez, és egyben egy újabb remek írói fogás, hisz képes a saját maga által állított korlátokat – Keats élete és költészete – összeilleszteni modern SF prózájával. A költő alakja végigkíséri a regényt, hogy a folytatásban még nagyobb szerepe legyen a hatalmas rejtély megoldásában.
Simmons regényének – mint azt korábban említettük – a keatsi Hyperion ciklus a fő szervező elve. Az ide tartozó két elbeszélő költemény egy mitológiai eseményt mond el, a titánok és az olümposzi istennemzedék közti csatát, a tíz évig tartó ún. titanomachiát. Simmons is valami hasonlót mesél el regényében, erre a párhuzamra többször utal, pl. az InforMag MI-jeit titánoknak nevezi. De mi is bújik meg e mögött a mitológiai történet mögött?
A mítosz, valamint Keats és Simmons is a fejlődés, a változás motívumát helyezik a középpontba. A régi, rossz, valaha dicső, de a jelenre elfajzott rendszer bukását, mely szükséges áldozatokkal jár, ám felváltja őt egy jobb kor lehetősége. A fejlődés a Hyperion regény legfontosabb komponense, mely behálózza az egész szöveget. Keats életműve mellett Teilhard de Chardin jezsuita filozófus munkássága is megidéződik a regényben, mert szintén erősen magában hordozza ezt a motívumot: először a Hyperion világára látogató Paul Duré atya által jelennek meg a teilhardi tanok, majd később az MI-k terveinek kapcsán kerül elő újra. Chardin munkásságának lényege, hogy igyekezett összeegyeztetni a vallásos – keresztény – világképet az új evolucionista-racionalista világképpel. Nem csak, hogy elfogadta a darwini tanokat, de ki is terjesztette; nála nem csak az élőlények, de maga az egész Univerzum is fejlődik. Szerinte Isten megteremtette a világot, majd annak folyamatos fejlődésével a világ közelít hozzá, Isten „magához húzza” a világot (ez természetesen, ahogy Simmons is többször kitér erre, igencsak közel áll más, eretneknek nyilvánított keresztény tanokhoz). Mindez már előre vetíti, hogy a Hyperionban nem csupán hét zarándok útjáról, hanem egy sokkal nagyobb, az egész világegyetemet érintő kérdésről van szó.
A fejlődés a regény mindennapjaiban is megjelenik, ennek pedig ékes bizonyítéka a kibrid. Mert mi is ez? A kibridet röviden úgy lehetne jellemezni, mint egy személyiségrekonstrukció során létrehozott MI egy klón testben. Azonban ennél sokkal bonyolultabb dologról van szó. A kibrid az ember és az MI kereszteződése, egyfajta poszthumán entitás, mely egyszerre létezik a hatalmas adatmátrixban és a valóságban. Hús-vér teste van, él, érez, de nem képes meghalni (legalább is amíg az adatmátrix létezik). Korlátlan tudás áll rendelkezésére, emellett rendelkezik a lemásolt személyiség minden emlékével – sőt, még többel, mint azt megalkotói gondolták volna. Ráadásul képes a szaporodásra. Nem önmásolásra, mint egy gép, hanem szaporodásra, mint egy ember, ezzel pedig ténylegesen egy új faj tagjává válik, az emberi fejlődés új lépcsőfokává.
Ahogy a fentiekből is látszik, Dan Simmons tudatosan végigvitt egy koncepciót, ami regényét az SF klasszikusai közé emelte. Mi csupán néhány témát ragadtunk ki, ezek csak ízelítők abból, milyen intellektuális utazás vár arra, aki nekifog a Hyperion ciklus olvasásának.
írta Acélpatkány és Gaines
Az eredeti cikk hozzászólásai itt olvashatóak.
További információk:
- A Hyperion 1990-ben elnyerte a Hugo- és a Locus-díjat, valamint jelölték Arthur C. Clarke-díjra és a British Science Fiction díjra is.
- A négy kötetes ciklus a Hyperion bukásával folytatódik, majd az Endymion és a The Rise of Endymion kötetekkel zárul le.
- A ciklus első két kötete magyarul először 2000/2001-ben jelent meg a Cherubion Galaxis Könyvek sorozatában Békési József fordításában. 2010-ben az Agave kiadó adta ki Huszár András fordításában, és idén októberben megjelent a folytatás is, a Hyperion bukása. Jövőre pedig az Endymion-ciklus következik.
Linkek:
Simmons honlapja http://www.dansimmons.com/
Hozzászólások
[_acelpatkany_ további írásai]
