A fantasztikus irodalomnak van egy válfaja, amely a SF és a fantasy között húzódó bizonytalan határzónában vert gyökeret: a planetáris románc. A kifejezés viszonylag újkeletű – Russell Letson SF-teoretikus alkotta meg 1978-ban –, maga az irányzat azonban sokkal régibb múltra tekinthet vissza, már jóval azelőtt virágzott, hogy nevet kapott volna. (Ez egyébként cseppet sem meglepő: a kritikai gettóba zárt népszerű műfajoknál az elmélet mindig több évtizedes késéssel követi a gyakorlatot.)

Ezeknek a történeteknek a legfőbb jellemzője, hogy egyedi és egzotikus közegben játszódnak, amely burjánzóan gazdag ecsetvonásokkal van ábrázolva. A folyamatosságot nem a karakterek biztosítják, hanem a környezetük. A planetáris románcok hajlamosak hosszú ciklusokká bokrosodni, ám az első kalandok szereplői csakhamar letűnnek a színről, helyükbe mások lépnek, majd megint mások. Az összekötő kapocs a háttérvilág: maga a ciklus is ennek a nevét viseli, nem valamely meghatározó hősalakét.

Ugyanakkor a narratív közeg térben szigorúan behatárolt: egyetlen világról van szó, pontosabban egyetlen bolygóról. A cselekmény sohasem lépi túl ennek a kereteit; így is bőségesen van tere kibontakozni, mivel a világ tágas és sokszínű, tele ismeretlen, fölfedezésre váró régiókkal. Mi sem áll tőle távolabb, mint az űroperák bolygóinak homogenitása: több furcsa, félhumán kultúrának ad otthont, melyek változatos konfliktusokba bonyolódnak egymással. Bár a technológiájuk alacsony szintű, ismernek valami titokzatos erőt, amely természetfölötti képességekkel ruházza fel őket. Egyes szerzők ezt parapszichológiai alapon racionalizálják; mások nem fáradnak a kvázi-tudományos magyarázattal, és maradnak a jó öreg mágiánál.

A planetáris románcok hősei kívülállók: vagy egy idegen világról érkeznek (többnyire a Földről), vagy valamilyen módon kiszakadnak otthoni közegükből (például amnéziásak lesznek, hosszú távollét után térnek haza, vagy átkerülnek egyik őshonos civilizációból a másikba). A szerzőnek így alkalma nyílik ismételt felfedezés- és kultúrsokk-élményekkel bombázni őket, fordulatos kalandokkal tarkított utazások során. A szerelmi szál elmaradhatatlan, és mindig keresztezi a kulturális válaszvonalakat: a hősnek küzdenie kell a beteljesedésért, érzelmileg és fizikailag egyaránt. A végkifejlet pozitív, de nem klasszikus értelemben vett hepiend; óhatatlanul vegyül bele némi borongós, bizonytalan, keserédes íz.

Nagyjából láttuk tehát, mit nevezünk planetáris románcnak; most nézzük meg azt is, hogy mit nem.

Kezdjük azzal, hogy a planetáris románc világképe alapvetően természettudományos, a környezeti jelenségeket is ilyen összefüggésben értelmezi. Ha a szereplők felnéznek a napra, egy égitestet látnak benne, nem pedig – teszem azt – egy istenség megnyilatkozását (még ha fűződnek is hozzá bizonyos régi legendák). Nem véletlenül hangsúlyoztuk az imént, hogy mindig egy bolygó szolgál a történet helyszínéül. Az aprólékosan kimunkált, egzotikumokban dúskáló háttér a fantasyben is gyakori követelmény, még az is megesik, hogy ez tart össze kovász gyanánt egy komplett sorozatot; Raymond E. Feist Midkemia-ciklusa mégsem planetáris románc, mivel a cselekmény mitikus tájakon folyik, mitikus paradigma szerint.

Ugyanakkor viszont a természettudományos gondolkodásmód egyáltalán nem jellemző a planetáris románcra, az ökológiai vetületet kivéve. A modern technológiától igyekszik minél gyorsabban megszabadulni, hogy behelyettesítse a titokzatos erőkkel, és ha a cselekmény sodra megkívánja, a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül emelkedik fölül alapvető természeti törvényeken – ami a kemény SF értékrendjében valóságos eretnekség. Hal Clement Az elveszett rakéta című regénye egy kalandos utazást beszél el a Meszklin bolygón, amelynek során az embereknek együtt kell működniük az őshonos idegenekkel; mégsem hívhatjuk planetáris románcnak, mivel a történet lényegében arról szól, hogyan oldják meg közös erővel az útközben felmerülő műszaki-tudományos problémákat.

Hasonlóképpen távol áll a planetáris románcoktól a mélylélektani elemzés, illetve a belső folyamatok externalizálása: karakter és környezete viszonyában mindig a környezet a domináns, a karakter csupán reaktív szerepet játszik. (Félreértés ne essék, ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy felületesen vagy sablonosan van ábrázolva.) John Varley Titán c. műve egy különösképpen bizarr idegen bolygó felderítéséről szól, hátborzongató fantáziával ecsetelve; mégsem sorolhatjuk ebbe a kategóriába, mivel a bolygó a hősnő személyiségét tükrözi vissza, a benne zajló folyamatok kivetítésével. Amennyiben egy planetáris románcnak elméleti ihletése van, az legfeljebb ökológiai vagy kultúrantropológiai jellegű lehet; más diszciplínák, legyenek bár kemények vagy puhák, nemigen tudnak kibontakozni a keretében.

A planetáris románc gyors, pergő iramot diktál, ritkán hagy időt belső monológokra, részletező leírásokra vagy tudós exkurzusokra. Hősei folyamatos mozgásban vannak az adott világon belül, ám az egyes világok között legfeljebb a történet elején és végén, puszta dramaturgiai kényszerből; a szerző általában mellékesnek tekinti ezt a tényezőt, sietősen napirendre tér fölötte, és nem fárad a beható magyarázatával. Az űr- és időutazás ugyanolyan központi témája a SF-nek, mint a létsík- vagy dimenzióváltás a fantasynek; a planetáris románcban azonban másodlagos elem csupán, amely segítséget nyújt a cselekmény elindításához, illetve keretbe foglalásához. Az atlantiszi táncosnő Poul Andersontól éppúgy nem planetáris románc, mint Harry Harrison könyve, A technicolor időgép, mivel hőseik nem egy világon belül, hanem a világok között kalandoznak.

Részben a fentiekből következik, hogy a planetáris románc mindig partikuláris jellegű. Lehetnek ugyan epikus vonásai, de csak helyi szinten, az adott világra vonatkozólag. Nem él univerzális igényekkel, és hiányzik belőle a sorsszerűség, az elhivatás, a prófétikus messianizmus motívuma is. Frank Herbert klasszikusa, a Dűne, a planetáris románc valamennyi ismérvével rendelkezik, mégsem minősül annak, mert távlataiban túlmutat rajta, cselekménye nagyobb ívű koncepcióra épít.

Végezetül, mivel a planetáris románc nem mai találmány, száz év alatt bizonyos stilisztikai tradíció is kialakult körülötte. Hagyományos nyelvezete meglehetősen emelkedett, gyéren mért humorral és némelyes archaizálással; a dialógus aránya eltolódik a narráció javára. Steven Brust Vlad Taltos-ciklusa szinte valamennyi fönt felsorolt kritériumnak megfelel, mégsem tarthatjuk planetáris románcnak, mivel sokkal nyersebb és fanyarabb stílusban íródott; erősen tagolt, párbeszédközpontú prózája inkább az „életszagú” mély fantasyvel rokonítja.

Az irodalomban persze nincsenek abszolút érvényű definíciók, és a planetáris románc zsánerképe a fent vázolt kereteken belül is nagy változatosságot mutat. Ha például a stílust kissé föllazítjuk, a cselekmény fókuszába pedig egy olyan hősalakot állítunk, aki minden elbeszélésben más és más közegbe kerül, az eredmény az űroperához fog hasonlítani. Ha következetesen racionalizáljuk vagy visszaszorítjuk a természetfölötti elemeket, netán teljesen lemondunk róluk, a puha SF-hez közelítünk, már amennyiben a technológiai körítés megmarad; ha ezt is minimalizáljuk, egy pszeudo-történelmi kalandregényt kapunk. Ugyanez értelemszerűen fordítva is áll: ha a misztikus tényezőkre helyezünk nagyobb hangsúlyt, a természettudományos háttér fog elhalványulni, és szép lassan eljutunk a fantasy tőszomszédságába. A hosszabb ciklusokba fűződő planetáris románcoknál gyakran előfordul, hogy az eredeti premisszáktól eltávolodva más irányba fejlődnek tovább; általában SF-alapokról tendálnak a fantasy felé. Ez részben a szerzők egyéni preferenciáit tükrözi, részben az olvasóközönség igényeinek változását.

Mint már utaltunk rá, a planetáris románc mostanság ünnepli a századik születésnapját. Korai képviselői, amelyek a múlt század első évtizedében láttak napvilágot, azóta kihullottak a köztudatból; az áttörés 1912-ben következett be. Ekkor kezdte publikálni Edgar Rice Burroughs az All-Story Magazine-ban a Barsoom-ciklusát, egyelőre még álnév alatt. A kalandos történetek a Mars bolygón játszódnak, melyet az őslakosai Barsoomnak hívnak. A ciklus hatalmas sikert aratott, és definitív archetípusává vált a planetáris románcnak. Első darabjai már a két világháború között megjelentek magyarul, később aztán a kilencvenes évek elején újra kiadták őket; ám aki mind a tizenegy kötetre kíváncsi, annak ma is szüksége van az angol nyelvtudásra. (Ami elég nagy kár, mert általában az ötödiket és a nyolcadikat tartják a legsikerültebbnek.)

A siker nyomán Burroughs-nak számos imitátora támadt, kezdve mindjárt önmagával; húsz évvel később ugyanis megfejelte a teljesítményét egy Vénusz-tetralógiával. Ezek az epigonok a klasszikus Barsoom-sablonokat ismételgették, nem túl eredeti, de többnyire szórakoztató módon. Eleinte nyilván nem akartak eltérni a jól bevált recepttől; később már inkább az a szándék vezette őket, hogy leróják tiszteletüket a nagy előd előtt. Ez a homázs-tényező magyarázza, hogy olyan szerzők is írtak imitatív planetáris románcokat, mint Michael Moorcock vagy Mike Resnick, akik az írói kvalitások terén messze fölülmúlták Burroughs-t.

A két világháború között az irányzat hallatlan népszerűségnek örvendett az amerikai pulp-magazinok lapjain. Még a SF-elemektől erősen idegenkedő Robert E. Howard is kivette belőle a részét Almuric című regényével, amelyet csak halála után adtak ki a hagyatékából. Folytak bizarr kísérletezések is: Brian Lumley például a H. P. Lovecraft által alkotott Álomvilágba helyezte saját planetáris románcait, a furcsa párosítás azonban nem bizonyult túl sikeresnek.

Az utánzók közül említendő még John Norman, huszonhat kötetes Gor-ciklusával, melynek igen rossz sajtója van. A kritika – így Sam J. Lundwall magyarra is lefordított SF-történeti áttekintése – pornográfnak és szexistának bélyegzi, megítélésünk szerint méltánytalanul. Az még távolról sem pornográfia, ha valaki egy hagyományosan prűd műfaji közegben témaként kezeli a nemiséget; ami pedig a szexizmus vádját illeti, a Gor-ciklus e téren cseppet sem rosszabb, mint a fantasyben sokkal gyakoribb jelenségnek számító agresszívan feminista regények, amelyeket érdekes módon senkinek nem jut eszébe elmarasztalni. Olaszországban – ahol a hetvenes-nyolcvanas években tömegével jelentek meg a planetáris románcok, fordításban és eredetiben egyaránt – még filmet is forgattak belőle, az alacsony büdzséjú kard-és-szandál mozi tradíciójában; bár ne tették volna…

A Burroughs-féle hagyomány kétségtelenül visel macho jegyeket, legtehetségesebb folytatói a második világháború után mégis hölgyszerzők voltak. Leigh Brackett munkássága hazánkban sem ismeretlen, planetáris románcai közül a két legjelentősebbet lefordították magyarra: A rőt csillag könyv alakban jelent meg, a Rhiannon kardját pedig a Galaktika közölte folytatásokban. C. L. Moore eredetileg magazinokban publikálta horrorba hajló Mars-novelláit, majd 1954-ben önálló kötetben gyűjtötte össze őket, Northwest of Earth címmel. A Dark World című regény ugyan a férje, Henry Kuttner neve alatt látott napvilágot, cselekményvezetési és stilisztikai sajátosságai azonban inkább az ő kezére vallanak. (Mindketten írók lévén, folyamatosan összedolgoztak, s az utánuk maradt szöveganyagban szinte lehetetlen elkülöníteni, mi melyikük műve. Egyébként hasonló a helyzet Leigh Brackettel és az ő férjével, Edmond Hamiltonnal is.)

Ezekben az írásokban teljesedett ki a klasszikus, burroughsi értelemben vett planetáris románc. Képviselői később is szép számmal akadtak – Lin Carter, Alan Burt Akers és mások –, de alacsonyabb irodalmi színvonalon. A hatvanas évekre az irányzat kifutotta magát és elmerült az önismétlésben; a megújuláshoz át kellett alakulnia. Erről ismét két női szerző gondoskodott: Marion Zimmer Bradley és Andre Norton. Műveikben – a Darkover– és a Boszorkányvilág-ciklusban – számos párhuzam és közös vonás figyelhető meg, ezért érdemesnek véljük egyszerre tárgyalni őket.

Mindkét ciklust közvetlenül a Brackett-Moore–féle tradíció ihlette; az első proto-Darkover novellát például Bradley egyenesen a Dark World világára írta. A stílusuk ugyanakkor kevésbé sarkos, csiszoltabb és kerekebb, kissé elégikus jellegű; a burroughsi sémákhoz képest mintegy felpuhul, finomítja a karakterábrázolást és visszavesz az agresszivitásból. Irodalmi elődeikhez hasonlóan Bradley és Norton hősei is a tettek emberei, közben azonban folyamatosan kételkednek önmagukban, ami a barsoomi John Carternek eszébe sem jutna. Az obligát, ponyvaízű szerelmi bonyodalmak itt valódi érzelmi konfliktusokká mélyülnek; a cselekmény irama némileg mérséklődik, időbeosztása arányosabb lesz. A kezdeti SF-alapokról a hangsúly fokozatosan eltolódik a fantasy irányába, Nortonnál szinte azonnal, Bradleynél valamivel lassabban.

Az évek során ez a két planetáris románc rekordhosszúságúra nyúlt, és mi tagadás, elég nehéz eligazodni rajtuk – részben a gyakori helyszín- és szereplőváltások miatt, de leginkább azért, mert az egyes kötetek nem a belső kronológia rendjében jelentek meg. Életük vége felé az írók osztott világgá alakították át a kreációjukat, hogy a haláluk után is eleven maradjon – bár ezt a szerzői jogok idejétmúlt szabályozása elég ostoba módon hátráltatja. Közös sajátsága továbbá a két sorozatnak, hogy magyarul csak az első kötetük jelent meg, illetve itt-ott még pár kései Darkover-novella. (Amelyeket kissé körülményes összekapcsolni a nyitóregénnyel, mivel húsz könyv és több ezer év választja el őket egymástól.) Anne McCaffrey hasonló premisszákra építő Pern-ciklusának, amelyet mostanában kezdtek el kiadni magyar nyelven, remélhetőleg nem ez lesz a sorsa.

Bradley, Norton és McCaffrey tehát azt az irányvonalat képviselik, amely a planetáris románcot a fantasy felé közelíti; ez azonban távolról sem általános, ha kicsit körülnézünk a könyvespolcon, számos más variációt találunk. Hogy csak a magyarul is hozzáférhető repertoárból szemezgessünk: Harry Harrison az űroperával ötvözi a planetáris románcot (Halálvilág-trilógia); David Bischoff a horrorral (Éjszakai világ); Jack Vance a pikareszk regénnyel (Folyóvilág); Poul Anderson és H. Beam Piper a SF ökológiai-kultúrantropológiai vonulatával (Tűzkorszak, illetve Bundás népség). Irodalmilag az egyik legigényesebb példa Ursula K. Le Guin regénye, A sötétség balkeze, amely több ponton is szakít a hagyományos konvenciókkal: az érzelmi konfliktusok és a szexuális identitás szerepét boncolgatja egy rendkívül realisztikusan ábrázolt nemváltó (gender-changing) kultúrában, és nem riad vissza tőle, hogy a cselekményt tragikus befejezéssel zárja le.

A megújult planetáris románc két monumentális, mélységében és gazdagságában egyaránt lenyűgöző reprezentánsa a Majipoor-ciklus Robert Silverbergtől és a Helliconia-trilógia Brian W. Aldisstól. Előbbinek a nyitókötete, a Lord Valentine kastélya két kiadást is megért magyar nyelven; az Aldiss-trilógia közreadása sajnos zátonyra futott az első könyv minősíthetetlen színvonalú fordításán. Mint láthatjuk, az irányzat a mai napig él és virul, amiről még jobban meggyőződhetünk, ha egy pillanatra áttelepszünk az olvasószobából a mozivászon elé. A tavalyi év nagy filmsikere, az Avatár ugyanis tőrőlmetszett planetáris románc.

(Angolul értő olvasóinknak kommentár nélkül szeretnénk a figyelmébe ajánlani néhány nívós planetáris románcot azok közül, amelyeket nem ültettek át magyarra, hátha kedvük támad kibővíteni velük a könyvtárukat. Eleanor Arnason: A Woman of the Iron People; Philip José Farmer: The Green Odyssey; M. A. Foster: The Day of the Klesh; Mary Gentle: Golden Witchbreed; Richard Grant: Saraband of Lost Time; M. John Harrison: The Pastel City; Sterling E. Lanier: Hiero’s Journey; Judith Moffett: Pennterra.)

A planetáris románcnak van egy olyan változata – Grant, Harrison és Lanier regénye is ide tartozik a zárójelben említettek közül –, amelyben a cselekmény színteréül szolgáló idegen bolygó nem más, mint a mi jó öreg Földünk. Természetesen nem a jelenlegi állapotában, de nem is a SF-sémák szerint prognosztizált jövőben, vagy valamely felismerhető történelmi korszakban: műfajunk különleges és egzotikus környezetet igényel, alacsony technológiai színvonalon. Ezek a történetek tehát egy nukleáris vagy ökológiai katasztrófa után játszódnak, vagy az egészen távoli jövőben, egy gyökeresen megváltozott világban, amelyben alig lehet ráismerni a miénkre. (Az idősíknak a földtörténeti múltba helyezése ritkább, mert óhatatlanul fölveti az időparadoxon problémáját, amivel a planetáris románc – szemben a SF-vel – nem szeret vesződni; de azért erre is van példa, méghozzá remekbe szabott: Julian May Pleisztocén-tetralógiája.)

A poszt-holokauszt planetáris románcnak több reprezentánsa is olvasható magyarul, így A csillagember fia Andre Norton tollából, vagy a Majd ha az Orion fölszáll Poul Andersonéból. Ezek jobbára közelebb állnak a SF-hez, mint a fantasyhez, és ha megpróbáljuk a fantasy irányába eltolni őket, az eredmény a kard-és-boszorkányság zsánerképére fog hajazni – lásd Philip José Farmer The Stone God Awakens című regényét, vagy Robert Adams Horseclans-ciklusát, mely utóbbinak fő jellemzői a militáns légkör és az erőszak grafikus ábrázolása. A poszt-holokauszt közegnek van egyfajta eredendően nyers keménysége, amely nemigen tűri az elégikus hangvételt vagy a barokkosan cifrázott egzotikumokat.

Annál inkább illenek ezek az elemek a planetáris románc „haldokló Föld” variánsába, amely eredetében Clark Ashton Smith Zothique-novelláira megy vissza. A hazai olvasó ezeket nemigen ismerheti, mindössze egy jelent meg belőlük A sír szava című alacsony példányszámú klubkiadványban. A következő fázisban azonban már van mire hivatkoznunk: a Zothique-novellák ihlették ugyanis Jack Vance Haldokló Föld című elbeszélésfüzérét, majd Ravasz Cugel kalandjait A Túlvilág Szeme és a Démonpikkelyek két kötetében. A planetáris románcnak ez a cizelláltan dekadens és bűbájosan cinikus változata egyértelműen fantasy, olyan messze az eredeti burroughsi mintától, amennyire csak elképzelhető. Vance művei a maguk részéről Gene Wolfe-nak szolgáltak ihletésül az Új Nap– és Hosszú Nap-ciklusához, amelynek első kötetei szintén megjelentek magyarul. Wolfe interpretációjában a planetáris románc mit sem veszít érdekességéből és egzotikumából, ugyanakkor mély gondolati tartalommal telítődik; nem mellesleg pedig a magyar fordítás olyan gondos és alapos munka, amit szemináriumon kellene tanítani.

Végezetül hadd jegyezzük meg, hogy a planetáris románc a látszat dacára nem kizárólagosan angolszász műfaj. Említettük már például, hogy az olaszok módfelett kedvelik, aminek egy példája a magyar olvasók kezébe is eljutott, Gianluigi Zuddas Az utolsó istenek című műve képében. De ide tartozik a Sztrugackij testvérek Nehéz istennek lenni című könyve is, a főszerepben a kardforgató Don Rumatával; és nekünk is megvan a magunk reprezentatív planetáris románca – Zsoldos Péter Viking-trilógiája. Az első kötetben, A Viking visszatérben a gyakori flashbackek révén még elég hangsúlyosak a SF-elemek, a másodikban, a Távoli tűzben már teljesen háttérbe szorulnak, lapozgatás közben olyan érzésünk támad, hogy egy fiktív történelmi regényt olvasunk; a harmadikat, Az utolsó kísértést felejtsük el csendben, nem méltó az előző kettőhöz. A magyar SF valaha élt legnagyobb mesterének azonban még ezt az időskori botlást is megbocsátjuk.

Raoul Renier

A cikkért köszönet partnerünknek, a www.carcosa.blog.hu-nak.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 53 hozzászólás.

  1. Crei szerint:

    Nagyszerű cikk, köszönet érte!

  2. Johann szerint:

    Remekül, frappánsan összefoglalt elemző cikk, pont akkora terjedelemben, ami egy reggeli napkezdő kávé mellett még belefér, de elég hosszú ahhoz, hogy elvegye az ember kedvét az aznapi munkától… :))

    Külön hála a szemfelnyitogatásért, mert eddig nem is tudtam, hogy imádom a planetáris románcot… ;)))

    Ui: valóban, Gregor Man agyagtábláit be kellett volna temetni, egyszer s mindenkorra.

  3. ranger szerint:

    Egyetértve az előző hozászólások dícsérő szavaival is:
    A cikk első feléből megtudtam, hogy mi nem planetáris románc, a második feléből meg hogy mi félig az. Így már be tudom lőni az irányzatot (mondjuk ebben John Carter is segített)de továbbra sincs lövésem se arról, hogy ki az a Carson és mit keres a Vénuszon.
    OFF: Örömömre szolgál hogy hozzá tudok szólni a
    az SFmag írásaihoz, de (gyanítom, hogy a jedi-ranger nickben szereplő kötőjel miatt) ugyanerre képtelen vagyok az LFG oldalán. A megújulás óta erre háklis valamiért a rendszer. Mivel már sokkal komolyabbember vagyok, mint a nicknév kiagyalásakor, szívesen váltok sima rangerre, ha előtte az illetésekes törölnek és kedvenc postafiókomról újra megkísérelhetem a regisztrációt. Valen nevében! Frodóért és a Toprawai vadászokért!
    ON

  4. Kornya_Zsolt szerint:

    @Ranger: „de továbbra sincs lövésem se arról, hogy ki az a Carson és mit keres a Vénuszon.”

    „A siker nyomán Burroughs-nak számos imitátora támadt, kezdve mindjárt önmagával; húsz évvel később ugyanis megfejelte a teljesítményét egy Vénusz-tetralógiával.”

    Ennek a sorozatnak a főhőse Carson Napier.

  5. ranger szerint:

    Zsolt: Igen, pont ennyit tudtam róla a cikk elolvasása előtt is, meg utánna is. 🙂
    Ellenben a kereskedőfejedelmes űroperás ismertetőnél megismertem, nemcsak a stílust magát, de a karaktert, világát és környezetét is valamelyest.

  6. Kornya_Zsolt szerint:

    Ez a cikk a planetáris románcról, mint zsánerről szólt, afféle alapvetés gyanánt. Az irányzat egyes képviselőit – szerzőket, sorozatokat, helyszíneket, hősöket – a továbbiakban külön ismertetőkben fogom bemutatni.

  7. DBL szerint:

    Ragyogó cikk, szakmai szempontból nagyon igényesnek tartom.
    Különösebb gondjaim nincsenek -egy kis elitista szakzsargont leszámítva… 🙂 -, illetve egy van.

    „…a harmadikat, Az utolsó kísértést felejtsük el csendben, nem méltó az előző kettőhöz.
    A magyar SF valaha élt legnagyobb mesterének azonban még ezt az időskori botlást is megbocsátjuk.”
    Nem kell megbocsátani…
    A jelenlegi magyar (írott) kultúra világában sem író, sem kritikus, de olvasó sem tart ott, hogy valódi joga legyen őt kritizálni.
    Az utolsó kísértésnek egy problémája van.
    Nem tudta – elsősorban emberi, és nem irodalmi okokból – feloldani azt az etikai gondot, amit a műbe átplántált emberi történelem jelentett számára. Az egész emberi történelem hódítások (gyilkosságok, kínzások, megaláztatások) sorozata, amelyet kiszolgált vallás, politika, ideológia, filozófia, és természetesen… ember.
    Az utolsó kísértés végkifejlete egyfajta külső segítség felajánlása az idegenek részéről. Gregor Man azért utasítja vissza, mert ez lenne számára könnyebb út. Csakhogy ő egyrészt önmagát is bűnösnek érzi azért, amit Avana tett a környezetével, másrészt tudja, hogy Enit népe pontosan azt fogja tenni ezekkel a városállamokkal, mint anno a Geán a spanyolok az indiánokkal. Elpusztítja, és ehhez elég a saját népét azon a vallási úton végigvezetni, mint a keresztény vezetők Európa népeit.
    Ott akar végig maradni avanai társai mellett az utolsó pillanatig. Hogy aztán a végén enged e a kísértésnek, azt szerintem Zsoldos ránk bízza eldönteni.Ő nem tudott rá választ adni, se ismétlem ez nem irodalmi gondja volt.
    Feloldhatatlan, de etikai probléma ez, és nem irodalmi.

  8. Kornya_Zsolt szerint:

    @DBL: Burstein kapcsán már megjegyeztem, hogy a mégoly magvas gondolati tartalom sem lehet mentség, ha az írói eszközök elégtelennek bizonyulnak a kifejtésére. Az utolsó kísértés egy rosszul megírt regény, egyszerűen nem tölti be az elsődleges funkcióját: a szórakoztatást. Két különálló részre esik szét, az elsőnek a fókuszában egy öregedő férfi keserűsége áll, akit megcsal a nála sokkal fiatalabb felesége, a második meg egy végtelenbe nyúló morálfilozófiai eszmecsere az égből pottyant idegenekkel. Narrációs ív nincsen, kapcsolódási pontok alig, a cselekmény szóra sem érdemes, a korábbi könyvek gazdag szereplőgárdája 3+1 főre szűkül, Gregor Man a második részben a szerző szimbolikus szócsövévé fejlődik vissza. Ez sajna erősen felejtős.

    „A jelenlegi magyar (írott) kultúra világában sem író, sem kritikus, de olvasó sem tart ott, hogy valódi joga legyen őt kritizálni.”

    Tekintélyelvi alapon kétségbe vonni, hogy egy olvasónak (például nekem) van-e joga írásban kifejteni egy adott mű kapcsán a kritikai észrevételeit – nos, ez minimum vitatható álláspont. Zsoldos egyedülálló jelenség a hazai fantasztikus irodalomban, amelyből mind minőség, mind gondolatiság terén messze kimagaslik – de nem szent tehén, aki előtt hasra kell esni.

  9. Kornya_Zsolt szerint:

    „Az utolsó kísértés egy rosszul megírt regény, egyszerűen nem tölti be az elsődleges funkcióját: a szórakoztatást.”

    Adalék ehhez:

    „Aki végigolvas egy olyan regényt, ami nem érdekli, nem igazi regényolvasó. Mert a regénynek mégis csak az az első rendeltetése, hogy szórakoztasson.”

    (Szerb Antal: Hétköznapok és csodák)

  10. Crei szerint:

    Ez esetben én vérbeli regényolvasó vagyok. 🙂

  11. attila szerint:

    „A jelenlegi magyar (írott) kultúra világában sem író, sem kritikus, de olvasó sem tart ott, hogy valódi joga legyen őt kritizálni.”

    WTF??

  12. DBL szerint:

    A jogok világa nagyon sokrétű.
    A magyar nyelv adottságai eleve jók a nagyon összetett megközelítésre.
    Személy szerint a jogot nem csak társadalmi-szakmai – jogi értelemben gondolom, hanem etika, kultúra,érzések kiváltása szempontjából mint íratlan jogot is.

    A másik. Rengeteg elrontott írásmű keletkezett a történelem során, mert az író nem tudott megbirkózni a feladat valamelyik aspektusával.
    Teljesen mindegy melyikkel, de általában a legkevesebb gondja szakmai (írástechnikai) szempontból volt. Úgymint író az írásképességeiből adódóan megoldotta a feladatot (valahogy), de a koncepció tisztázása nem jött össze, mert elakadt valamelyik belső képességének hiányosságán.

    Nem esek hasra Zsoldos előtt. Vélek nagyobb formátumú írót látni nála, nem is egyet, de a magyar sci-fi világában őt tartom az etalonnak.

    Tetszik, nem tetszik…

    Mivel nem ismerjük egymást emberként (csak mint virtuális entitást), nem tudjuk egymásról ki, milyen módon közelíti meg, és értelmezi közös elfogadhatóság szempontjából a jogosultságot.
    Ezért bátorkodtam fentebb megfogalmazni azt a bizonyos jogot… 🙂

  13. attila szerint:

    „A jogok világa nagyon sokrétű.

    Ezért bátorkodtam fentebb megfogalmazni azt a bizonyos jogot… ”

    Ez se volt sokkal érthetőbb, mint az eredeti mondatod…

  14. DBL szerint:

    Úgy gondolom, hogy minden emberi környezetben az outsiderek helyzete a legcifrább…
    Ezen a felületen egyértelműen annak számítok.
    Ez nem is gond, mert amikor idejöttem, eleve tudtam.
    Nem hiszem, hogy nem érthetőek a gondolataim.
    Legfeljebb rohadtul kényelmetlenek…

    Amikor az első hozzászólásomban Zsoltnak megírtam, hogy „Különösebb gondjaim nincsenek -egy kis elitista szakzsargont leszámítva…”
    arra gondoltam, hogy néha jobb lenne egyszerűbben fogalmazni.

    Akkor megpróbálom, és lehetőleg kikerülöm a kényelmetlenséget okozó „jog” fogalmát.

    Az ember magánéletében általában nem alkot kulturális (jogi, erkölcsi, etikai)szempontból véleményt azokról az emberekről, akikkel olyan szoros kapcsolatban él, amit családnak neveznek.
    Szülő-gyerek, testvér-testvér, feleség-férj…
    Ennek oka, hogy ezeket a kapcsolatokat annyira alapvetésként kezeli, hogy a felsőbb szintű kultúra, etika sem szempont az értékelésében.

    Ebből indultam ki, amikor Zsoldos művének kritikájára utaltam.
    Úgy látom, hogy akinek szólt (Zsolt), reakciója ellenére megértette, mire gondolok.
    Mielőtt leírnám…
    Pontosan tudom, mi a feladata bármilyen, a szakma szempontjából objektív kritikának. Elvileg érzelemmentes és szakmai bizonyítás, érvelés, okfejtés az elfogadott kritériumok szerint…
    Zsolt cikkében ezt a módszert használta.
    Én pedig átléptem ezen, és teljesen szubjektív módon reagáltam rá (pontosabban a Zsoldost érintő részére).
    Természetesen azt is tudom, hogy ezzel a dolgot áttereltem az ízlések és pofonok kategória világába, ahol nem nagyon lehet vitatkozni… 🙂

    Akkor tehát…:
    AKIT SZERETEK FENNTARTÁS NÉLKÜL, ANNAK MÉG A LEGELRONTOTTABB MŰVÉT IS TÖBBRE TARTOM, MINT BÁRMILYEN MÁST, AMI NEM ÉRINT MEG IGAZÁN MÉLYEN.
    ZSOLDOS MINDEN MŰVE ELVARÁZSOLT, MERT OLYAN VOLT, HOGY MÉLYEN HATOTT RÁM.

    Nos erre gondoltam annál a bizonyos jognál.
    Nem többre, de nem is kevesebbre.

    Zárásnak elmondanám:
    Soha nem fogok véleményt változtatni csak azért, mert valakinek nem tetszik.

    A WTF-es megjegyzésed különben egy korábbi világban sima párbajügy lenne… 🙂

  15. Komaváry szerint:

    „A WTF-es megjegyzésed különben egy korábbi világban sima párbajügy lenne… :)”

    WTF?

    (Jó ideje kerülgetem az Utolsó kísértést, de ha a Távoli tűz az, ami az Utolsó kísértéshez képest jó, akkor eltart még ez a kerülgetés egy darabig.)

  16. attila szerint:

    DBL:

    Javíts ki, ha tévedek, de kommunikációs téren nem vagy túl rutinos versenyző, ugye?

    „A WTF-es megjegyzésed különben egy korábbi világban sima párbajügy lenne…”

    És? Gondolod, hogy megnyernéd?

  17. DBL szerint:

    Igen… 🙂
    Feltételként szabnám:
    „nehéztüzérségi ágyú, három lépésről, végkimerülésig…”
    No, ki írta ezt?

    Nem válaszoltál arra, amit írtam… 🙂

    Azt hiszem, nem fogom erőltetni…
    Az utolsó hozzászólásod kicsit már tényleg sértés kategória… 🙂
    Az előzőt még humorként akartam kezelni, de úgy látom marad az outsider besorolásom.
    Akkor viszont felesleges erőltetnem…

  18. tapsi szerint:

    Komaváry:

    „“A WTF-es megjegyzésed különben egy korábbi világban sima párbajügy lenne… :)”

    WTF?”

    csatlakoznék.

    párbajügy. OMG WTF BBQ.

    Hogy ne csak offoljak, a Lord Valentine kastélya kamaszkoromban nekem is nagy kedvencem volt, de így felnőtt fejjel az 1-2 éve magyarul is megjelent Majipoor-krónikák jobban tetszett.

    A Helliconia sorozattal viszont én úgy jártam, hogy komolyan elhittem, hogy az első kötetet csak a fordítás vágta tönkre, és még valamikor a kilencvenes évek elején nagy kalandosan beszereztem a Nyarat és a Telet is angolul, de közel három hónap kínszenvedés után (bár általában a lehető legkevesebbszer szeretek letenni regényt olvasás közben, ha kell, akkor inkább nem alszom) a Nyár kifordult a kezemből úgy a háromnegyedénél.

    Tényleg, a Vlad Taltos sorozat milyen magyar olvasóként? Mert szerintem annak idején A lerombolt palota nem véletlenül bukott meg idehaza, viszont az a nem SF regény, amit azol kívül olvastam Brusttól, nagyon kellemes volt.

  19. Nihil szerint:

    Nekem mind Burroughs Mars sorozata, mind a Haldokló Föld-ciklus kellemes/alap, ellenben Lord Valentine-t már kölyökkoromban sem szerettem… pedig a Legendákban található „A hetedik szentély” bejött. Lord Valentine-t rég olvastam, de emlékszem, egy csomó minden irritált benne, kezdve a főkarakterrel.
    A lerombolt palotába csupán belekezdtem, de aztán valahogy arra jöttem rá, hogy nem az én világom… pedig hát az amerikaiak innen ismerhetik a táltos kifejezést, és ez valahol mégis ösztönző erőnek kellene lennie. 🙂

  20. adeptus szerint:

    A Lord Valentine-t úgy másfél-két éve olvastam, jól szórakoztam rajta, de nem éreztem sürgető késztetést, hogy mindjárt belevágjak a folytatásaiba is.

    A Zsoldos-könyvek bejöttek, nekem még Az utolsó kísértés is tetszett, de ha valaki nem ért egyet velem, nem baj.

  21. tapsi szerint:

    Nihil: a Majipoor-krónikákban épp az a kellemes, hogy nagyon lazán kapcsolódó novellákból áll. Mondjuk nekem bejött a Lord Valentine nagy és színes és néha már túlzó romantikája is (amikor két éve újraolvastam, akkor is leginkább a nevek / idegen kifejezések idegesítettek).

    A lerombolt palotának nem valami olvasóbarát a fordítása (nem kiemelkedően förtelmes, de a gördülékenynek valami szöges ellentéte), meg szerintem magyar olvasónak a nevek és az egész világ is megnehezíti, hogy belefeledkezzen, mert épp csak annyira ismerős az egész, hogy az apró furcsaságok sokkal zavaróbban hassanak.

  22. Kornya_Zsolt szerint:

    @Tapsi (+ Nihil): „Tényleg, a Vlad Taltos sorozat milyen magyar olvasóként?”

    A lerombolt palota a Vlad Taltos-ciklus legrosszabbul sikerült és legkevésbé jellemző darabja, annó komoly teljesítmény (vagy fatális ráhibázás) volt éppen ezt kiválasztani a sorozat hazai bevezetésére. A Vlad Taltos-regények gyakorlatilag hardboiled bűnügyi történetek fantasy megfogalmazásban; a folytatásaik pedig nyíltan bevállalt homázsok Dumas kalandregényei felé.

  23. svin szerint:

    Nem tudtam, hogy létezik elméleti szinten ilyen zsáner, és pláne, hogy ez a neve, de mindig is nagy rajongója voltam 🙂 Igaz, valahol magamban én is egy kalap alá vettem mindig a Haldokló föld-Majipoor-Heliconia-Új Nap könyveket.
    Azt azonban meg kell mondanom, látszólag elég lazán vannak meghúzva itt az elvek, határok.
    Például kizáró okként szerepelt a „nem egy világon belül” játszódó történet. A Halálvilág ciklusnál, ugyan az egyes regények egy-egy bolygón játszódnak, de ez a ciklusra már nem igaz.
    A sötétség balkeze a Haldokló földtől meglehetősen távol esik nálam. Mennyire lehet a fantasy, illetve sci-fi irányába eltolni ezeket a határokat? A fentebb felsorolt regények egyike sem vegytiszta ez vagy az.
    Én egyébként ide sorolnám még mindenképp a Perdido pályaudvart. És bár fajsúlyban lehet nem akkora, de magyar vonatkozása miatt megemlíteném az Éj/Hajnal könyveket – ez a planetáris románc mintha amúgy is erősen meghatározná a Cherubion korai kiadványait.
    Ha pedig sci-fi irányban lehet feszegetni a kereteket, akkor a Gyűrűvilág is valahol ez a műfaj. Még messzebbre lépve pedig – bár ez már lehet eretnekségnek fog tűnni – a Randevú a Rámával, és A város és a csillagok jutna eszembe elsőre.

  24. attila szerint:

    DBL:

    „No, ki írta ezt?”

    Nemtom, de biztosan be tudod tolni a forrást az idézetgyűjteményből…

    „Nem válaszoltál arra, amit írtam… :)”

    Mert nem kérdeztél semmit. Igazából nem is nagyon mondtál semmit.

    Nem az outsider kategóriáddal van baj, hanem a kommunikációs problémáiddal…

  25. tapsi szerint:

    Zsolt, nem úgy van, hogy ez az egy nem Vlad Taltos könyv, hanem csak simán Dragaera egy (a sorozat főbb helyszíneitől) félreeső játszódó történet? És hogy ez az egyetlen önálló regény az egész sorozatból? Mindenképp pocsék választás volt, és tudom, hogy külföldön is nagyon vegyes a megítélése, mert valami politikai allegóriának indult, amiből aztán sehogy sem sikerült tisztességes regényt faragni. Azért voltam kíváncsi rá, hogy a Vlad Taltos történetek milyenek, mert amiket olvastam róla, az alapján nagyon más a stílusa.

  26. DBL szerint:

    „Nemtom, de biztosan be tudod tolni a forrást az idézetgyűjteményből…”
    Nem idézetgyűjtemény.
    Karinthy Frigyes: Így irtok ti…

    „Mert nem kérdeztél semmit. Igazából nem is nagyon mondtál semmit.
    Nem az outsider kategóriáddal van baj, hanem a kommunikációs problémáiddal…”
    Természetesen ez is igaz lehet. Feltétele a teljes negligálás, amit össze is hoztál.

    Tévedtem, amikor Zsolt cikkének bizonyos részeit kicsit elitistának mondtam.
    Te vagy elitista, viszont nagyon.

    Zárjuk le ezt az ügyet.
    Megpróbálom gondokkal küzdő kommunikációmmal átírni az eredeti hozzászólásomat.

    „Zsoldos legelrontottabb műve is többet ér mint a mai magyar sci-fi írók döntő részének legjobban sikerült műve.”

    Ennyi.

  27. Kornya_Zsolt szerint:

    „Zsolt, nem úgy van, hogy ez az egy nem Vlad Taltos könyv, hanem csak simán Dragaera egy (a sorozat főbb helyszíneitől) félreeső játszódó történet?”

    De igen, elnézést: Dragaera-ciklust kellett volna írnom.

    „És hogy ez az egyetlen önálló regény az egész sorozatból?”

    Megint csak igen. A Dragaera-ciklus összességét három halmaz adja ki: a Vlad Taltos-könyvek, a Khaavren-románcok és szólóban a Brokedown Palace.

    „Azért voltam kíváncsi rá, hogy a Vlad Taltos történetek milyenek, mert amiket olvastam róla, az alapján nagyon más a stílusa.”

    Teljesen. Nagyon erősen noiros: engem leginkább Hammettre és Raymond Chandlerre emlékeztet, fanyar humorral átitatva.

  28. Kornya_Zsolt szerint:

    @DBL: Tegyünk egy kísérletet a kommunikációs kódod értelmezésére!

    Alapfogalmazás: „A jelenlegi magyar (írott) kultúra világában sem író, sem kritikus, de olvasó sem tart ott, hogy valódi joga legyen őt kritizálni.”

    Javított fogalmazás: „Zsoldos legelrontottabb műve is többet ér mint a mai magyar sci-fi írók döntő részének legjobban sikerült műve.”

    Ha tehát lehatolunk a jelentés mélyrétegeibe, a patinás „írjál jobbat, vagy kussolj!” érvvel találjuk szembe magunkat, hattyú halála stílusban előadva.

    Nem akartam belefolyni a diskurzusnak ebbe a szálába, de ettől az écától eszem-faszom megáll. Csak hogy ne elitista módon fogalmazzak.

  29. Chelloveck szerint:

    Ez vicces, hogy azok az emberek basztatják egymást, akiknek adok a véleményére, akiktől szívesen olvasok hozzászólásokat. Nem mondom melyik az a négy, és azt is tudom, hogy ti rontottátok el a beszélgetést, de nekem szar olvasni…

  30. Kornya_Zsolt szerint:

    Eszem ágában sincs basztatni DBL-t, emberként semmi bajom vele, hiszen nem is ismerem. Csak nekem is szar olvasni, ha történetesen elképesztő hülyeségeket ír, és bátorkodom ezt szóvá tenni. Ha én produkálok ilyesmit, tessék csak savazni engem is, ahogy a billentyűzetből kifér.

  31. Chelloveck szerint:

    Szarul és úgy látom, hirtelen fogalmazott; én különben értem, mire gondolt. De sokszor jártam én is így. Kábé két kommentben ezt tisztázni lehetett volna. Ráadásul a cikked zárómondata MAJDNEM hasonlót jelent, mint amit ő szeretett volna énszerintem mondani. Maga a cikk sokkal faszább annál, mint hogy ilyennel legyen szétoffolva, én még a Carcosa blogon olvastam régen, és először örültem, hogy átkerült ide, de most már bánom hahaha.

  32. Kornya_Zsolt szerint:

    @Chello: „Ráadásul a cikked zárómondata MAJDNEM hasonlót jelent, mint amit ő szeretett volna énszerintem mondani.”

    Igen, szerintem is. Éppen ezért volt kár belekötni. 🙁 De a cikk – ahogyan a többi is – itt marad a neten, később is fognak rá hivatkozni, linkeket pakolni: akkor meg a kutyát nem fogja érdekelni már a hozzá kerekített offolás.

  33. attila szerint:

    “Zsoldos legelrontottabb műve is többet ér mint a mai magyar sci-fi írók döntő részének legjobban sikerült műve.”

    És még én vagyok elitista…

    Nem akarsz esetleg valami magvasat hinteni mondjuk a világbékéről vagy az univerzumról is?

  34. DBL szerint:

    @Attila…
    „Nem akarsz esetleg valami magvasat hinteni mondjuk a világbékéről vagy az univerzumról is?”

    Nem.
    Csak Zsoldosról beszéltem. Nem vagyok szóhintő prédikátor.
    Egy egyszerű műszaki (kis) mérnökember vagyok, aki 50 éve olvas sci-finek nevezett irodalmat, és van róla véleménye.
    Az utolsó két szólásod nem a témakörrel kapcsolatos, hanem velem.
    Ez viszont nem elitizmus, hanem illetéktelenség.

    Az a bátorság, ami a hozzászólásom lényege volt, sima ízlésbeli ügy, amihez mindenkinek joga van. Ennyit a kommunikációs problémákról.

    Amit ezzel kapcsolatban mondtál (nekem) az
    viszont tiszta elitizmus. Ne minősíts netes szöveget igazi kommunikációként. A net sokat ér, de van egy baja. Nem sokat mutat az emberből, bármennyire úgy gondolják a szakemberek. Ezt azért merem mondani, mert sok élőbeszéddel járó feladatom van a munkám révén.

    Még egyszer elmondom. Lehet, hogy nagyon sértőnek tűnik, amit Zsoldos nevében használtam a mai írókkal kapcsolatban.
    Erre azt mondom, mint Hofi…, akinek nem inge nem veszi magára.

    Zsoltnak majd külön, mert vele van a kevesebb gondom…

  35. Kornya_Zsolt szerint:

    @DBL: Az „akinek nem inge…” az inszinuáció legsunyibb formája, mert személytelenül vádaskodik, és bármikor ki lehet nyuszizni vele azzal, hogy „ja, hát nem rád gondoltam.”

    Szépen kérlek, DBL, hagyd ezt abba, jó? Indult az egész azzal, hogy kifutott a keyboardodból valami jó szándékú, de bivalybaszottul nagy ostobaság arról, hogy kinek mit áll jogában kritizálni. Erre páran válaszolták, páran felvonták a szemöldöküket, te meg sértve érzed magad és egyre súlyosabb hülyeségekkel reagálsz (párbajügy, outsiderség, elitizmus, akinek nem inge). Ez egy degeneratív spirál, egyre mélyebbre ásol és közben szenesre égeted magad. Saját tapasztalatból tudom, mert én is jó párszor megszívattam így magamat, mielőtt úgy-ahogy megtanultam volna a neten kommunikálni. Ilyenkor van, aki torokköszörülve félrenéz; van, aki (többnyire hasztalanul) megpróbálja megmagyarázni az érintettnek, hogy mit csinál rosszul; és van, aki makarenkói alapon addig pofozza, amíg mozog. Minél hamarabb szállsz ki a buliból, annál kevesebb a kár; és minél tovább rágod a gittet, annál nagyobb bolondot csinálsz magadból.

  36. DBL szerint:

    @Zsolt…
    Megértettem.
    Azt hiszem ebből a gödörből valószínűleg csak úgy tudok kiszállni, ha betemetem (magammal együtt). 🙂
    Számomra ebben az ügyben az a legkétségbeejtőbb, hogy senkit nem akartam megbántani.
    Akik személyesen ismernek, tudják, hogy a legbékeszeretőbb emberek közé tartozom.
    Az, hogy ennek ellenére mégis ilyen sült ki belőle, azt jelzi, hogy nem vagyok alkalmas a netes kommunikációra.
    Mindenkitől elnézést kérek, akit megbántottam.
    Hozzászólással többet nem zargatlak bennetek.

    Tisztelettel üdvözlök mindenkit.
    DBL

  37. tapsi szerint:

    DBL: nem hinném, hogy bárkit megbántottál volna, csak ilyenkor tényleg érdemes hamarabb kiszállni a vitából 🙂

    És nyugodtan szólj hozzá máskor is, mindenkivel megesik, hogy belefut valami hülyeségbe, vérmérséklettől és tapasztalattól függően ritkábban-gyakrabban, szándékosabban-véletlenebbül, de ez is az internetes kommunikáció velejárója. Ez egy ilyen közeg, nem kell annyira véresen komolyan venni ezeket a dolgokat.

  38. ivanhu szerint:

    Kezdjük az írással. Véleményem szerint az elején megfogalmazott kritériumoknak Zsoldos Péter trilógiája több szempontból sem felel meg.

    „A folyamatot nem a karakterek biztosítják, hanem a környezetük.” Na ez rögtön nem igaz.

    „az első kalandok szereplői csakhamar letűnnek a színről, helyükbe mások lépnek, majd megint mások.” Hát ez sem igaz.

    „Az összekötő kapocs a háttérvilág: maga a ciklus is ennek a nevét viseli.” Amennyire tudom, Zsoldos Péter soha nem hívta semmilyen ciklusnak, de ha egyáltalán nevet kell adni neki, sokkal inkább Viking trilógia vagy Gregor Man trilógia néven gondol rá mindenki, bár kétségkívül az Avana is jellemezhetné akár. Mondjuk ez határeset.

    „Bár a technológiájuk alacsony szintű, ismernek valami titokzatos erőt, amely természetfölötti képességekkel ruházza fel őket.” Hát, ilyen sincs benne…

    „távol áll a planetáris románcoktól a mélylélektani elemzés” Hát, Gregor Man tépelődései azért elég részletesen ki vannak fejtve…

    Ennek alapján megkérdőjelezném, hogy valóban „planetáris románc”-e Zsoldos Péter trilógiája.

  39. Kornya_Zsolt szerint:

    “Bár a technológiájuk alacsony szintű, ismernek valami titokzatos erőt, amely természetfölötti képességekkel ruházza fel őket.” Hát, ilyen sincs benne…

    ——————————————-

    „Az irodalomban persze nincsenek abszolút érvényű definíciók, és a planetáris románc zsánerképe a fent vázolt kereteken belül is nagy változatosságot mutat. […] Ha következetesen racionalizáljuk vagy visszaszorítjuk a természetfölötti elemeket, netán teljesen lemondunk róluk, a puha SF-hez közelítünk, már amennyiben a technológiai körítés megmarad; ha ezt is minimalizáljuk, egy pszeudo-történelmi kalandregényt kapunk. „

  40. Kornya_Zsolt szerint:

    “A folyamatot nem a karakterek biztosítják, hanem a környezetük.” Na ez rögtön nem igaz.

    ——————————————

    „Karakter és környezete viszonyában mindig a környezet a domináns, a karakter csupán reaktív szerepet játszik. (Félreértés ne essék, ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy felületesen vagy sablonosan van ábrázolva.)”

    Hát ha a Viking visszatér és a Távoli tűz nem arról szól, hogy Gregor Man _reagál_ a környezete által állított kihívásokra, akkor mi ketten más könyveket olvastunk.

  41. Kornya_Zsolt szerint:

    “az első kalandok szereplői csakhamar letűnnek a színről, helyükbe mások lépnek, majd megint mások.” Hát ez sem igaz.

    —————————————

    A főszereplő valóban végig Gregor Man. De az első és a második regény között gyakorlatilag a teljes szereplőgárda lecserélődik.

  42. Kornya_Zsolt szerint:

    “Az összekötő kapocs a háttérvilág: maga a ciklus is ennek a nevét viseli.” Amennyire tudom, Zsoldos Péter soha nem hívta semmilyen ciklusnak, de ha egyáltalán nevet kell adni neki, sokkal inkább Viking trilógia vagy Gregor Man trilógia néven gondol rá mindenki, bár kétségkívül az Avana is jellemezhetné akár. Mondjuk ez határeset.

    ———————————————-

    Gregor Man-trilógiának tényleg lehet nevezni, a főszereplő személye legalább olyan alapvető összekötő kapocs, mint az Avana. (Persze Burroughs Barsoom-ciklusát is hívják John Carter-ciklusnak.) A Vikingnek viszont csak az első kötetben van szerepe.

  43. ivanhu szerint:

    Most térjünk át Zsoldos Péter és a mai SF írók összehasonlítására. Kérdés persze az is, hogy hol húzzuk meg a SF határait, hiszen mondjuk a kalandorok krónikái a szó igazi értelmében nem SF ugye.

    ZsP elsősorban az emberről írt, ezt bármelyik írásában megfigyelhető. Nem kicsiny humanizmus árad soraiból, ami a szememben magasan a mai írók fölé emeli őt. Az általam elolvasott részhalmazra nem ez a jellemző, sokkal inkább a fordulatos történetszövés, a cselekmény. ZsP-re ez nem igazán volt jellemző, nem is ezért szeretjük. Persze lehet, hogy az általam nem olvasott része a magyar kortárs sf (és szomszédos) irodalomnak kivétel nélkül ZsP műveit meghaladó jeles írásokból áll, de nagy összegű fogadásokat ezzel kapcsolatban azért nem mernék megkockáztatni.

    Végezetül ami az Utolsó kísértéssel kapcsolatos kritikát illeti, messze nem érzem jogosnak. Még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy szándékos dramaturgiai megoldásról van szó, de ezt ma már nem tudhatom. Az biztos, hogy inkább keretes szerkezetű még akkor is, ha a keretnek különösen az eleje inkább csak néhány megjegyzésre szorítkozik. Azonban Zsoldos Pétertől nem állt messze az átvezetés nélküli váltás (lásd Ellenpont), és a keretes(hez hasonló) történetvezetés sem (lásd A holtak nem vetnek árnyékot).

    Mert miről is szól az Utolsó kísértés? a) A legerősebb emberi érzelmek dacára Gregor Man annyira tiszteli az életet és az embert, hogy semmiféle erőszakos módon nem akar beavatkozni – bár ezt megteszik helyette mások, de ennek nem örül, nem fellélegzik, inkább elszomorodik. b) Gregor Man nem hajlandó cserben hagyni azokat, akiket hosszú ideje próbál minél jobban megvédeni a kedvezőtlen jövőbeni hatásoktól (is), és akik őt mindenekfelett tisztelik és szeretik. Még akkor sem hajlandó cserben hagyni őket, ha megadatott számára a könnyű feloldozás lehetősége (hiszen egyszerűen elfelejthet mindent, ami korábbi életével kapcsolatos). Ő viszont azt mondja, hogy „itt és most viszont szégyellem magam érte”.

    Zsoldos Péter valamennyi műve szerintem egy gondolatot biztosan megpróbál minél jobban bevésni az olvasóba. Élj úgy, hogy önmagad előtt ne kelljen szégyellni magad.

    Ha ezt elfogadjuk, akkor utolsó műve nem öregkori botlás, sokkal inkább az életmű beteljesedése.

    Nekem egyébként tetszik, szerintem olvasmányos és érdekes. Olyan Zsoldos Péteres. Persze jogodban áll nem kedvelni, de ítélkezni felette talán nem kéne. Különösen, ha nem is biztos, hogy igazad van.

  44. ivanhu szerint:

    Zsolt,

    “Az irodalomban persze nincsenek abszolút érvényű definíciók, és a planetáris románc zsánerképe a fent vázolt kereteken belül is nagy változatosságot mutat. […] Ha következetesen racionalizáljuk vagy visszaszorítjuk a természetfölötti elemeket, netán teljesen lemondunk róluk, a puha SF-hez közelítünk, már amennyiben a technológiai körítés megmarad; ha ezt is minimalizáljuk, egy pszeudo-történelmi kalandregényt kapunk. “

    A helyzet az, hogy az írás hasonló indokok alapján (mert adott kritérium nem teljesül) számos hasonló regényt kicsuk a műfajból. Ha pedig azt mondjuk, hogy ezt nem tekintem annak mert nem …, ezt viszont annak tekintem, hiába nem …, akkor ez nem egy műfaji meghatározás, hanem egy szubjektív véleményhalmaz.

    A szereplőgárda cseréje is kérdés, de a főbb szereplők közül azért egész sok feltűnik az első kötet végén.

    Gregor Man reaktív szerepe is jó kérdés, ő megpróbál aktívan tenni (pl. tanítani, gondolkodást megváltoztatni, stb.), csak nem mindig úgy sikerül, ahogy eltervezte. Állításom szerint Gregor Mannak volt egy elképzelése, hogy milyen várost akar kialakítani, és ezért nagyon sokat tett. Reagálás lett volna, ha despotaként beült volna a készbe, ehelyett elkezdte rombolni ezt a vezetési modellt. Satöbbi.

  45. ivanhu szerint:

    Talán záró gondolatként hadd tegyem hozzá, nem leszólni akarom a mai SF írókat, nagy élvezettel olvasom az írásaikat – de ők egyszerűen mások. Ha mondjuk a MAGUS köré szerveződő vonulatra (és úgy egyáltalán arra a körre és műfajra) gondolok, akkor ott több nagyjából azonos képességű és akár még elég hasonló stílusú írót is látni vélek, nincs közöttük egyvalaki, aki különösen kiemelkedő lenne. Mind jók, de nem kimagaslóan jók. Zsoldos Péter idejében a magyar SF irodalom szerzőgárdája jóval kisebb volt, de nem ezért emelkedett ki közülük, hiszen abban a mezőnyben is volt több jó író.

    Mondom ezt úgy, hogy a kalandorok krónikáit és a környező írásokat nagy százalékban nagy élvezettel olvastam, és a mai napig szeretem.

  46. acélpatkány szerint:

    Egyébként nem értem, hogy a francba került elő a magyar SF írók téma. Egyszerűen nem értem. Nem értem.

    :hümmögvejárpárkört:

  47. ivanhu szerint:

    Olvastam a vitát, arra reagáltam. Mondjuk azzal nem értek egyet, hogy nincs jogalap a kritikára – bárki bármikor mondhat kritikát. De akkor szóljon erről a vita, viszont nem ez történt, így kifejtettem az ezzel kapcsolatos saját álláspontomat is. Gondolom, ehhez nekem is jogom van…

  48. tapsi szerint:

    acélpatkány: hát hogy kritika mert megfogalmazódni Zsoldos Péter egy írásával kapcsolatban, és ez szokatlan meg ezek szerint illetlen is.

    ivanhu: szerintem Zsolt elég alaposan kifejtette, milyen technikai kifogásai vannak azzal a könyvvel kapocsolatban. Ha ez ítélkezés, hát szerintem így épp nyugodtan ítélkezhet bárki, baromira nem értem, miért vagy ezen úgy megsértődve (mert hogy valami embertelen sértettség árad a soraidból, csak úgy mondom).

  49. ivanhu szerint:

    Sértettség nincs bennem azon kívül, hogy erősnek tartom öregkori botlásnak titulálni egy könyvet, amely a mai mezőnyben is erősnek számítana…

    Ami pedig az alapfelvetését illeti (nem tölti be elsődleges szerepét mert nem szórakoztat), ezt nem így vélem. Ettől még lehet Zsolt véleménye róla ez, de nekem meg hadd ne kelljen elfogadnom, s ha nem teszem, hát hadd tegyem ezt szóvá…

  50. Kornya_Zsolt szerint:

    „…akkor ez nem egy műfaji meghatározás…”

    Tényleg nem. Ez zsánermeghatározás. A műfaj, az olyasmi, mint pl. regény, eposz, novella. Különben parancsolj utánaolvasni, hogy mennyit vitatkoznak az emberek olyan zsánerek meghatározásán, mint mondjuk a történelmi regény vagy a gótikus horror (vagy a SF). Az irodalom szervesen fejlődő jelenség, nem igazodik a szigorú definíciós határokhoz, de ebből még nem következik, hogy hülyeség lenne minden kategorizálás.

    „A szereplőgárda cseréje is kérdés, de a főbb szereplők közül azért egész sok feltűnik az első kötet végén.”

    Nem értem az érvet: én azt mondtam, hogy az első és a második kötet között a főhőst kivéve a komplett szereplőgárda lecserélődik.

    „Gregor Man reaktív szerepe is jó kérdés, ő megpróbál aktívan tenni (pl. tanítani, gondolkodást megváltoztatni, stb.), csak nem mindig úgy sikerül, ahogy eltervezte. Állításom szerint Gregor Mannak volt egy elképzelése, hogy milyen várost akar kialakítani, és ezért nagyon sokat tett. Reagálás lett volna, ha despotaként beült volna a készbe, ehelyett elkezdte rombolni ezt a vezetési modellt.”

    Itt elég súlyos fogalmi zavarok vannak.

    A _reagálás_ azt jelenti, hogy a környezet kihívás elé állítja a főhőst, ő pedig erre cselekszik valamit. _Cselekszik_, tehát aktívan lép, nem passzívan beleül a pitlibe. De az elsődleges impulzust a cselekvésre az idegen környezet adja, amelyben találja magát. Azt meg azért ne vitassuk már, hogy mind A Viking visszatérnek, mind a Távoli tűznek ez az alapkoncepciója.

    „Nekem egyébként tetszik, szerintem olvasmányos és érdekes. Olyan Zsoldos Péteres. Persze jogodban áll nem kedvelni, de ítélkezni felette talán nem kéne.”

    Bármiről ítélkezhetek, amit elolvastam és van róla véleményem. Megtudhatnám, hogy milyen alapon vonod ezt kétségbe?

    Amennyire látom, te szépen elkönyvelted magadban, hogy a planetáris románc egy ponyvazsáner, és most azt bizonygatod, hogy Zsoldos Péter messze fölötte áll. Továbbá, ismét befigyelt a szent tehén-effektus, miszerint Zsoldosról vagy jót, vagy semmit. Iksz plusz egyszer közöltem, hogy Zsoldost a hazai fantasztikum magasan kiemelkedő alkotójának tartom; de azért hadd ne ájuljak már be minden sorától, amit valaha leírt, oké?

    „ZsP elsősorban az emberről írt, ezt bármelyik írásában megfigyelhető. Nem kicsiny humanizmus árad soraiból, ami a szememben magasan a mai írók fölé emeli őt.”

    Még egyszer: SF-ről beszélünk, _szórakoztató irodalomról_, nem morálfilozófiai értekezésekről. (Ha arra van étvágyam, akkor leveszem a polcomról Fichtét.) Elképesztő módon nem tud érdekelni, hogy mekkora humanista valaki, ha technikailag bénán önti formába a magvas mondandóját. Az utolsó kísértés hetvenöt százalékban egy siránkozó megcsalt férj története, ami eleve nem igazán bír lázba hozni; aztán a végén derült égből megjelennek az idegenek, és Gregor Man beszélget velük egy mélyenszántót. Ez, kérem, nem keretes szerkezet: ez úgy egyáltalán semmilyen szerkezet. Az Ellenpontban az általad hasonló jellegűnek minősített ugrás nagyon alaposan elő van készítve a robotok földi kutatásaival: a szerző gondos környezetrajzzal és nem utolsósorban nézőpontváltással oldja meg a dolgot. Itt viszont szócsövet csinál a főhőséből, és passz. Értem én, hogy van mondanivalója a világról és ezt elő szeretné adni nekünk: de így sajnos az egész egy alapból érdektelen történet végére odabiggyesztett filozófiai fillencsnek hat.

    Azt pedig végképp nem értem, hogy jönnek ide a mai magyar SF- és pláne a M*-írók, hacsak nem te is arra a klasszikus érvre akarsz kilyukadni, hogy „írjál jobbat, különben ne kritizálj”.

  51. adeptus szerint:

    Te jó ég! Mi lett volna, ha a cikkben a teljes Zsoldos-életművet bírálták volna!

    @DBL
    Kommenteljél csak továbbra is! Előfordulhat, hogy néha nyersebb válaszokat kapsz, de ezzel itt Onliniában együtt kell élni. Szerintem értékes a véleményed, még ha több dologban nem is értek egyet vele.

  52. Kornya_Zsolt szerint:

    “A szereplőgárda cseréje is kérdés, de a főbb szereplők közül azért egész sok feltűnik az első kötet végén.”

    Egyébként meg, mivel a Gregor Man-regények gondolati tartalmának fellegjáró elemzése kapcsán lassan teljesen elszakadunk a konkrét szövegek realitásától, a következő körben kíváncsian várom annak a kifejtését, milyen központi fontosságú szerepet játszik az első kötetben Inimma és a másodikban Nogo-Ikendu.

    Na, mentem szerepjátszani; további jó besértődést minden mélyen humanista versenyzőnek!

  53. onsai szerint:

    Úgy bírom a „de szar a mai sf” köröket olyanoktól, akik nem is olvassák. Vagy leragadtak a Cherubion antológiáknál.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon