Idén szeptember 12-én 90 éve született Stanislaw Lem, a 20. század egyik leghíresebb sci-fi írója. Ennek kapcsán a következő hetekben néhány Lemet és munkásságát érintő cikkel, esszével, ismertetővel emlékezünk meg az íróról.
Stanislaw Lemet olvasni különleges élmény. Különbözősége a meghatározó, amerikai science fictiontől egyértelmű – ő maga egy esszéjében erősen elmarasztalja az USA-beli írók produktumait azok rossz stílusa és olcsó megoldásai, a túlzott kalandelemek miatt.
Ez a kritikai hang nem új. Nem kisebb személyiség, mint a sci-fi irodalom egyik emblematikus írója, Alfred Bester is megfogalmazta ugyanezt a gondolatot; később ez (is) indította el a New Wave mozgalmat, amely a zsáner irodalmi nagykorúsításához vezetett.
Lem azonban különutasnak számít. Nemcsak kelet-európai származása, hanem hozzáállása, alkotásai miatt is. Ennek legékesebb példái a Solaris (1961) és Az Úr hangja (1968) című regényei.
A science fiction irodalom története szinte elválaszthatatlan az idegenektől, a kapcsolatfelvételtől. Nagy és szépen körüljárt tematikáról van szó, amiben kezdetben egyértelműen ellenségként jelentek meg az értelmes, nem földi civilizációk, később következett a kapcsolatfelvétel nehézségeinek és következményeinek fikciós végiggondolása. Lem a Solarisban alapvetően más narratívát használ, mint nyugati kollégái. A regényben nemhogy nem dominál az akcióelem, hanem úgyszólván szinte teljesen hiányzik. Helyette sok párbeszéd jelzi, hogy itt bizony erősen filozofikus műről van szó. A másik érdekesség a már említett harmadik típusú találkozás kérdése. Arra már előtte is sok példa volt, hogyan lehet félreérteni a kapcsolatfelvételt, de Lem a Solarisban gyökeresen eltérő koncepciót használ. Az óceán méretű entitást ugyanis nem érthetjük meg. Minden technológiai fejlettségünk dacára – sugallja a lengyel szerző – létezik olyan misztérium, amelyet nem tudunk innovációval, gépekkel megérteni. Ezt a szinte racionalitásellenes megközelítést sem a nyugati, az emberbe vetett hitet reklámozó, sem a keleti, a materiális megismerésben bízó, sokszor marxista megközelítésű sci-fi nem vallotta. (A New Wave mozgalom 
írói ütöttek csak meg erősen pesszimista hangot.)
Az Úr hangja szintén ezt a gondolatot ismétli. E későbbi regény szakít az általános (konvencionális) science fiction regénystruktúrával, és ráérősen, sok gondolatkísérlettel megszakítva meséli el az újabb kudarcos kapcsolatfelvétel történetét.
Ironikus, de ez a kapcsolat Lem saját életében is kudarcot jelentett, hiszen az amerikai olvasóknak még ma is alig áll rendelkezésre tisztességes Lem-fordítás. Így csak a vájtfülűek, a zsáner legnagyobb kinti rajongói tudják, hogy élt ezen a bolygón egy kelet-európai, öntörvényű, eredeti gondolatokkal bíró sci-fi író.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Úgy tudom, csomó műve megjelent angolul, többek közt Amerikában is, Lem hivatalos honlapja szerint legalábbis biztos.
Eszké Pista: a Solaris angol nyelvű fordítása a francia fordítás alapján készült, még 1970-ben, szóval nem éppen autentikus. Egy másik fordítás is rossz hírét keltette Lemnek: az 1975-ben angol nyelven megjelent, az USA sci-fi irodalmát savazó esszéjében sokkal súlyosabb kifejezésekkel élt a fordító, mint Lem maga. Többek közt ez vezetett az SFWA-val történő szakításához is. (Ez a történet is megérne egy külön tanulmányt egyébként.)
„Ez a kritikai hang nem új. Nem kisebb személyiség, mint a sci-fi irodalom egyik emblematikus írója, Alfred Bester is megfogalmazta ugyanezt a gondolatot; később ez (is) indította el a New Wave mozgalmat, amely a zsáner irodalmi nagykorúsításához vezetett.”
Azért a new wave, bármekkora felhajtást csaptak körülötte, nem volt egy sikertörténet. A nagy művészkedés közben főleg az olvasóktól sikerült elszakadni, aztán a hetvenes években a fagyi kőkeményen visszanyalt. (Harlan Ellison még OK, de van itt valaki, aki végig bírta olvasni Moorcock Fekete folyosóját? Vagy Bestertől a Golem100-at?) Lem meglehetősen egyedi jelenség a SF történetében – ahogy a cikk is írja: különutas -, nem kéne őt belerángatni a trendek magyarázásába. Éppoly kevéssé volt újhullámos, mint kalandíró: a prózája végig csiszoltan konzervatív maradt, nem kísérletezett extrém stilisztikai trükközéssel. És a belső folyamatok externalizációja se volt jellemző rá, mint mondjuk Ballardra: úgy általában nemigen érdekelte az emberi psziché. Őt az írásai gondolati mélysége teszi naggyá.
A fekete folyosót simán elolvastam, nem volt túl megerőltető. Semmi stiláris villogás, ami annyira újhullámos lenne, sőt úgy általában semmi kilengés vagy tabudöntögetés, meglehetősen egyszerű és egyenes, kicsit tán szájbarágós történet.
Elég régen, még a kilencvenes években olvastam a Harcourt Brace Jovanovich Lem-sorozatát, de nem voltak vele különösebb problémáim. A Solaris éppen nem volt benne a merítésben, és egyébként is inkább azokra a munkákra mentem rá, amelyek akkor még nem voltak meg magyarul (illetve ma sincsenek, pl. a Fürdőkádban talált emlékirat), de rendes, bár a magyartól elütő hangulatú fordítások voltak. A HBJ-sorozat egyébként nem igazán sci-fiként jött ki, inkább modern irodalomként tálalták, és mintha a könyvesboltokban sem az űrhajós szekcióban lett volna.
És off: igen, végig tudtam olvasni a Fekete folyosót, ráadásul még tetszett is, pedig Moorcockot általában nem állhatom. Ebben a könyvében volt valami nyers kétségbeesés, ami megfogott.
Zsolt: a New Wave sikertörténete abban áll, hogy egy harmincas éveket idéző (sőt, igazából: regényekben a viktoriánus regényesztétikára hajazó, röhejesen korszerűtlen) prózát közelebb húztak a kortárshoz, ezzel egyrészt olvasókat szereztek „kintről”, másrészt új tematikával, látásmóddal jelentkeztek. Ez kétségkívül gazdagította a sci-fit; ezen az a tény sem változtat, hogy az útkeresés közben nem csak mesterművek születtek. A new wave ráadásul a később jelentkező, „klasszikusan” science alapállású írókra is hatott (pl. Niven, Bear). A Dangerous Visions pedig azért még a mai napig az egyik legerősebb antológia.
Nem tudom, hogy a „fagyi hol nyalt vissza”. A példányszámok nem csökkentek, az érdeklődés sem. Másról van szó. A hetvenes években, a kváziforradalom után a zsáner (magába olvasztva a new wave „eredményeit”) megint leült, önismétlő rutinmegoldások garmadája jellemezte, a punnyadásból – látványosan – csak a CP tudta kiragadni. A sci-fi pontosan az ilyen megújulások-új formák találásának melegágya.
Ja, meg a hetvenes években jött a Star Wars, ami szépen hazavágta a sci-fi esztétikáját, ennek következményeit azóta is nyögjük.
A fagyi visszanyalását leginkább a híres szállóigével lehet érzékeltetni: „Rúgjátok ki a sci-fit az előadótermekből, vissza a csatornába, ahová tartozik!” Hogy ez milyen fontos revelációként érte a hetvenes években az újhullámba beleszédült zsánert, azt nekem nem muszáj elhinni, de Peter Nicholls szájából legalábbis elgondolkodtató:
„In America people only started teaching science fiction in university courses, in substantial numbers, during the 1960s, though some pioneers had begun back in the fifties. In England it took longer, and even now SF isn’t much taught there. I was one of the first in England, in 1972. Someone quite early on in this period, so the story goes, pencilled on the blackboard before the lecturer came in, ‘Kick science fiction out of the classroom and back in the gutter where it belongs’. And you know, that was one of the great truths. SF had survived and even thrived in the gutter.”
A Dengerous Visions, mint egyszeri és megismételhetetlen jelenség, valóban korszakhatár volt. De ugye arról az antológiáról beszélünk, aminek a harmadik kötetére azóta is várunk? Arra a kötetre, amelyikbe állítólag csaknem százötven novella ragadt be, és a szerkesztőnek még 1993-ban is volt képe perrel fenyegetni Cordwainer Smith özvegyét, amiért szerette volna nyomtatásban látni a férje húsz éve kiadatlanul fekvő elbeszélését, és átadta közzétételre a NESFÁ-nak? A nagyszerű sikersztoriról Christopher Priest írt bővebben, The Book on the Edge of Forever címmel.
A fekete folyosót illetően: ízlések és pofonok, számomra olvashatatlan, inkább jöjjön a legponyvább ponyva. De azt főleg az externalizációra hoztam elrettentő példának (bár ezt így konkrétan valóban nem írtam le; bocsánat), a kacifántos stilisztikai kísérletekre a Golem100 lett volna az exemplum. Azt pedig, úgy látom, tényleg nem olvasta senki. Én megpróbáltam, mert Bestert amúgy kedvelem, de ebbe a művébe beletört a bicskám.
A new wave, mint minden forradalmi mozgalom, nagyon hamar túlfutott a kívánatos célon, és az értékeit csak azok tudták megőrizni, akik még idejében leváltak róla, vagy eleve benne se voltak, csak figyelték és levonták a konzekvenciákat.
Hogy a SF a hetvenes években a punnyadás állapotába jutott volna, azt legalábbis erős túlzásnak érzem, de fogalmazhatnék nyomatékosabban is. Bennem például kapásból felmerülnek olyan címek, mint Rendezvous with Rama, The Forever War, Enemy Mine, Gateway, Dreamsnake, The Dispossessed, The Book of Skulls; vagy mondjuk Gene Wolfe, George Alec Effinger, George R. R. Martin és John Varley induló munkássága; no meg az Ender’s Game első változata is 1977-ben jelent meg az Analogban – ezeket talán mégsem egészen találó „önismétlő rutinmegoldások garmadája”-ként jellemezni. Szóval a new wave és a cyberpunk között bőven volt minőségi SF, ami csak nagyon messziről tartott rokonságot az új hullámmal, ha egyáltalán.
A Star Wars-jelenség megítélésében viszont tökéletesen egyetértünk SFinsiderrel.
Az egyértelműsítés végett: nem a stilisztikai megújulást kárhoztatom a new wave-ben, az szépen átojtódott a zsánertörzsre, miközben a temérdek vadhajtás leszáradt magától, mert a kutyát sem érdekelte. A problémát a mainstreamhez való dörgölőzésben látom, ami szinte mindig az olvasó rovására valósul meg, és gazdag táptalajul szolgál a sznob elitizmusnak. Korábbi megnyilatkozásaim után bizonyára senkit sem ér meglepetésként, hogy ettől a folyamattól nekem hányingerem van, jelentkezzen bárhol, bármikor és bármilyen mezben.
Ismét off, egyszer szót kellene ejteni a Star Wars káros következményeiről is, egyrészt mert érdekel, SFinsider és Zsolt mit tartanak benne károsnak, másrészt azért, mert nekem is vannak vele szemben fenntartásaim, méghozzá ugyanazok, mint az Indiana Jones-sorozattal szemben: érdekesebbnek és erőteljesebbnek tartom azokat a forrásokat, amelyekből merítettek, mint a produkciókat magukat.
Valaki írja meg! 🙂
Ja igen, és csak hogy tripla poszt legyen:
„…egy harmincas éveket idéző (sőt, igazából: regényekben a viktoriánus regényesztétikára hajazó, röhejesen korszerűtlen) prózát…”
Nem Asimovból és Heinleinből kell kiindulni, akik a zsánerre gyakorolt hatalmas befolyásuk ellenére jóindulattal is csak középszerű stiliszták voltak. Vajon áll ez a sommás ítélet az olyan pre-újhullámos szerzőkre is, mint Theodore Sturgeon, Cordwainer Smith, Ray Bradbury és R. A. Lafferty is?
@SFinsider: A problémát ott érzem az érvelésedben, hogy textbook jellegű sarkos leegyszerűsítésekkel operálsz, ami ebben a formában ellentmondásban van a tényekkel. A SF-ben a new wave előtt is volt irodalmi érték és kiforrott stilisztika; és ami utána jelentkezik benne, azt sem mind az új hullám hozta. Amikor a new wave mozgalmat méltatod, teljesen az Ellison-Aldiss-Delany vonalon haladsz, vagyis lényegében kritikátlanul átveszed az újhullámos teoretikusok önértékelését. Talán érdemes volna vegyíteni kicsit a James Blish-féle nézőponttal, aki ugyan kifejezetten hard SF-platformról elemezte a zsánert, de ugyanúgy szigorúan számon kérte rajta az irodalmi színvonalat. (Mondjuk elég fura, hogy éppen én példálózok Blishsel, aki erőteljes ellenzője volt mindenféle „science fantasy”-nek; de a new wave-től ugyanúgy nem volt elájulva, mint én, úgyhogy jelen esetben bátran elő merek vele hozakodni.)
Az angliai sci-fi oktatásról: egyedül Angliában lehet diplomát szerezni sci-fi-ből (mondjuk nem tudom, mennyire piacképes).
SW káros hatásai: gyakorlatilag hazavágta az SF korábbi hosszú évtizedek alatt megszerzett mainstream megbecsülését, ill. a sci-firől alkotott képet (a rajongók oldaláról is). Mindenkinek az Erő és a lézerkard meg az űrhajók lettek A SCI-FI – és sajnos a kisebb, új írók jelentős részének is (elég belenézni a magyar amatőrök munkáiba). Szemléletes példa, amikor minden sci-fi kedvelőt rohamosztagos ruhában rohangálónak tekintenek.
A fekete folyosó: tök rendben van, nem korszakalkotó, egy pszichológus barátom szerint remek kis pszichós dolgok vannak benne. A Golem 100-at nem olvastam, de tény, hogy negatív kritikát róla már igen.
Lemnek meg nem sok köze van a New Wave-hez, mert nem abban a közegben élt, ahol az végbement. A (szocialista) káeurópai sci-fit máshogy kell nézni, nem teljesen máshogy, de máshogy. Lem a káeurópai sci-fiben az egyik világítótorony volt. Nem az egyetlen, de az egyik igen fontos.
Az idei IG találkozónkon a szombati ebédre később menten. A többiek félretetették az adagomat. Amikor mondtam a konyhás hölgynek, hogy rendezve van az ebédem, mert a sci-fis csapat tagja vagyok, úgy nézett rám, mint egy holdlakóra. Amikor aztán mondtam (kínomban), hogy az ufósoktól vagyok, rögtön tudta miről van szó… 🙂
Ennyit a sci-fi (el)ismertségéről…
„Eszké Pista: a Solaris angol nyelvű fordítása a francia fordítás alapján készült, még 1970-ben, szóval nem éppen autentikus.”
Van (idén jelent meg) egy friss angol fordítás, lengyelből:
http://english.lem.pl/works/novels/solaris/196-a-new-translation-of-solaris
(Igaz, még csak digitális formátumokban :p)
(vigyázat, hosszú lesz!)
Zsolt:
Nem szerencsés szerintem összemosni a sci-fi irodalmi legalizálására tett kísérleteket a zsáner minőségével. Bester híres cikkére és Moorcock néhány szerkesztési alapelvére gondolva szerintem egész másról van szó. Jelesül arról, hogy a sci-fi irodalomban feltűnt egy újabb generáció, akik elvetették a campbelli realista, stiláris-tematikai kereteit. Felismerték, hogy a sci-fi, mint irodalom (mert elsősorban irodalom), eszközeiben, szemléletében rettenetesen elvavult a kortárs „szépirodalom”-hoz képest. Ezért kísérletezni kezdtek, feszegetni a határokat; eközben persze becsúsztak tévedések is, ami természetes. Mindig úgyis a piac, vagyis az olvasók mondják ki a végső ítéletet. A fandom – elég csak a Hugo-díjakra gondolni – elfogadta a tematika bővülését. A sci-fi akadémiai elfogadtatása teljesen más tészta.
„A Dengerous Visions, mint egyszeri és megismételhetetlen jelenség, valóban korszakhatár volt. De ugye arról az antológiáról beszélünk, aminek a harmadik kötetére azóta is várunk?”
Irreleváns, hogy az antológiából hány kötet jelent meg, milyen körülmények között, hiszen egy összeférhetetlen zseni a szerkesztője. A novellák tematikus forradalma, hatása számít.
„Hogy a SF a hetvenes években a punnyadás állapotába jutott volna, azt legalábbis erős túlzásnak érzem, de fogalmazhatnék nyomatékosabban is. Bennem például kapásból felmerülnek olyan címek, mint Rendezvous with Rama, The Forever War, Enemy Mine, Gateway, Dreamsnake, The Dispossessed, The Book of Skulls; vagy mondjuk Gene Wolfe, George Alec Effinger, George R. R. Martin és John Varley induló munkássága; no meg az Ender’s Game első változata is 1977-ben jelent meg az Analogban – ezeket talán mégsem egészen találó “önismétlő rutinmegoldások garmadája”-ként jellemezni. Szóval a new wave és a cyberpunk között bőven volt minőségi SF, ami csak nagyon messziről tartott rokonságot az új hullámmal, ha egyáltalán.”
A Randezvous with Rama a kolosszális blöff iskolapéldája, egy önnön nagyságába belemerevedett, fejlődni nem képes titánnal. A regény nyelve borzalmasan korszerűtlen, száraz, a történet pedig banálisan földhözragadt – szerintem. Nem éppen az a szellemi kaland, amely például A gyermekkor végét jellemezte. A többi nálam is pipa, habár ugye azt tudjuk, hogy (Clute nyomán) Le Guin-ra, John Varley-ra erőteljesen hatott a New Wave, Gene Wolfe-ról nem is beszélve. A Végjátékkal nem tudok mit csinálni, nálam az a mai napig az SF egyik csúcsteljesítménye. De ezek a művek mind a New Wave „kirobbanása” után keletkeztek, ezt azért jegyezzük fel.
Az én olvasatomban a hetvenes években is voltak kitűnő könyvek, de tematikailag azért olyan újat nem hozott, én nem tudok róla. Ott van például az Átjáró, az egyik kedvencem. BDO-sztori, csak jól van megírva, de fejbekólintó újdonságot azért nem jelent. Ahhoz kellett az a CP-nemzedék, az a pár év, meg persze az elődök, pl. Brunner, Bester, Sladek.
„. A problémát a mainstreamhez való dörgölőzésben látom, ami szinte mindig az olvasó rovására valósul meg, és gazdag táptalajul szolgál a sznob elitizmusnak.”
Ja, ezzel egyetértek, csak azt nem látom, hogy hol akartak a meghatározó figurák a mainstreamhez dörgölőzni. Inkább tanulni akartak tőle, szerintem ez a pontosabb.
„Nem Asimovból és Heinleinből kell kiindulni, akik a zsánerre gyakorolt hatalmas befolyásuk ellenére jóindulattal is csak középszerű stiliszták voltak. Vajon áll ez a sommás ítélet az olyan pre-újhullámos szerzőkre is, mint Theodore Sturgeon, Cordwainer Smith, Ray Bradbury és R. A. Lafferty is?
„
Mindig vannak kiemelkedő írások és kiváló írók a mi nagy szerencsénkre. Weinbaum a harmincas évekből például. Bester az ötvenesből.
„A problémát ott érzem az érvelésedben, hogy textbook jellegű sarkos leegyszerűsítésekkel operálsz, ami ebben a formában ellentmondásban van a tényekkel. A SF-ben a new wave előtt is volt irodalmi érték és kiforrott stilisztika; és ami utána jelentkezik benne, azt sem mind az új hullám hozta. Amikor a new wave mozgalmat méltatod, teljesen az Ellison-Aldiss-Delany vonalon haladsz, vagyis lényegében kritikátlanul átveszed az újhullámos teoretikusok önértékelését.”
Be kell töredelmesen vallanom, hogy nem tudom, mi az az „Ellison-Aldiss-Delany” vonal. Én csak egy olvasó vagyok, aki történetesen a zsáneren kívül is sokat olvasok, ezért egyet tudok érteni Besterrel és Moorcock meglátásaival. Egész egyszerűen óriási különbséget érzek before-after vonatkozásban; másrészt teljesen céltalannak és kontraproduktívnak tartom a „zárkózzunk be a zsáner akolmelegébe, hiszen szuper jókat írunk” mentalitást. Science fictiont írni sokkal nehezebb, mint ún. szépirodalmat, hiszen az olvasói elvárások miatt sokkal kisebb eszközrendszerrel dolgozhatnak az írók. A New Wave után ez a keret kitágult, és ezt olvasóként üdvözlöm, mert sokkal igényesebb, ambíciózusabb, életközelibb könyveket vehetek a kezembe, de ha színtiszta tudományos spekulációra vágyok, azt is megkaphatom, csak magasabb irodalmi minőségben, mint az 1960-as évek előtt.
@SFinsider: OK, így már nagyjából együtt vagyunk, a Rámát kivéve, ami szerintem a first contact-téma koncepcionálisan újszerű feldolgozása. (Jönnek az alienek, oszt le se szarnak minket, mi meg képtelenek vagyunk kiokoskodni, kik ők és mit miért csinálnak.) A nyelvezetet és a cselekménybonyolítást illetően meg kéretik figyelembe venni, hogy Clarke sokkal inkább lírikus, mint elbeszélő: ez nagy erénye és nagy hibája egyben. Az írói kimerülését én későbbre tenném, nálam a Ráma még bejövős (a koprodukciós folytatásai viszont már nagyon nem).
Továbbá, a hetvenes évek trendje elidegenedés terén szerintem elég szépen megágyazott a cyberpunknak: lényegében csak a technológia szimbolizmusa hiányzott belőle hozzá képest.
Ellison-Aldiss-Delany vonal: The Essential Ellison + Trillion Years Spree + The Jewel-Hinged Jaw + The American Shore + Starboard Wine
„…egy összeférhetetlen zseni…”
Nekem az tetszett a legjobban, amikor az 1980-as Nebula-gálán nekiment Charles Plattnek és leütötte. 😀 De az se semmi, hogy kölyökkorában megszökött egy cirkusszal (tiszta Carnivale), meg hogy mechanikus írógépen ír és utálja a komputereket.
„…lényegében csak a technológia szimbolizmusa hiányzott belőle hozzá képest…”
Sőt, időnként még a technológia szimbolizmusa is megvolt, méghozzá mítoszteremtő erővel.
Poul Anderson: Goat Song
http://www.nicholaswhyte.info/sf/goatsong.htm
Az a helyzet, hogy nem csak az irodalmi zsánerek bizonyos csoportjai lehetnek elitisták, hanem az erről vitatkozó írók, fordítók és bölcsész-bloggerek… 🙂
Megette a fene az egészet…lassan tisztára esztétikus leszek…
Azér` a témához is…
1./ A Randevú a Rámával számomra az egyik legremekebbül megírt műve Clarke-nak.
Itt SF insiderrel nem értek egyet.
Nem hiszem, hogy egy ember olvasási kultúráját minősíti az, hogy milyen témát, stílust és írót kedvel. Clarkenak van néhány műve, amelyekben rendkívül kevés dramatizált elem van jelen.
Ezt Aldiss a Trillió éves dáridóban úgy aposztrofálta, hogy „szellemi kaland” (eltérően a Te tagadásodtól, szerintem a Ráma ilyen). Általában valamilyen tudományos (Találkozás a Medúzával, a Ráma- itt a nagyságrend miatt azért valamennyi van), filozófiai (A csillag, Az Isten kilencmilliárd neve) mondanivaló kifejtése. Mármint szerintem.
@Zsolt…
„A nyelvezetet és a cselekménybonyolítást illetően meg kéretik figyelembe venni, hogy Clarke sokkal inkább lírikus, mint elbeszélő: ez nagy erénye és nagy hibája egyben.”
Kéretik figyelembe venni, hogy Clarke sokkal inkább tudós volt (Asimovval együtt), aki írt… Az, hogy Asimov inkább epikus stílusban, Clarke pedig lírikusban ír, egy dolog. Valószínűnek tartom, hogy mindegyiküknek akadt egy-két néger írótárs, aki megoldotta az irodalomtechnikai problémákat. Nem tudok arról, hogy bármelyikük író`oskolába járt volna…
2./ A Végjáték esetében viszont egyetértek Andrissal. Azt hiszem az egész sci-fi irodalomban nagyon kevés ilyen felelősséggel és etikával megírt mű van, mint ez (talán a Több mint emberi Sturgeontól). Ráadásul remekül megírt sztori, és jól olvasható.
3./ „Irreleváns, hogy az antológiából hány kötet jelent meg, milyen körülmények között, hiszen egy összeférhetetlen zseni a szerkesztője. A novellák tematikus forradalma, hatása számít.”
Gondolom Ellisonról van szó. Zseni, csak nem összeférhetetlen, hanem egy barom. De ez itt nem érdekes. Az érdekes az volt, amit írt… Mondjuk a Szája sincsen úgy üvölt, vagy a Fiú és a kutyája…
Robert Fischer a legkiállhatatlanabb emberek egyike volt, aki valaha is élt sakkozóként. Üldözési mániája volt, antiszemita volt, gyűlölte az embereket. Csak van itt is egy probléma. Egy elképesztően csodálatos zseni volt – a sakktáblán.
Ugyanolyan, mint Ellison a betűk világában…
4./ ‘A New Wave után ez a keret kitágult, és ezt olvasóként üdvözlöm, mert sokkal igényesebb, ambíciózusabb, életközelibb könyveket vehetek a kezembe, de ha színtiszta tudományos spekulációra vágyok, azt is megkaphatom, csak magasabb irodalmi minőségben, mint az 1960-as évek előtt.”
No, itt az elitista szöveg Andris…
Minden tiszteletem a minőség iránti elkötelezettségedért, de az olvasó kalandra vágyik. Szellemi, lelki-érzelmi, érzéki kalandra…
Ezért olvasáskor elsősorban a mű (valami miatt) rá gyakorolt hatásért teszi azt mindenki.
Az aztán már intellektus, pszichikum dolga, hogy mi fejti ki ezt a hatást.
A Végjátékkal kapcsolatban nem volt vita. SFinsider a hetvenes éveket az általános SF-punnyadás időszakának nevezte, én meg éppen azért dobtam be – többek között – az Ender’s Game-et, hogy azért nono, annak az első verziója is 77-ben jelent meg, és talán mégse az „önismétlő rutinmegoldások” iskolapéldája.
„Az, hogy Asimov inkább epikus stílusban, Clarke pedig lírikusban ír, egy dolog. Valószínűnek tartom, hogy mindegyiküknek akadt egy-két néger írótárs, aki megoldotta az irodalomtechnikai problémákat.”
Asimov pedáns értekező stílusban írt, epikusnak nevezni enyhe túlzás. Neki biztosan volt legalább egy négere – az első felesége -, Clarke-nak viszont kötve hiszem. Az ő prózája stilisztikailag meglepően egységes és kifejezetten lírai hangvételű. Egy néger ezt tutira elmozdította volna más – szárazabb és kevésbé költői – irányba, ahogyan a szerzőtársakkal közösen írt műveiben ez meg is figyelhető. Stilisztaként egyébként sokkalta jobb Asimovnál, nem is lehet egy napon emlegetni őket.
„Minden tiszteletem a minőség iránti elkötelezettségedért, de az olvasó kalandra vágyik. Szellemi, lelki-érzelmi, érzéki kalandra…”
Úgy bizony, ott a pont. És ezt bajosan kapja meg az olyan újhullámos műremekektől, mint a Cryptozoic vagy a Stand on Zanzibar, amelyek nagy mainstreamer buzgalmukban hadrendbe állítják a noveau roman teljes irodalmi arzenálját…
@Zsolt…
Nincs köztünk vita. Ezért írtam ezt: ‘Nem tudok arról, hogy bármelyikük író`oskolába járt volna…”. Feltételeztem valamit, ami esetleg nem igaz. Nos Clarke esetében nem igaz, ezek szerint… 🙂
Abban teljesen egyetértünk, hogy Clarke stílusa sokkal irodalmibb. Leginkább azokban a műveiben, amelyekben pont azt a bizonyos szellemi kalandot képviseli. Én úgy gondolom, belőle éppen a tudomány kínálta szellemi kalandok hozták ki a költőt… Lásd a Város és a csillagok. eléggé költőinek éreztem olvasás közben. 🙂
„Minden tiszteletem a minőség iránti elkötelezettségedért, de az olvasó kalandra vágyik.”
Baj lenne, ha ez a kettő ellentétben állna egymással. A legjobb sci-fi írók egyszerre képesek ezt hozni. A Végjáték például minőségi kaland, vagyis stilisztikailag-strukturálisan is magas szintű szöveg, és emellett (sőt: mindenek előtt) gördülékeny olvasmány.
Mint a Tigris!Tigris!, az örök number one.
A kaland szerintem önmagában semmi; fontos az is, hogyan mesélik el. Bradbury nem írt csavarosan bravúros sztorikat (ld. langy esők jönnek), de a nyelvezete elképesztően egyedi és élvezetes. Ellentét: Sawyer, aki nagyon átlagosan (eufémizmus!) ír, de viszont érdekesek a történetei.
Dehogynem. 🙂 Something Wicked This Way Comes.
Pardon, az előbbi posztom talán nem teljesen érthető. Helyesbítve:
„Bradbury nem írt csavarosan bravúros sztorikat…”
Dehogynem. 🙂 Something Wicked This Way Comes.
A novelláira ezért ez nem jellemző (egyszerű dramaturgiájuk van), ahogy emlékszem; a regény az más. Ez a regény is mondjuk az öreg sokoldalúságát, tehetségét bizonyítja.
Úgy bizony, rajonganak érte sokan: 🙂
http://www.youtube.com/watch?v=e1IxOS4VzKM&oref=http%3A%2F%2Fwww.google.hu%2Furl%3Fsa%3Dt%26source%3Dweb%26cd%3D2%26ved%3D0CCsQFjAB%26url%3Dhttp%253A%252F%252Fwww.youtube.com%252Fwatch%253Fv%253De1IxOS4VzKM%26rct%3Dj%26q%3Dfuck%2520me%252C%2520ray%2520bradbury%26ei%3Ds1d0TsC7FMXV0QXjl5WYCA%26usg%3DAFQjCNE0fl_v0jYoK34UXNfIM8N5iDRUiA%26sig2%3De3KT2-dpSsCgiKkbdpoMUQ&ytsession=b0hoFKQfOrhZMYY1EfqjPYpgMRCNkNhlBO6_aF4M08Nv70cZJtU5fMf5QUF0t7OEbc-nyGMFhWUDbYzQdRiIxLyswYYNKfzFjeBiVerb1JuEVAIeLvbWXd56QJBTcuJI71SdVAJfxXVtXWdmMtsZ_Unx3vysH7weUBrTdUJG238h-Tq1ahaAjInC9WSwAe2DLDs0hsR7TsSfBqELfPBnvfR-sMzHjbZEc3htvNEPxkFxEWJoAxdbJ7CaMjE9ZHZUHFODFKCR-D231j9llxcNb4HeiYvP6SOjj_La_CZ0ksw&has_verified=1
Kicsit komplex link, de mindenkinek ajánlom a csekkolását, hatalmasat fog nevetni…
OFF: Zsolt, ha a youtube videók linkjét hátulról visszaírtod az első &-jelig (mármint azt is még törölni kell) ki tudod szedni az összes egyéb vacakot a címből.
ON: én ennek a számnak drukkoltam az idei Hugón 🙂
OFF: Jah, hallottam már ilyesmit, csak most nem mertem belepiszkálni, mert ennek a megtekintéséhez verifikálni kell magad, hogy elmúltál 18. Faszom se tudja, hogy ezt hol dugják el a sok krikszkraksz között, és nem akartam úgy visszavágni a linket, hogy bedögöljön.
ON: Ugye, hogy érdemes SF-fantasy írónak lenni? Ha az ember megéri a kilencvenes éveit, dögös kis leányzók fognak neki nyilvánosan könyörögni, hogy [CENSORED]
Nos, hogy a sok csapongóan termékeny offolás után egy kicsit visszakanyarodjak a voltaképpeni témához…
@SFinsider: „Egy másik fordítás is rossz hírét keltette Lemnek: az 1975-ben angol nyelven megjelent, az USA sci-fi irodalmát savazó esszéjében sokkal súlyosabb kifejezésekkel élt a fordító, mint Lem maga. Többek közt ez vezetett az SFWA-val történő szakításához is. (Ez a történet is megérne egy külön tanulmányt egyébként.)”
Adalék a tanulmányhoz. 🙂 Lem ugye tiszteletbeli tag volt az SFWA-ban, ahonnan egy formai kifogás ürügyén kizárták. De ennek nem csupán az angolszász SF-t elmarasztaló esszéje volt az oka. Sokaknál kihúzta vele a gyufát, ez tény, ám a fő ellenlábasa Philip K. Dick volt, aki a rá jellemző paranoid módon Lemet hibáztatta azért, hogy nem kapott elég pénzt az Ubik lengyel fordításáért. A ponyvairodalom elítélése őt nem zavarta volna (hiszen egész életében kétségbeesetten igyekezett feltörni a mainstreambe, ami csak posztumusz sikerült neki), a vélt személyes sérelme miatt viszont valóságos hadjáratot indított Lem ellen az SFWA-ban. Mondjuk ha föntebb Ellisonról már elhangzott, hogy egy barom, szerintem Dick sokkal inkább kiérdemelné ezt a jelzőt.
Erről a finomságról egyébként én is csak most szereztem tudomást, méghozzá Lawrence Sutin Dick-életrajzából (Isteni inváziók, Bp., Agave, 2007., p. 261-261.), amit a ma reggeli bevásárlásnál kemény 400 HUF-ért szereztem be a helyi közértben, vagyis olcsóbban adták egy doboz ciginél. 🙂
Azt hiszem az Aldiss monográfiában is esik szó erről.
Nem szeretek barmozni, pláne nem ragyogó szellemi képességű emberekkel kapcsolatban, de nekem komoly évtizedekig tartott, mire megértettem, hogy egy zseni is lehet undorító féreg – magánemberként.
Lásd Newton… 🙂
A rosseb ezekbe a spamellenállási szórejtvényekbe…néha alig tudom megfejteni… 🙂
Dick viselkedését szerintem tényleg inkább a paranoia határozta meg…no meg az LSD… 🙂
Elég sokat módosította a tudatát (sic!), ami zseniális írásokat eredményezett, viszont a valós életben összezavarta az értékítélő képességét.
Kíváncsi vagyok, hogy egyik utódja – Anna Kavan, az Ice írója – hogyan bírt a világgal. Jó, a vége rossz lett, mert öngyilkos lett, de azért érdekelne. 🙂
„Dick viselkedését szerintem tényleg inkább a paranoia határozta meg…no meg az LSD… :)”
A bélyegtől vagy elszállsz, vagy beszarsz. Aki tudja kezelni, annak nagyon jót tesz az írói munkásságában, lásd Marion Zimmer Bradley esetét. Dick viszont a spurit tolta évekig két pofára. Na, annak íróilag csak annyi haszna van, hogy tovább bírod a billentyűzet mellett: viszont közben totál rákattansz a témára és agyongyötröd, mikor már rég le kéne szállni róla. És ledzsaláskor valami káprázatosan lehet tőle parázni: összerezzensz a falióra minden kettyenésére, és nem mersz kimenni az utcára, mert titkos ellenséget látsz az összes járókelőben. Szerintem üldözési mánia szintjén inkább ez tehette be neki az ajtót; a bélyegtől a 74-2-3-as hosszú tripje jött.
„A rosseb ezekbe a spamellenállási szórejtvényekbe…néha alig tudom megfejteni… :)”
Én minden hsz-met kikopizom előtte, nehogy elszálljon. Eleinte rutinjelleggel elbasztam, most már odáig jutottam, hogy csak minden ötödik-hatodik próbálkozásom hibás. 🙂
„Kíváncsi vagyok, hogy egyik utódja – Anna Kavan, az Ice írója – hogyan bírt a világgal. Jó, a vége rossz lett, mert öngyilkos lett, de azért érdekelne. :)”
Anna Kavan hernyózott, az teljesen más tészta, Dick ahhoz nem nyúlt soha. Én egyébként úgy tudom, hogy jó párszor próbálkozott ugyan öngyilkossággal, de a végén a szíve vitte el. Az aranylövése csak urbánus legenda.
OFF: Amúgy mielőtt jönne a felfortyanás, hogy miket írogatok én ide, sietve jelezném, hogy például Illyés Gyula is kőkeményen gyorsozott. Dexedrinre nyomatta piát, a diákéveitől egészen öregkoráig. „Visszaszálltam – két szárnyon immár – az ifjúságba” – írja. Az egyik szárny az okosság, a másik a viszki vagy az újbor. Bővebben:
Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1961-1972, Bp. Szépirodalmi, 1989. pp. 257-259.
Szóval nem csak a SF-írók ilyen deviánsak…
😀 😀 😀
Na, átrágtam magamat Dick 74-2-3-as élményének részletes beszámolóján, és ezennel ünnepélyesen visszavonom a bélyeget. Nekem ez inkább egy kontrollálatlan ajás tripnek tűnik, ami baromi nagy gáz. Ilyet ugyanis csak kurva komoly felkészüléssel szabad csinálni: külön vezetővel, személyre belőtt diétával, társaságban, szigorú ellenőrzés mellett. Különben az ember megvilágosodás helyett csak okád, mint a lakodalmas kutya, aztán hetekig rosszul van és hülyeségeket beszél. Pár ilyen futam, és mehet is a diliházba, utána meg szépen agyvérzést kap és elpatkol. QED. Klassz dolog a tűzzel játszani, de nem az a legjobb módja, hogy magunkra dűtünk egy kanna benzint, aztán meggyújtjuk a gyufát. Szegény Dick tényleg ritka nagy barom volt.
Vissza az eredeti támához:)
Ez egy csúnya ügy. PJ Farmer támadta meg először Lemet, valszeg néhány – az ő regényeit érő – Lem-kritika miatt. Erre jött a rosszul lefordított esszé ügye, majd néhányan Lemet kommunista, de legalábbis szimpatizáns írónak állították be. Dick paranoiája mellett az SFWA akkori tagsága is „bizonyított”, hiszen az erről rendezett szavazáson 70%-uk voksolt a tiszteletbeli tagság visszavonása mellett, hiába volt pl. Le Guin tiltakozó nyílt levele.
Erre nyilván Lem is megsértődött, és amúgy sem felhőtlen viszonya az amcsi sci-fivel végleg elmérgesedett.
PKD-nek tudtommal egy öngyilkossági kísérlete volt, pont az Isteni inváziókban van szó róla (a meglehetősen kétarcú utókezelés meg a Kamera által homályosan lapjain látható, a vége felé).
Meg ugye gondolom az is ritka nagy baromnak számít, aki életében akár egyszer rúgott be, mint disznó, felelőtlenül használva az olyan legális tudatmódosítókat, mint az alkohol.
„PKD-nek tudtommal egy öngyilkossági kísérlete volt…”
Nem az ő öngyilkolásairól írtam, hanem az Anna Kavanéiról. Szövegértelmezés, plz.
„Meg ugye gondolom az is ritka nagy baromnak számít, aki életében akár egyszer rúgott be, mint disznó, felelőtlenül használva az olyan legális tudatmódosítókat, mint az alkohol.”
Ha balfasz módon piálsz, max bevisznek a detoxra és kimossák a gyomrodat. Ha balfasz módon ajázol, szándékos agyérgörcsöt idézel elő magadnál. Nem kell intenzíven nyomatni, egyetlen alkalom elég hozzá. Gondolom, érzékelhető a különbség a két szitu súlyossága között. Dick igenis ritka nagy barom volt, írói munkásságától függetlenül.
@SFinsider: Vissza egy korábbi témánkhoz. Íme, Jack Williamson véleménye a new wave-ről:
„New Wave fiction generally sprang from a wrong headed terror of technology and an ignorance of science. It magnified all the ugliness and terrible features of contemporary society—wars, racism, filth and crimes and drugs and pollution—and slanted its presentation against the idea of progress and the system of private enterprise. The worlds it forecast were nightmares of overpopulation, mechanized oppression, universal frustration and repression, with all this glib pessimism only thinly disguised with the „new” stylistic devices they borrowed from the modernist literary generation of Joyce and Faulkner. […] After it subsided—it’s old hat now—it probably left us with a sharpened awareness of language and a keener interest in literary experiment. It did wash up occasional bits of beauty and power. For example, it helped launch the careers of such writers as Chip Delany, Brian Aldiss, and Harlan Ellison, all of whom seem to have gone on their own highly individualistic directions. But the key point here is that New Wave SF failed to _move people._ I’m not sure if this failure was due to its pessimistic themes or to people feeling the stuff was too pretentious. But it never really grabbed hold of people’s imaginations.”
http://www.depauw.edu/sfs/interviews/williamson54interview.htm
Részemről abszolút egyetértek. Nem kell annyira hájpolni ezt az újhullámot, jóval nagyobb volt a füstje, mint a lángja, Lemhez meg – ahoy korábban Acélpatkány is írta – végképp semmi köze. A Lem-cikkedbe bevenni olyan volt, mint egy kis tejszínhabot nyomni a pincepörkölt tetejébe.
Külön köszönet az „exemplum” szó használatáért.