SFmag

Cseregyerekek. Vadászgépbe oltott kibernetikus sárkányok. Armani öltönyt viselő tündék. Műhelyben megjavított acélparipák. Totalitárius hangyatündérek. Homonkulusz alakba kényszerített csalfa szeretők. Utalások Roger Baconre és Christina Rosettire. Alkoholista griffek. Törpék, manók, koboldok.

Gondolom, a fenti elemekből sokan rögtön egy könnyed, fiatalkorúaknak szóló művet képzeltek maguk elé. Manapság a tündék, törpék és társaik már cikinek számítanak, és rengeteg olvasó nem is vesz a kezébe a zsánerből olyan művet, ahol ezek a lények szerepet kapnak. Elvégre a felnőtt fantasy hús-vér emberekről szól, nem pedig kétdimenziós szerepjáték-szökevényekről. Pedig Michael Swanwick regénye még a George R. R. Martinon edződött fantasy-rajongóknak is feladja a leckét.

Az elvont, fantasztikus ötletek ellenére a The Iron Dragon’s Daughter rendkívül nyomasztó olvasmány. A tündérek világában az árulás mindennaposnak számít, az igaz szerelem kudarcra van ítélve, és Swanwick nagyon keveset ad regénye hősének, csak hogy uzsorakamatostól később visszavegye tőle.

Az ifjú Jane cseregyerekként robotol egy vassárkányokat előállító gyárban. Múltjából már alig emlékszik valamire, emellett emberként a hierarchia legalján áll. No, nem mintha urai elfogultak lennének a saját fajtájukkal szemben, így társai mind egy szálig szerencsétlen hátterű tündérgyerekek, akikkel uraik nem tudják eléggé éreztetni, mennyire pótolhatóak. A tündéreknél ugyanis az életnek nem sok értéke van – a nyomorúságos körülmények miatt elhunyt gyerekek járulékos veszteségnek számítanak, emellett az emberáldozat a világ szerves részét képezi, amit mindenki olyan tényszerűen kezel, mint mi az éves adóbevallást.

Jane viszont egy idő után megelégeli a kegyetlen bánásmódot, és egy veterán vassárkány, Melanchthon segítségével megszökik a gyárból. Nem mintha a sárkányt altruista szándék vezérelné, és attól sem kell félnünk, hogy a szökéssel hősünk hányattatásai és megaláztatásai véget érnének. Kettejüket ügynökök üldözik, akik Jane-t visszaráncigálnák a gyárba, Melanchthont pedig beolvasztanák, és a helyzetet nehezíti, hogy a sárkány megjavításához a kislánynak be kell iratkozni egy helyi iskolába, ahol elsajátíthatja a feladathoz szükséges tanulmányokat.

Jane csak Melanchthon segítségével tud elmenekülni a tündérek világából – a sárkányt azonban komorabb motivációk hajtják. Melanchthon talán az első alkalommal meg is szabadulna a leánytól, azonban a sárkányokat csak olyanok tudják vezetni, akiknek embervér csörgedezik az ereiben. A fajtiszta tündéreknek árt a vas, és éppen ezért kényszerülnek emberleányokat rabolni, akiket tenyészkancaként használnak, hogy aztán félvér gyermekeikből pilóták váljanak. És mivel a tündérek ritka manipulatív népség, ezért mindegyik félvér hűen szolgálja az Istennő Birodalmát, ahelyett, hogy fügét mutatna neki. Így Melanchthonnak marad Jane.

Ez hát a The Iron Dragon’s Daughter – hihetetlen fantázia mélységes cinizmussal vegyítve. Az árulások hősünk szenvedéseit növelik, nem pedig a történet fordulatszámát. Swanwick hihetetlenül naturalisztikusan ábrázolja szereplőit, így egy groteszk, karikatúraszerű tündérnek is lehet testszaga és izzadságfoltjai. Emellett találkozhatunk szexuális mágiával is, amelynek a gyakorlatát plasztikusan írja le Swanwick, az érzékiség szikrája nélkül, a tinédzserek minden esetlenségével együtt.

A regényt sokan nevezték anti-fantasy-nek (bár azóta már kategorizálták new weirdnek is), mert annyira kiforgatja a zsáner elemeit. Ez az elnevezés már csak azért is találó, mert magában a történetben semmi fantasztikus nincsen: nem egy ősi ereklye megszerzéséről szól, hanem egy kislány mindennapjairól és fejlődéséről. Persze Jane sem ártatlan, így akik megbotránkoztak a kiskorúként dohányzó Lyra Belacquán az Északi fényből, azok jobb, ha felkészítik magukat. Ugyanakkor azért nem is egy fantasztikus elemekkel felturbózott Hubert Selby műről van szó. Ami a The Iron Dragon’s Daughter világát illeti, az ipari forradalom hangulatát idéző felütést leszámítva leginkább a ’70-es, ’80-as évek eltúlzott és fantasztikusabbra vett Amerikájára emlékeztet.

A művet bátran ajánlom mindenkinek, akiket lebilincseltek Gaiman és Miéville világai és akik szeretnének epikus művek helyett egy teljesen hétköznapi történetet olvasni dekadens tündérekről és német teológusokról elnevezett gépsárkányról. Az érzékeny lelkűek azonban készítsék fel magukat, ugyanis Swanwick nem kegyelmez sem hősének, sem az olvasónak.

Érdekességek:

• Michael Swanwick 1950-ben született, és a ’80-as évektől kezdve ontja magából a bizarrabbnál bizarrabb fantasztikus műveket, melyekért Hugo-, Nebula-,Theodore Sturgeon és World Fantasy Awards díjakat kapott. Ennek ellenére hazánkban kevésbé ismert szerzőnek számít, noha az Izzó króm című antológiában megjelent egy William Gibsonnal közösen írt novellája, a Párharc, emellett egyik írása, A tündértó (Goblin Lake) olvasható magyarul a Neil Gaiman és Al Sarrantonio által szerkesztett 27 képtelen történet című antológiában.
• A The Iron Dragon’s Daughter 1993-ban jelent meg. Swanwicknak állítása szerint az volt a célja a regénnyel, hogy beintsen azoknak az íróknak, akik véleménye szerint Tolkien hagyatékán élősködnek.
• A The Iron Dragon’s Daughter világán játszódik Swanwick 2008-ban kiadott regénye, a The Dragons of Babel is. A hátteret leszámítva azonban a két regény nem kapcsolódik egymáshoz.

Linkek:

Swanwick weboldala

Hozzászólások

hozzászólás