A focirajongók letehetik a francia zászlókat, most nem a legendás Jean Tiganáról van szó, hanem Guy Gavriel Kay 1990-ben megjelent regényéről. Kaynek ez volt a negyedik regénye, bár az előző három tulajdonképp egy erősen bonthatatlan trilógia (The Fionavar Tapestry), így a Tigana sok szempontból csak a második „világteremtése”, és Kay számos jellegzetes elképzelése itt bukkan fel először. Példának okáért ez az első olyan regénye, amiben egy (vagy több) történelmi korszak eseményeit öltözteti fantasy köntösbe, és bár ebből roppant hangulatos és izgalmas világok sülnek ki, nekem vannak fenntartásaim a módszerrel kapcsolatban.

Mel Odom borítóképei gyönyörűek

A Tiganában még nem olyan erősek az áthallások, mint pl. a spanyol Reconquista végét újraíró The Lions of Al-Rassan-ban, de ez a fajta átültetés sokszor meghamisítja a valódi eseményeket. A történelem ritkán követi a high fantasy dramaturgiai követelményeit, és Kaynél ilyenkor a történelmi hitelesség sérül a dráma rovására. Ez a regénynek jót tesz, de befolyásolja, hogy a valódi történelemre hogy emlékszünk, és az azért rossz.

Ez persze csak kitérő, mert a Tigana félszigete a maga hét tartományával nem olyan zavaró leképzése a középkori Itáliának, mint például a The Last Light of the Sun szigetországa az angolszász Britanniának, nekem sokáig fel sem tűnt, hogy itt Petrarcákat kéne keresni minden bokorban, pedig amikor a könyvet olvastam, nagyjából ott tarthattunk a gimnáziumi tananyagban. Ráadásul még okom is lett volna rá, mert a könyv (a rövid, és fantasy regényeknél kötelezően baljós Prológus után) egész csapat művésszel nyit: nem költők ugyan, de zenészek, és épp a helyi herceg előtt készülnek fellépni.

Devin barátunk roppant szomorú: hiába ő a legígéretesebb fiatal énekes a vidéken, az egyetlen ember, aki megértette, szeretője, legjobb barátja, a szoprán az ő tenorja mellett, meghalt a télen, és egyedül hagyta a nyomorban. Ráadásul a lány, aki a helyére érkezett, arrogáns, hisztis, frigid és magas – márpedig ez komoly baj, hiszen Devin hiába nagy nőcsábász, rettentően pici.

A Jégkirálynő, Catriana igazából egy végtelenül frusztrált és szerencsétlen teremtés (nekem több tucat újraolvasás után sem sikerült sem megkedvelnem, sem megértenem, és szerintem a férfi szereplőkkel ellentétben Kay őt messze nem bünteti meg eléggé azért, amilyen). Végre megtalálta Élete Célját, Jóváteheti Szülei Hibáját, és Küldetése Van, és idegesíti, hogy itt ez a hülye kis törpe, aki nem csak merészel hozzá vonzódni, de még nyomasztóan tehetséges is, és milyen dolog, hogy ő soha, de soha, de soha, de soha nem fog úgy énekelni. Ennek örömére ott alázza szerencsétlen Devint, ahol csak éri.

Harmadik fontos szereplőnk a jégheggyel egyszerre érkezett Alessan, a tregeai flótás, aki keveset szól, de roppant karizmatikus, és egyből felismerni benne Aragorn muzikális ikertestvérét. Ő az, aki nem akadályozza meg, hogy Devin átténferegjen egy ajtón, és beleessen egy világméretű összeesküvésbe – valamint egy sötét szekrényben elvegye Karótnyelt kisasszony szüzességét.

Kay már csak ilyen. A szereplői általában igen aktív szexuális életet élnek, semmi prüdéria vagy aszketizmus, ellenben a kölcsönösen elfogadott perverziók nyugodtan beleférnek. Itt is lesz még baldachinos ágyhoz kötözés dögivel. Az egyetlen, ami Kay szerint tökéletesen elfogadhatatlan – és amiről általában fel lehet ismerni, ki nála a rosszfiú – az a kényszer bármilyen formája. Ezt néha hajlamos az idétlenségig eltúlozni, de itt szerencsére még nem csúszik el annyira.

Alessan persze nem véletlenül hagyta, hogy Devin átcsámborogjon azon az ajtón (bár ha tudta volna, mihez vezet ez a szekrényben, alighanem inkább ott helyben leszúrja): egy gyermekdalocskából tudta, hogy Devin közéjük tartozik… hogy Devin tiganai.

Visszakanyarodunk a zord Prológushoz, és kiderül, hogy az a drámaian felvezetett csata igen rosszul sült el Tigana legnemesb hercegségének: sikerült ugyan levágniuk a gonosz hódító legidősebb és legdaliásabb fiát, de ettől a gonosz hódító (egyben a világ egyik legnagyobb varázslója) úgy bepöccent, hogy még csak be sem érte azzal, hogy felperzselje a tartományt. Tudott ennél sokkal rosszabbat. Olyan átkot mondott, hogy csak az emlékezzen Tigana nevére és történetére, aki az átok előtt a tartományban született – és most ott ül pár száz mérföldnyire, és azt várja, hogy kihaljon az a néhány nemzedék. Hatékony egy gazember ez a Brandin, szó se róla. A kisstílűségnek nyoma sincs benne.

A félsziget másik felét uraló zsarnokról mindez nem mondható el: Alberico, Barbadior derék szülötte egy kicsinyes, paranoid tapló, akit Brandin csak azért nem söpört le a térképről, mert a Tiganát eltörlő átok fenntartása az ereje nagy részét felemészti. Albericoban semmi tiszteletreméltó nincs, utálatos dög, de a tiganai szabadságharcosok úgy gondolják, azért még hasznát vehetik – például ha sikerül nekiugrasztaniuk Brandinnak. Mert ha a két zsarnok összevész, talán sikerül lerázni mindkettőjük rabigáját – és talán szabad lesz az egész Félsziget.

Nagyívű és tragikus történések veszik a kezdetüket; szabadság, barátság, testvériség és önfeláldozás lobog a mediterrán éjszakában. Kay tud nagyon költői lenni, és a szereplőinek jól áll a pátosz; nem fél őszintén és gúny nélkül belemenni szentimentális jelenetekbe sem, és ettől működnek is. Nála tényleg el lehet hinni, hogy a férfiak is sírnak. A jók jók, a rosszak rosszak, Kay nem azt akarja bemutatni, hogy mindannyian a szürke egymáshoz igen közelálló árnyalatait képviseljük, és csak a nézőpont kérdése, hogy melyik a fekete, és melyik a fehér, hanem azt, hogy ha az embernek helyén a szíve, akár a legkilátástalanabb helyzetben is győzedelmeskedhet.

Kilátástalan helyzetekből pedig akad egy pár, akárcsak tragikusokból és drámaiakból. Kay mestere annak, hogy csak bevett és kipróbált fordulatokból építkezik, de olyan sokat ismer, és olyan jól ismeri őket, hogy igazából nem lehet előre tudni, mikor mivel rukkol majd elő. Egy pillanatig sincs az olvasónak az az érzése, hogy ez itt most aránytalan volt, vagy nagyon nem illett a helyére, de a legtöbbször mégis sikerül meglepnie.

Izgalmas, fordulatos, elegánsan felépített, kiszámíthatóságában is kiszámíthatatlan regényről van tehát szó, a kevés mágia dacára is high fantasy a legjavából. Olvasmányos, hangulatos könyv magas hősfaktorral: nem cinikus világgyűlölőknek való, de ha valaki szereti a kalandot és a nagyívű, romantikus történeteket, az Kay egyik könyvével sem nyúlhat mellé. Ezzel sem.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. crei szerint:

    Most végeztem a könyvvel. Abszolút ajánlott, Kay nagyon jól ír.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon