Az Elantris Brandon Sanderson első könyve, és bár igen szórakoztató, sok szempontból látszik rajta, hogy korai munka. Ízig-vérig Sanderson, a hibáival egyetemben: mindenki hős és nagyon hősies, ugyanakkor szereti a hasát és vicces is – néha olyan vicces, hogy az olvasó szeretné széklábbal fenyegetőzve önmérsékletre inteni. Kifejezetten aranyosak – márpedig ki a fene várja egy  high fantasy világmegmentő hőseitől, hogy aranyosak legyenek? Függetlenül attól, hogy többnyire jól áll nekik.

A magyar kiadás is az eredeti borítóval jelent meg

Az Elantrist sokan zombi-regénynek szokták tartani. Ez lehet, hogy így van – de ha nekem nem szóltak volna előre, hogy ebben zombik vannak, esküszöm, nem tűnt volna fel, hogy az elantrisiak zombik, és egyszerű átok sújtotta páráknak gondoltam volna őket. Mert az addig rendben, hogy nem élnek, de nem is halottak mégsem, de ott már bukik a zombi-elmélet, hogy gondolkoznak, terveznek, éreznek (amíg bele nem őrülnek a fájdalomba), és nem vadásznak agyra. Megfelelő körülmények között még hippi-kolóniát is alkotnak, szóval semmiképp sem lehetnek zombik, ez nekem nem kis csalódást okozott, amikor végigolvastam a könyvet. (Azt mondták, hogy zombik lesznek benne. Hol vannak benne a zombik?)

Azért valahogy túltettem magam a dolgon, különösen, mert a zombik annyira nem a szívem csücskei, a romantikus grandiozitás viszont igen. És abból Sandersonnál sosincs hiány, még ha később meg is tanulta gördülékenyebben tálalni a dolgot. Itt kérem Hősök Vannak, szerintem ennek így kéne megjelenni a világtérképen is: Hősök, Akik Jók, És Úgy Is Tesznek.

Ez az egész Elantris-dolog meg a Jóság egyébként érdekes. Elantris annak idején úgy működött, hogy a környékbéliek, ha különösen emelkedettek voltak, néha csak úgy átváltoztak elantrisivá, azaz szebbek és jobbak és okosabbak és ügyesebbek és varázstudóbbak lettek, igazi, valódi übermenschek. Aztán jött az átok, és onnantól a kiválasztottakból inkább félig eleven, félig holt elantrisi lett, de hamar kiderül, hogy a szívük a legtöbbször nekik is a helyén van (csak nem dobog, de hát mindent nem lehet). Ez azért érdekes, mert Sanderson egy másik könyvében, a Warbreakerben is vannak, akik újjászületnek egy felsőbb létformában, bár ott azért kiderül, hogy az ő erkölcseik sem mindig sziklaszilárdak és feddhetetlenek. Valamilyen szinten még a Ködszerzet allomantái is ide tartoznak, hiszen a legtöbbször valami trauma után „törnek meg” annyira, hogy varázsolni kezdjenek. Minden írónak vannak mániái, de ritkán látni ilyen nyíltan és egyértelműen. Kíváncsi lennék, Sandersonnál miért épp ez. Mielőtt valaki itt elítélné emiatt, és elitizmussal vagy netán rasszizmussal vádolná (elantrisivá például csak a helyi populáció sarjai válhatnak), ezek a fajta visszatérő elemek nem igazán tudatosak, és a legritkább esetben van bármiféle világnézeti töltetük. Én arra tippelnék, hogy Sandersont  valahol a lelke mélyén az foglalkoztatja leginkább, hogy meg lehet-e haladni a hétköznapiságot, és tényleg meg kell-e hozzá halni legalább egy kicsit, de nagyon odafigyel arra, hogy a „kiválasztottak”  csak technikai fölényben legyenek, erkölcsiben nem – a főszereplők közt mindig vannak, akik ugyan nem alakultak át, de mégis megállják a helyüket.

No persze Elantrisban a történet kezdetekor nem olyan vidám dolog átalakulni sem, mint azt főhősünk, Raóden herceg a saját bőrén tapasztalja, amikor pár nappal esküvője előtt egyszer csak arra ébred, hogy óriási bogár pszeudo-zombi lett. Az oltár helyett a város méretű sírkamrává átalakított Elantris elé kell vonulnia, majd egy szál lepedőben és egy kis kosár ételáldozattal belökik a falak és a többi szerencsétlen elantrisi közé.

A brit kiadás borítója egészen más felfogásban készült

Szép arája, a gárdatiszt termetű Saréné hercegnő viszont már úton van, sőt, nemsokára ki is köt, és szembesül azzal, hogy a két ország közti diplomáciai megállapodás értelmében mostantól kezdve özvegy – ami önmagában is elég nagy sokk, de ráadásul apósa és új uralkodója, Iádon egy ellenszenves féreg. Nem javít sokat a helyzeten, hogy ez másnak is feltűnt már, és az ország épp ezer darabra készül hullani; hát még, hogy a polgárháborút láthatóan csak az akadályozná meg, ha időben bevonulnának a vallási birodalmak legrosszabb vonásait egyesítő északi seregek. Szomorú lenne, ha az itteni gyümölcstermelő, mosolygós népek is a vürn igáját nyögnék, különösen, mert a könyv alapján a vürn Szörnyella de Frász és Szauron hipotetikus sarja lehet.

Harmadik főhősünk, Hrathen pedig épp ezen dolgozik, még akkor is, amikor külső személő csak azt hinné, röhejes pózokban áll a kapu tetején, és zord arccal lobogtatja direkt erre szabott, vörös köpenyét. Szegény Hrathen nem csak országbomlasztó karrierje mélypontjára érkezett, de szereplőnek is kicsit súlytalan. Esetleg olykor szánalmas. Sanderson mintha rá is jött volna, hogy ez a fajta szereplő nem megy neki, mindenesetre más könyvében nem találkoztam vele, pedig Raódenekből és Sarénékből hadosztályokat lehetne kiállítani.

Az Elantris tempós és izgalmas, és bár néha egy-egy fordulat nem túl meglepő, a történet összességében mégsem kiszámítható. Cselez olyan klisé-lehetőségekkel is, amiket aztán nem csap le (ez jó), és ügyesen építi fel a nagy felfedezéseket és meglepetéseket is. Az elantrisi átok magyarázata (és feloldása) kifejezetten tetszett. A végkifejlet szerintem túl hosszúra nyúlt, bár jó, hogy kiderül, a főgonosz miért akarja annyira elpusztítani az egész várost (ez is nagyon ügyesen fel van vezetve). A legtöbb amerikai SF íróhoz hasonlóan Sanderson is jó érzékkel használja a sablonokat, és élvezetesen építkezik nagyon alapvető és ismert elemekből.

Mindent összevetve az Elantris egy igen kellemes könyv. Jó a felépítése, a tempója, az alaptörténete, és ezt nem rontja el az sem, hogy érezhető, ez bizony egy tehetséges szerző kifejezetten korai könyve. Hiába lehet látni, mi és hol gyengébb azért, mert a kötet megírásakor Sanderson még nem volt elég tapasztalt, ezzel együtt is szerethető és szórakoztató olvasmány.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 18 hozzászólás érkezett.

  1. jakirte_jak_cyr szerint:

    Az Elantris 2007 egyik nagy fantasy élménye volt számomra. Igazad van teljesen a gyermekbetegségekkel kapcsolatban, amiket azonban fokozatosan kinő. A nagy váltás valahol a Warbreaker/Hero of Ages körül várható.(Igaz a Way of Kings végén a nagy jóságkitörés teljesen agyoncsapja a hangulatot és Kaladin karakterét…)
    Érdekes, én sosem tartottam aranyosnak a szereplőket, csupán idealisták. Hrathen viszont kimondottan jól sikerült figura.

    “ezek a fajta visszatérő elemek nem igazán tudatosak, és a legritkább esetben van bármiféle világnézeti töltetük”
    A Warbreakerben nekem is feltűnt a Visszatértek közti hasonlóság, de mindez nem véletlen. Brandon nyilatkozatai szerint az összes regénye egyazon univerzumban játszódik (SPOILER: http://stormlightarchive.wikia.com/wiki/Cosmere), és ugyan a mágiarendszerek különbözőnek tűnnek, mégis van köztük kapcsolat. Ez asszem a Stormlight Archive vége táján ki is derül. Tehát gyárthatunk elméleteket és várhatunk jó 10 évig.

    “Én arra tippelnék, hogy Sandersont valahol a lelke mélyén az foglalkoztatja leginkább, hogy meg lehet-e haladni a hétköznapiságot”
    Szerintem a hatalom, mint olyan foglalkoztatja. legyen szó egy vallás befolyásáról (Warbreaker, az Uralkodó kultusza), egy vezető hatalmáról (Elend a Ködszerzetben) vagy a mágiáról (Spook a Hero of Agesben, Vivenna a Warbreakerben) – ki mit kezd vele?

  2. Justin szerint:

    Én nem értek egyet azzal, hogy az Elantris gyermekbetegségeit Sanderson később kinőné (legalábbis számottevően nem). A fenti ismertető is említi, hogy Sanderson hősei néha már az olvasó idegeire mennek a nagy jóságukkal – szerintem ez olyasmi, ami a Ködszerzet-trilógiában is meghatározó, és amennyire tudom (bár a Warbreakert épp emiatt már sosem fogom elolvasni), derék mormon írónk nem is akar szakítani ezzel a hagyománnyal. Nem hittem volna, hogy ez a vonása annyira idegesít majd, hogy fel kell hagynom az olvasásával, de így lett – pedig nagyon egyedi világokat/mágiarendszert alkot, vannak jó fordulatok (bár ezt lekorlátozza a főhősök abszolút értékszerkezeti kiszámíthatósága), szóval rengeteg itt a jó dolog. Mégsem bírom, pedig még azt sem lehet mondani, hogy azért, mert valami vallásos maszlaggal akarna etetni (bár a Ködszerzet végén azért sikerül hazavágnia a remek befejezést egy odavetett félmondattal).

  3. gaerin szerint:

    Nem is tudtam, hogy Sanderson mormon, ez viszont sok mindent megmagyaráz. Mindazonáltal világalkotás tekintetében az egyik legjobb fantasyíró. És mintha icipicit a karakterei is fejlődnének a későbbi regényekben, a The Way of Kingst mondjuk még nem olvastam. Az ismertetővel teljesen egyetértek abban, hogy az elantrisi átok feloldása rendkívül elegáns, fantasyben ritkán tapasztalható ötletességgel megy végbe. Számomra az a mozzanat volt az, ami egyértelművé tette előttem, hogy nem egy tucatíróval van dolgom.

  4. Nihil szerint:

    Tapsi: ez érdekes, nekem a három nézőpontkarakter közül egyértelműen Hrathen vitte a pálmát. Saréné és Raóden túlságosan is jóarcok, ezzel szemben Hrathen egy – szvsz – összetettebb, árnyaltabb karakter. Míg a szerelmespár mindig a Létező Legmagasabb Jót tartja a szem előtt, Hrathen vívódik, és emellett a regény legjobb fordulata hozzákapcsolódik, ahogy az egyik legkirályabb jelenet is a vége felé. Én sokkal szerethetőbbnek éreztem őt az esendőségével, mint a másik kettőt, és az ő fejezeteit vártam. Lehet, hogy kiforratlan első regényként, de én örültem volna, ha Sanderson a későbbi regényeiben a Hrathen-félékre gyúr rá, ezt viszi tovább.
    A másik, hogy szerintem amire választ keresel Sanderson rögeszméjének kapcsán, ott az elitizmus és a rasszizmus bennem fel sem merült, és szerintem sokaknak ez a két fogalom eszébe sem jutott – mind amellett, hogy persze mindig akad valaki, akinek meg de, gondolom, ezért is említetted. Szerintem itt két dologról van szó. Egyrészt Sanderson világainak ezen elemei – kiválasztott elantrisiak, jelentkező ködszerzet képességek – tipikus szuperhős-eredettörténetek: a földöntúli hatalom a szende tudóst választja ki jó szíve miatt, ahogy az X-men mutánsainak képessége is általában egy trauma során aktiválódik. Szerintem ezek a hatások figyelhetők meg Sandersonnál, arról nem beszélve, hogy a képregények világát meg a különféle mítoszok ihlették, ahol ez a kiválasztottság és különlegesség szintén kulcsfontosságú elem – azt hiszem, ez az elem nélkülözhetetlen része az emberi gondolkodásnak, az, hogy magasabbra törjünk, hogy többek legyünk, mint amik vagyunk. A másik dolog az, hogy Sanderson szenvedélyes Magic the Gathering rajongó, és ennek megfelelően szeret játszani a rendszerével és kombinálni a képességekkel, akár a lapokkal. Én az allomanciánál éreztem azt, hogy igen, emberünk kártyajátékokon élezte az agyát.
    Ami a zombit illeti, szerintem az „örökké éhes, élettelen testű emberkék” mindenkinek rögtön ezeket a lényeket juttatja eszébe, más kérdés, hogy Sanderson ezt a koncepciót addig csűri-csavarja, míg valami teljesen más nem kerekedik ki belőle, másrészt pedig a zombikat is ezerféleképpen írtak már meg, nemcsak agyevő agyatlanokként. :)

  5. FB szerint:

    Én kifejezetten örülök néha a Jó Hősöknek, ebből a sok dark / gritty / emo cucctól néha kiakadok.

  6. tapsi szerint:

    FB: dettó :) Jó Hősök ftw!

  7. Justin szerint:

    FB:
    Nekem egyrészt az arányokkal van bajom (azért Sandersonnál nyüzsögnek a Jók, és láthatóan nem is szívesen alkot más karaktert), másrészt egy Jó karaktert is meg lehet árnyalgatni egy kicsit, na, érted, épp csak annyit satírozni rajta, hogy az ember ne csikarja meg magát olvasáskor. Ha ez nem történik meg, akkor ilyen terjedelmű regényekben ilyen mennyiségű Jó ember előbb-utóbb elkezd az idegeimre menni. Amúgy a karakterábrázolást durván le is korlátozza ez az írói hozzáállás: ez történik pl. a Ködszerzet-trilógia hőse, Vin esetében, aki PAPÍRON igen kemény gyerekkor sebeit hordozza lelkében, de az író nem tudja, vagy inkább nem akarja valóban ki is bontani ezt. Azaz Vin néha siránkozik egy keveset, hogy hej, nem merek bízni senkiben sanyarú utcagyerek neveltetésem mián – de ennek semmi igazi, konkrét megnyilvánulása nincs.
    Egyébként úgy érzem, Sanderson kicsit túl geek ahhoz, hogy igazán jól jelenítse meg az érzelmeket. Pontosan tudja, MIKOR lenne szükség egy érzelmileg katartikus jelenetre, és neki is szalad becsülettel, de elbizonytalanodik, érzi, hogy ebben nem elég jó, ezért filmekből ellesett melodrámához nyúl. Ezen a fogyatékosságon sokat segítene, ha merné értékszerkezetileg kiszámíthatatlanabbá tenni a szereplőit, és valódi konfliktusokat kavarni a Jók között (mert ilyenre sajna nem nagyon van példa).

  8. küry szerint:

    “MIKOR lenne szükség egy érzelmileg katartikus jelenetre, és neki is szalad becsülettel, de elbizonytalanodik, érzi, hogy ebben nem elég jó, ezért filmekből ellesett melodrámához nyúl”

    Egyetértek Justinnal. Kikészültem ettől a könyvtől. Agyamra mentek a karakterek és a párbeszédek. Az volt az érzésem, hogy egy standard hollywoodi mozi fantasy környezetbe ültetett scriptjét olvasom. Továbbá vártam, hogy alaposabban kijátssza az Elantris mögött megbúvó morális és etikai problémákat (szegregáció…), de semmi.

  9. Nihil szerint:

    Hozzátartozik az is, hogy Sanderson – véleményem szerint – szórakoztatóan ír. Számomra a kellemes, könnyed kikapcsolódás.
    Más kérdés persze (és ez tartalmazni fog SPOILEREKET, szóval, aki még nem olvasta, de szeretné, AZ NE TOVÁBB! Stream-of-conciousness criticism coming!), hogy az Elantris városán kívül élők ritka nagy pöcsfejek, elvégre az elantrisiak egész idáig gondoskodtak róluk, kvázi tenyerükön hordozták őket, erre amikor a csapás megtörténik, hogyan hálálják meg? Besuvasztják őket a városba, hadd szenvedjenek ott a nyomorultak! Az elantrisiak – ha emlékeim nem csalnak – sosem nyomták el őket, hanem felvirágoztatták az országukat. Az ominózus eset után viszont elfordulnak tőlük, és úgy kezelik őket, mintha leprások lennének… holott az “átok” teljesen véletlenszerűen jelöli ki a következő áldozatát, és nem légúton vagy harapás által terjed. Tökéletesen megelégszenek azzal, hogy a csapás az istenek büntetése, és nem keresik a nyitját, hogyan oldhatnák meg, pedig talán nekik is érdekükben állna, egyrészt a gyengülő gazdaság helyreállítása végett, másrészt pedig mert mégis ott van az a rohadt Skandináv-római Birodalom a szomszédban. Ez persze hozzátartozik az emberi kicsinyességhez, amivel semmi gond, sőt, lám, Martinnál is milyen elismerően csettintünk, hogy hogy kivéreztetik magukat a westerosiak, mire a Mások megérkeznek… azonban ezt senki nem kéri számon a nem-elantrisi környékbelieken. Más kérdés, hogy az a dramaturgián is érződik, hogy Sandersonnak ez nem is áll szándékában, és hát a dolgok megoldódnak máshogy, az elantrisiak pedig bizonyíthatnak úgy, hogy a számonkérésre ne is kerüljön sor…
    Ettől függetlenül Sanderson számomra mindig friss és lendületes volt. Nem várok tőle semmi mélységet, de a nagyon jó karaktereket leszámítva szórakoztató, kellemes műveket tesz le az asztalra. Meg persze mondjuk azt sem bánom, hogy nem moralizál úgy, hogy nem tud – mert ugye ez sok fantasy-író hibája. Oké, nála is előfordulnak olyanok, hogy hősök vekengenek egy sort arról, hogy “jaj, hát ezeket a drága jó parasztokat is fel kellene világosítani”, közben meg a parasztoknak nem osztanak lapot… Sandersonnak saját bevallása szerint nagy averziója van a “parasztfiú”-klisével szemben, ami részben érthető, ugyanakkor nála szinte csak a nemesek jutnak szóhoz, akik bálokra járnak, jófejkednek egymással, néha intrikáznak, és csak ritkán kerül elő valaki az alsóbb rétegekből, mint Vin vagy Kaladin (akiket persze kábé megfeleltethetünk a parasztfiúnak, mármint abban a tulajdonságukban, hogy a semmiből jöttek és meghatározó, tápos emberkék lesznek).
    Az Elantris amúgy kellemesen fordulatos volt… egyetlen egy fordulatot leszámítva, amikor egy felnőtt karakter úgy viselkedik, mint egy retardált óvodás.
    Szóval, összességében az Elantris kellemes, mégha nem is tökéletes mű.

  10. FB szerint:

    Justin: furcsa, hogy Vin-t említed, mert bár tényleg nem tűnik annyira sérültnek, de azért ott jobban kidomborodik a “csonkasága”, mint bárkinél az Elantrisban: nehezen beilleszkedő, nehezen szokik rá pl. az olvasásra, párkapcsolatban nem valami penge, a második részben meg szabályosan lemészárol egy épületnyi embert.

    Nihil, szerintem is igaz, hogy Sandersont inkább a limonádé-pop pörgése miatt lehet szeretni.

    Amikor az embernek hiányzik az a valami, amit az oldschool és pulp Salvatore-érában megszeretett, de azért mégiscsak kicsit eredetibbre vágyik. És ehhez a kicsit hollywoodi fogások annyira nem rosszak, sőt én valahogy mindig is csodáltam az ilyesmit, amikor látom a trükköt, látom a hatásvadászatot, látom a “lólábat”, de inkább csak azt mondom, rendben, benne vagyok a játszmában, szédíts csak.

  11. Justin szerint:

    FB:
    “nehezen beilleszkedő, nehezen szokik rá pl. az olvasásra, párkapcsolatban nem valami penge, a második részben meg szabályosan lemészárol egy épületnyi embert.”

    Igen, de erre mondom, hogy kissé kevés.
    Nehezen szokik rá az olvasásra… hát, ez azért nem komoly defektus (lásd mai gyerekek 80%-a…).
    Lemészárol egy épületnyi embert…. ez a műfajban aligha kirívó, és ugye nem ártatlanokról beszélünk. Mészárol itt mindenki, meg úgy a műfajban általában.
    A párkapcsolat: ez már jó példa LENNE, de épp az a bajom, hogy ez inkább csak említés szintjén jelenik meg, azaz beszélnek róla, hogy hej, nem tudok bízni senkiben, közben meg nagyon is szereti Elendet, bízik benne, és ha jól végiggondolod, az egész trilógiában nem fordul elő igazán komoly konfliktus közöttük (pedig Vin “neveltetése” és jelleme remek táptalaja lenne az ilyen konfliktusképzésnek).

  12. Nihil szerint:

    Azt hiszem, ha Sanderson valaha is hazánkba látogat, okvetlenül ki kell rakni egy képet Justinról, hogy “Ezt az embert ne engedjék be!” :p

  13. Justin szerint:

    Nihil:
    Nem, hidd el, szerintem Sanderson jó arc lehet, kedves, okos, jószándékú stb. – csak ettől még úgy ír sok mindent, ahogy én azt nem szeressem :) Ilyen alapon meg nagy barikádokat kéne emelni a legkülönfélébb bestselleríróknak, szóval nem érdemes …. :)
    A baj úgyis velem van, követelek egy kényelmes karantént Savanya Justin bácsinak.

  14. Kornya_Zsolt szerint:

    A jelek szerint van valami a mormon szerzőkben, ami inkompatibilis az én ízlésvilágommal. A Végjáték persze zseniális, de Card utána nálam minden mással elhasalt, és sajnos így állok Sandersonnal is, bármennyire szeretném szeretni. Valami sátánista lelki defektus lehet a részemről. :) Justin: Szoríts egy kis helyet, megyek melléd a karanténba! :D

  15. Justin szerint:

    Zsolt, annál is inkább jöhetsz, mert Carddal kapcsolatban hasonlóan érzek. Mondjuk nálam nem volt abszolút lejtmenet a poszt-Végjáték Card-oeuvre, mert pl. a Teremtő Alvin sorozatát lelkesen kezdtem el olvasni, de valahol a 3. résznél elszállt a lelkesedésem, és úgy vettem észre, más ismerőseim is így jártak vele, akiknek tetszett a sorozat. Nem rossz, csak van benne valami… nehezen tudnám megfogalmazni, micsoda. (Mintha olvasnám a szöveget, és valaki halkan prédikálna a háttérben?) Vagy semmi baj vele, és az én lelkemen is van egy kis sátánista defektus, ami makacsul ellenefeszül a harmóniának.
    De Card amúgy sokkal érettebben ábrázol karaktert és konfliktust, mint Sanderson, úgyhogy mormon és mormon közt is van különbség.

  16. Nihil szerint:

    Nekem Cardtól A múltfigyelők is tetszett. Mondjuk a mormondologban lehet valami, mármint nem nálam, mert én nem vagyok rájuk érzékeny, ellenben Card eddig mindig dicsérően nyilatkozott Sandersonról. Az Elantrist beszámolójában Martin és Hobb művei mellé helyezte, a Ködszerzetnél kiemelte, hogy ritka az olyan író, aki tényleg érdekfeszítően képes harcokat leírni (bár ebben ugye a rendszer is ott van), és a Warbreakerről vekengett ugyan egy keveset, hogy a mágiája nem tetszett, ahogy az sem, hogy megint egy lázadó hercegnő van benne, de milyen jól tette, hogy mégis elolvasta! Szóval, eddig mindig Sanderson elolvasásáért cardoskodott.
    Mondjuk, hamár mormonok, akkor Card és Sanderson mellett Farland Rúnalovagjai is egy egyedülálló, friss, ötletes világban játszódik, de én azzal voltam úgy, hogy tényleg szeretni akartam, mert tetszett a világ és Farland (alias Wolverton) egy szimpatikus úriembernek tűnt nekem… de a stílusa nagyon kiforratlan* volt, hogy udvarias legyek, így aztán abbahagytam az első könyv első negyedénél. :( Akárhogy is, azért ha eredeti világról van szó, ezek a mormonok mégis tudnak valamit – a Rúnalovagokat amúgy mintha A farkasok szövetségének gárdája akarta volna filmre vinni, és igazából sajnálom, hogy nem lett belőle semmi. Volt valami elrugaszkodottság (pl. mentális kapcsolatban levő krónikások) abban a világban, amiért én inkább a franciákra bíztam volna, mint az amerikaiakra, hamár megfilmesítés.
    *nevezhetném csapnivalónak is, de az a friss író első regényének stílusa volt ez, ami nem látott szerkesztőt, és ami érhet még… szóval, lehet, hogy jócskán fejlődött, és persze az is bőven lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.

  17. Kornya_Zsolt szerint:

    “…a Ködszerzetnél kiemelte, hogy ritka az olyan író, aki tényleg érdekfeszítően képes harcokat leírni…”

    Hát ebben az esetben inkább Paul Edwin Zimmerrel kellett volna példálóznia, aki ezen a téren csuklóból veri az összes többi általam ismert fantasy-szerzőt (talán Dave Duncan kivételével), Sandersont meg aztán különösen. De hát ő ugye nem volt mormon, szegény. :)

    David Farland: Róla nekem az volt a benyomásom, hogy amolyan “asimovi” módon ír fantasyt: vesz egy érdekes alapötletet, aztán az összes létező konfigurációban legombolyítja a belőle logikusan adódó következtetéseket, és erre fűzi fel a cselekmény menetét. Eleinte megkapó, de később beleun az ember, mert a konfliktusok mechanikusak és a szereplők kissé élettelenek. (Bár annál azért élőbbek, mint Asimovnál.)

  18. noro szerint:

    Én a nyáron olvastam a Warbreaker-t, és lehet, hogy a kánikula vitte le az IQ-mat, de több karakternél sem esett le azonnal, hogy mi is lesz a történetbeli szerepe, sőt, hogy melyik oldalon is áll…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon