A képregényes Hugo-díj meglehetősen rövid múltra tekint vissza, olyannyira, hogy eddig mindössze két alkalommal, 2009-ben és 2010-ben osztották ki. Mivel eddig mindkét évben ugyanaz a képregény nyert (ami most is indul), idén különösen érdekes lesz a hivatalosan „Best Graphic Story” névre hallgató kategória versenye a régiek és az újak között.
Mielőtt alaposabban végignéznénk az idei listát, fontos kitérni arra, hogy a kategóriában induló művek mindegyike egy futó sorozat része. Ellentétben az önálló prózai művekkel, ahol viszonylag könnyű összefoglalni a történetet, a sokadik kötetnél járó sztorik esetében – legyen az a második vagy a tizennegyedik – igyekeztem nagyon óvatosan bánni a konkrét történetre vonatkozó információkkal. A fentiek miatt a Hugo-díjasokat elemző többi cikkel ellentétben pontozni sem fogok: mivel a jelöltek (legalábbis számomra) nehezen értelmezhetőek önmagukban, nagy valószínűséggel inkább a sorozatot értékelném, mint az aktuális epizódot.
Agatha Heterodyne and the Guardian Muse
Az áttekintést kezdjük a már említett tavalyi és tavalyelőtti győztessel, a Girl Genius című sorozattal. Az idei jelölt a széria tizedik kötete, ami az Agatha Heterodyne and the Guardian Muse címet viseli. A Girl Genius Kaja és Phil Foglio munkája, amely nyomtatásban indult még 2001-ben, aztán 2005 óta webcomic formájában, rendszeresen frissülő, neten publikált epizódokban fut, és később ezek a történetek jelennek meg nyomtatásban is. A szerző(házas)pár saját definíciójával élve egy „gaslamp fantasy” sorozatról beszélünk, ami egy alternatív, erősen steampunkos Európában játszódik. Főhősnőnk, Agatha egyike azoknak a ritka kiválasztottaknak, akikben megtalálható a „Szikra”, a titokzatos adomány, ami gyakorlatilag őrült feltalálóvá változtatja őket. A Szikrával megáldott egyének jótékony hatására felgyorsul, majd túlhevül és felrobban az ipari forradalom, amikor a házakba tömörülő zsenik viszálya egy Európát letaroló háborúvá eszkalálódik. Agatha Heterodyne nagy balszerencséjére még a Szikrával rendelkező feltalálók közül is kilóg, köszönhetően családja titokzatos múltjának, ezért viszonylag sokat kénytelen menekülni, állandóan életveszélyes helyzetekbe kerül – a történetet tökéletesen leírja a sorozat szlogenje, miszerint „kaland, románc és őrült tudósok!”. A Guardian Muse rövid összefoglalóval indít az eddig kilenc kötet eseményeiről, majd rögtön belecsap a közepébe: az epizód viszonylag könnyen követhető, mert az előző részek vándorlásai helyett itt többé-kevésbé egy helyen játszódnak az események, Agatha családjának élő gépezetekkel és titkos laboratóriumokkal zsúfolt kastélyában.
Az Agatha Heterodyne and the Guardian Muse rendkívül könnyed képregény, hihetetlen kütyükkel, léghajókkal és fura masinákkal, rengeteg akcióval és stresszoldó, komikus jelenetekkel (amihez passzol az enyhén mangás beütésű rajzstílus). Ehhez nem különösebben cizellált történet és népes szereplőgárda jár, akik az előzmények felületes ismeretében számomra meglehetősen zavaros kapcsolati viszonyban álltak egymással. (Közérdekű közlemény: az érdeklődők bármikor belekezdhetnek a történetfolyamba a hivatalos honlapon.)
Grandville Mon Amour
A Grandville Mon Amour szintén steampunkos beütésű történet, bár az óvatos megfogalmazás nem véletlen, hiszen a háttérként szolgáló, alternatív Európa már valamivel a megszokott steampunk-korszak után jár, mind fejlettségben, mint időben. Ebben a valóságban Nagy-Britannia elveszítette a napóleoni háborút, és a királyi család jövőjét még akkor és ott elnyisszantották egy éles guillotine -nal. A szigetország sokáig a franciák jelentéktelen gyarmata volt, míg húsz évvel ezelőtt a folyamatos brit anarchista akciókkal sikerült kivívni a függetlenséget. A másik ok, amiért a Grandville eltér az átlagos steampunk sztoriktól, első pillantásra egyértelmű, ezt a világot ugyanis antropomorf állatok népesítik be. Hősünk, LeBrock felügyelő egy hatalmas termetű, felöltős, keménykalapos és agresszív borz, a segédje egy piperkőc egér, és úgy általában mindenki olyan állat, amit a történetben betöltött szerepe megkövetel, az oroszlántól a gyíkon át a bagolyig.
A világ remek terep ahhoz, hogy a szerző és rajzoló Bryan Talbot egy igazi „scientific-romance thriller” hátterévé tegye, ez ugyanis a Hugóra jelölt Grandville Mon Amour öndefiníciója. A Grandville egy tervezett trilógia második része, és egyetlen a nevezettek közül, ami eredetileg is önálló graphic novelként jelent meg. Míg az első kötet egy politikai összeesküvés nyomába szalajtotta felügyelőnket, a Mon Amour egy Towerből szökött sorozatgyilkos utáni hajsza körül bonyolódik. Az első kötet ismerete amúgy nem kötelező, a világ alapjai ezúttal is nagyon hamar tisztázódnak, legfeljebb néhány visszautaláson kell gondolkodni kicsit.
A Grandville Mon Amour gyönyörűen megrajzolt képregény, jó dialógusokkal, ami viszont a sztorit illeti, különösebb újdonságokra ne számítsunk. A hagyományos steampunk elemek mellett (gőzautók, léghajók, grandiózus metropoliszok, satöbbi) bőven épít a klasszikus kalandregényekre és a viktoriánus detektívtörténetekre is, ezért leginkább olyan, mint egy szépen felmondott lecke: szórakoztató, de nem váltja meg a világot (itt jegyezném meg, hogy a második kötet már sokkal jobban tetszett, mint az első). A történetet feldobja, hogy emberként viselkedő állatokkal mesélik el (egy Grandville nevű francia karikaturista munkájának állítva emléket ezzel), bár az antropomorf ragadozókkal eljátszott krimiből nekem a Blacksad a kedvencem.
Shlock Mercenary: Massively Parallel
A Shlock Mercenary: Massively Parallel Howard Taylertől az egyetlen sci-fi a listán, a viccesebb fajtából. A tíz éve megszakítás nélkül futó Shlock Mercenary egy webcomic (amit kötetekbe gyűjtve nyomtatásban is elkezdtek kiadni), ennek megfelelően a tempója és a rajzstílusa is más egy kicsit, mint a mezőny többi versenyzőjének. A 31. századba helyezett történet egy galaktikus zsoldoscsapat hányattatásairól szól, a főhős Tagon nem kicsit stikkes kompániájával a fókuszban. A komolytalan hangvételt leszámítva a történet és a világépítés klasszikus űropera-sablonokat követ, azaz a grandiózus díszletek között mozgó szereplők néha az egész világ sorsát befolyásolják akcióikkal. Töredelmesen bevallom, hogy talán azért, mert tíz év késéssel kapcsolódtam be, de a Massively Paralell jelölt kötetével nem nagyon tudtam mit kezdeni – sem a szereplők, sem a rajzok, sem a történet nem fogott meg különösebben. Csak webcomicból számtalan jóval erősebb cím létezik, ezért maga a jelölés ténye is furcsa, bár nem elképzelhetetlen, hogy csak én nem értem a viccet. (A történetbe it is bármikor be lehet kapcsolódni a honlapon.)
Fables: Witches
Bill Willingham Fables című sorozata szintén nem mai darab (2002-ben jelent meg a Vertigónál az első füzet), és azóta kicsivel több mint száz részben mutatta meg, hogyan lehet, sőt kell szépen, fokozatosan mitológiát és világot építeni. A sztori kiindulási pontja nagyon egyszerű, de kifejezetten ötletes: miután a mesék világát leigázta a gonosz Ellenség, a mesehősök kénytelenek a mi világunkban menedéket keresni. A történet kezdetén már egy ideje a modern New York közepén éldegélnek, ahol mágikus álca mögé bújva, szigorú szabályok szerint élve próbálják feldolgozni, hogy minden, amit valaha biztosnak hittek, megváltozott (ráadásul még egymást is kénytelenek elviselni, ami nem egyszerű feladat, ha mondjuk a seriff a csúnya, gonosz farkas, a polgármester meg Hófehérke). Az első kötet viszonylag egyszerű krimitörténetét követően – ami magyarul is megjelent a Fabulák címen indított sorozatban, csak sajnos nem folytatódott – Willingham fokozódó lendülettel és egyre ötletesebben szőtte tovább az identitásukat veszített mesehősök sztoriját. A klasszikus figurák mellett egyre több híres irodalmi karakter bukkant fel, és kezdett összeállni a nagyon szórakoztató mitológia, ahol régi ismerősök kerültek teljesen új közegbe és unalomig ismert toposzok értékelődtek át örökre. Ehhez izgalmas átívelő történet járt, ahol fokozatosan nőttek a tétek, és már olyan messzire jutottunk az egykori alapszituációtól, hogy a Fables Hugóra jelölt kötetéről, a Witches-ről (ami a tizennegyedik a sorban) már nem is merek konkrétumot írni, hátha valaki még az elején vagy a közepén jár. Legyen elég annyi, hogy ez előző történetszál gyengeségét feledtető, erős könyv, visszatérés a régi hangvételhez – értelemszerűen a mesebeli banyákra koncentrál, és arra, mit tesznek az igazán veszedelmes rémek ellen. A rajzok szokás szerint tökéletesek, James Jean borítói pedig még mindig bámulatosak.
Unwritten: Inside Man
Kicsit hasonló témát, azaz a fikciók kölcsönhatását járja körül az Unwritten című sorozat is, de teljesen másképpen. Mike Carey író és Peter Gross rajzoló munkája jelenleg a harmadik kötetnél jár, és egyre jobb lesz, pedig a kezdés sem nevezhető gyengének. A főszereplő Tom Taylor, Wilson Taylor gigabestselleríró fia. Az apja valaha róla mintázta világhírű regénysorozata hősét, Tommy Taylort, a kamasz és szemüveges mágus-zsenit, akinek titokzatos tetoválás éktelenkedik a kezén, ami fájdalmasan sajog, ha felbukkan nemezise, a vámpírszerű Ambrosio gróf. Tom Taylor a mai napig képtelen kilépni a mítosz árnyékából, amit nyomtalanul eltűnt apja teremtett, azonban a történet kezdetén (Tommy Taylor and the Bogus Identity) rá kell jönnie, hogy vannak sokkal rosszabb dolgok annál, mint találkozókon dedikálni egy kitalált karakter helyett… például ha kiderül, hogy nem minden kitaláció, amit annak hitt.
Az Unwritten véleményem szerint az utóbbi évek egyik legjobb képregénye, de nálam mindig jó pont, ha egy történet ügyesen játszik a fikciók természetével. Ez ráadásul a Hugóra jelölt második kötetben, az Inside Man című történetben jelentkezik a legjobban. Mike Carey a Harry Potter-jelenséget felhasználva (és nem plagizálva) úgy alkotja meg a saját legendavilágát, hogy kívülállóként is azonnal felismerhető minden eleme. Ez azért különösen fontos, mert az Inside Man kimondottan a mítoszteremtés folyamatáról szól, arról, milyen hatással van a gyerekekre és felnőttekre egy mesterien megalkotott mesevilág, hol kezdődik a valóság és a történet, hogyan írja felül a fikció a valóságot örökre, és mi köze mindehhez egy náci propagandafilmnek. Mind a képi megvalósítás, mind a történet ötletes megoldásokat használ, de nem válik művészkedő kísérletezéssé, és akkor ott van még az epilógus is, ami az első kötethez hasonlóan igen ütősre sikeredett.
Utógondolat
Ami az értékelést illeti, vegyes a kép. Alapvetően fenntartom, hogy a Schlock Mercenary jelölése ebben a mezőnyben furcsa, a Girl Genius pedig nem egy súlycsoport az Unwrittennel vagy a Fables-szel. Ha viszont azt nézzük, hogy a GG egyszer már nyert a Fables aktuális kötetével szemben, akkor valószínűleg nagyon más szempontok szerint értékelek. Számíthat az is, hogy az öt képregényből hármat ugyan a kezdetek óta követek, kettővel azonban most találkoztam először – pont a Girl Genius meg a Schlock Mercenary esetében csak a Hugóra jelölt köteteket olvastam a kötelező informálódás után. Ezt csak azért említem meg, mert valószínűleg kevés olyan szavazó akad majd, aki mindegyik nevezett alkotásból teljesen naprakész (az ötből három majdnem tíz éve fut), és nagyon sokan szintén csak a díjra jelölt epizód alapján fognak véleményt nyilvánítani. A Fables-nél ez hátrány, mert nagyon sokat épít az előző 13 kötetre, a Grandville Mon Amour önmagában is megállja a helyét, a Girl Genius meg hatalmas közönségkedvenc. Személyes favoritom amúgy az Unwritten: Inside Man, mert az összes közül ez a legötletesebb és a legeredetibb, ráadásul hajlandó kihasználni a képregény formai lehetőségeit is – részemről erre adnám a voksomat.
Hozzászólások
[juhaszviktor további írásai]
