SFmag

A következő napokban a 2011-es Hugo-díj regénykategóriája jelöltjeit mutatjuk be, amelyek a következők:

Ian McDonald: The Dervish House (Gollancz; Pyr)

N.K. Jemisin: The Hundred Thousand Kingdoms (Orbit)

Mira Grant: Feed (Orbit)

Connie Willis: Blackout/All Clear (Ballantine Spectra)

Lois McMaster Bujold: Cryoburn (Baen)

Elsőként Ian McDonald: The Dervish House című regénye következik.

Mostanság folyik egy vita arról, mennyire van, úgymond, joguk a fehér nyugati SF-íróknak más kultúrákról, kisebbségekről, népekről írni, mennyire autentikus egy ilyen mű. Úgy gondolom, a hitelesség elsősorban az író képességeinek függvénye, és szegényebbek lennénk, ha Geoff Ryman nem írta volna meg a The King’s Last Songot, Paolo Bacigalupi a The Windup Girlt – és Ian McDonald a The Dervish House-t.

Noha a The Dervish House nem olyan grandiózus, mint a Desolation Road, amelyről korábban írtunk, és nem is ölel fel olyan hosszú időt, pontosan eltalált és eleven részleteivel egy minden ízében valódinak tetsző világot ábrázol: a jövő Törökországát, amely az Európai Unió friss tagjaként is megőrzi az évszázados hagyományokat, ahol a nagy bazárban a nanotechnológiát ugyanolyan eszközökkel árulják, mint most a szőnyeget és a rézedényeket, ahol a rendőrségi robotok ősrégi épületek fölött keringenek, ahol az öregek a sarki teázóban isszák az üvegpoharakból a teát, míg a fiatalok műanyag fiolákból összpontosítást erősítő nano-keveréket szippantanak föl. Könnyű elhinni, hogy a jövő Törökországa a legmaradibb, hagyományokat őrző beidegződések mellett is egy új technológia úttörője lehet, hogy a régi családmodell mellett érvényesülnek olyan üzletasszonyok is, mint Ayşe és Leyla, és hogy Isztambul a rohanó, egyre globálisabbá váló civilizációban is meg tudja őrizni történelmét és egyedi arcát.

A könyv öt nap történetét meséli el hat szereplőn keresztül. A hetedik szereplő maga Isztambul, történelmével, lakóinak bonyolult társadalmával, titkaival és meséivel együtt.

A regény kezdetén az egyik villamoson utazó Necdet öngyilkos bombamerénylet tanúja lesz, és nem sokkal ezután nemcsak hogy idegen robotok kezdik követni, de dzsinneket lát. Ugyanez a merénylet a többi szereplő életét is kizökkenti: Leyla, a munkanélküli marketinges lekési a mindennél fontosabb állásinterjút, ezért végül kénytelen elvállalni, hogy segít rokonainak eladni az állítólagos következő nagy dobást, a DNS értelmetlen szakaszaira információt rögzítő technológiát. Can, a kilencéves török kisfiú szívét egyetlen erős hang meg tudja állítani, s ezért füldugók és vatta között, szülei fojtogató oltalmában él, csupán játékrobotja segítségével fürkészheti a külvilágot. Tanúja lesz, ahogy Necdetet egy különös robot kezdi követni. Felfedezését megosztja szomszédjával, az egyetemről elbocsátott, nyugdíjas közgazdászprofesszorral, Gregorios Ferentiuval. Az öreg az egyre fogyó és elöregedő görög kisebbséghez tartozik, és aki terrortámadásokra és katasztrófákra köt fogadásokat. Valamennyien a lerobbant bérházként működő Adem Dede téri dervisházban élnek, akárcsak a maradék két szereplő is: Adnan, a bróker – ő épp élete legnagyobb dobására készül egy országos földgázcsalással –, és Ayşe, a felesége, aki kis régiségkereskedést működtet, és akit egy titokzatos idegen megbíz azzal, hogy kutasson fel egy legendát: egy mézzel teli szarkofágba temetett múmiát, amely valahol Isztambulban van elrejtve.

A látszólag szétfutó történetszálakat kezdetben csupán a merénylet és a közös lakhely kapcsolja össze, ám ahogy a regény bonyolódik, és lassan egymásra rakódnak a külön-külön zajló események, egy nagyszabású és fontos veszély rajzolódik ki, amely nem csak Törökországot, hanem Európa többi részét is fenyegeti.

Minden a bombával és az Adem Dede téri dervisházzal kezdődik és oda is jut vissza: amit az egyik szereplő mozgásba lendít, a másik fejezi be; hatnak egymásra, a másik felemelkedését vagy éppen bukását okozzák, és végül összetalálkoznak újra ott, ahol az egész elkezdődött.

Ian McDonald tökéletes és kompakt mestermunkája a regény: olyan hihető és eleven jövőképet fest, amely szinte tapintható távolságban van tőlünk; hiteles és ritkán látott szereplőket mozgat, akik hétköznapi különlegességükben egyszerre izgalmasak és ismerősek; úgy bontja ki és varrja el a szálakat, hogy azok gyönyörű és részletgazdag szőnyeggé állnak össze. Képei, leírásai, ritmusérzéke és szókincse messze túlmutatnak az átlagos sci-fi regényeken; az ötletek mellett a nyelv szépsége is hangsúlyosan jelen van a könyvben – nem is lehetne másként egy olyan gazdag és érdekes kultúra bemutatásakor, mint amilyen a török. Ian McDonald tisztelettel, hozzáértéssel és nagy fantáziával nyúlt a témához, és egyszerre mondott el mesét, tudományos-fantasztikus gondolatkísérletet és mutatott be egy gazdag és sokrétű világot.

A The Dervish House idén a Hugo-jelöltek közé került. Mivel a többi regényt még nem olvastam, összehasonlítani nemigen tudom őket, de úgy gondolom, nem csak jó esélye van a győzelemre, de meg is érdemelné azt.

Hozzászólások

hozzászólás