A Hugo-díjjal foglalkozó hetünkből nem maradhatnak ki a képzőművészek sem. Az idei jelöltek névsora pontosan megegyezik a tavalyi évben jelöltekével, ha pedig megnézzük a 2009. év jelöltjeit, csupán egy néveltérést fogunk találni ott is.

Úgy általában a 2000-es éveket elnézve az öt idei jelölt közül Bob Eggleton (ő amúgy számtalan alkalommal volt már jelölt) többször is  felbukkan, csakúgy, mint Stephan Martinière és John Picacio.

A három említett alkotón kívül ismét szurkolhatunk Shaun Tannak és Daniel Dos Santosnak is.

Azt hiszem, aki egy kicsit is jártas a science fiction és fantasy borítók, kalendáriumok és más illusztrációk világában, annak egyik alkotó neve sem fog ismeretlenül csengeni.

 

Szépen kivitelezett sárkányok harcolnak. Na és?

Az 1960-as születésű Bob Eggleton elsősorban szörnyeiről ismert, bevallottan a dinoszauruszok és az „organikus kinézetű” rakéták rajongója, számtalan illusztráció, könyvborító festője, valamint közreműködött a Godzilla film amerikai újraforgatásában is.

A tradíciótól idei jelöléseiben sem szakad el.

Sci-fi borítói esetén hozza a szokásos, már-már(?) retró hangulatú képeket. Az idegen világ talaján ácsorgó ember a középpontban, előtérben csillagköddé átváltozó „nagymacskalényekkel”.

Azt hiszem, a koncepció illik a megrendelő magazin címéhez:

 

Ha a négy általa kijelölt festménye közül választani kellene, úgy a klasszikus, enyhén(?) 2001: Űrodüsszeia hangulatú, szintén retró benyomást keltő borítójára szavaznék, amelyet Poul Anderson kötetéhez készített:

A kép tökéletesen kivitelezett, nincs „egymásra dobált egyveleg” érzésem, és végre az emberalak sincs kínosan középen.

Ha már említettem az egymásra dobáltságot: a negyedik jelölt festményt én szívesen felejteném. Az iszonyúan bárgyú és riadt, kék (plüss)oroszlán miatt (amit a rózsaszín hegyek és a „babakék” ég csak tovább fokoz) én szívesen elküldeném a Good Show Sirre. Az idegen tájban persze ott a két betolakodó, az Ember, a gyerekszoba-bolygó faunájába belerondító rakétájukkal. Őszintén nem értem, hogy került ez a kép a jelöltek közé (tudom, Eggleton választása alapján).

A Hugóra jelöltek sorában Daniel Dos Santos következik, aki szépen kivitelezett nőalakjairól és rendkívül anyagszerű drapériáiról vált híressé. Festményein rendszeresen alkalmaz fényforrást vagy olyan megvilágítást, amely az alakoknak világos kontúrt kölcsönöz, további fény-játékra adva lehetőséget a művésznek. Bár leggyakrabban ő is a klasszikus pozőr beállításokat alkalmazza, olykor szokatlan szemszögből is fest, pl. alulról, vagy teljesen felülről szemléli a figurát. A jelöltek között is találunk ilyet:

E képről egy szó jut eszembe. Műanyag.

Nyilván a megrendelő elképzelése is nagy mértékben tükröződik rajta (sőt, Dos Santos maga mondta, szereti, ha aprólékosan elmondja a megbízó, mit is szeretne látni a festményen), de ez számomra nem menti. Bármit is illusztrált (akart vele eladni a kiadó), én annak (és e festménynek) biztosan nem vagyok a célközönsége.

Nem hat meg különösebben a két hölgyemény és ruhájuk tökéletes kivitelezése sem, szép, giccses, alkalmazott művészet, a „terméket” nyilvánvalóan eladja. De én ennél többet nem is látok bennük, és ugyanezen okokból nem is maradnak emlékezetesek számomra.

Színhatásában a Boros-Szikszai páros képeire emlékeztet Dos Santos utolsó jelölt festménye, a Fabulák képregénysorozathoz készült regény borítója, amely az első képhez hasonlóan szintén jelenet, de konkrétabb, és nem filmplakátszerű.

Zavar a zsúfoltság; a visszfények esetlegessége miatt pedig nem tudom elhinni, hogy középen az a bástya valóban henger alakú, sem pedig azt, hogy az a boltív nem csupán álperspektívikusan festett papírdíszlet.

Nem tudjuk igazán, melyik alak és doboz, hordó milyen távolságra van egymástól a térben: érdemes megfigyelni, hogy nem látjuk a két „zenész” talpát, sem a hordókét, hogy pontosan hol is és milyen szögben érintkeznek a talajjal.

Talán éppen ezért, hogy Dos Santos elrejtse az esetleges hibákat, csökkentse a tévedés lehetőségét, a képen látható összes alak egymásra került: önmagukban szép felületek, rétegek maradnak, és nem kölcsönöznek térhatást.

Amikor megláttam az idei jelöltek listáját, arra gondoltam, jaj, mit fogok én erről írni! John Picacio ugyanis sosem volt kedvencem. A jelölt képei alapján sem lesz (sem pedig a mostanság hirdetett Trónok harca naptár révén). A stílus, a technika nem jön be. Olyan érzésem van, mintha valamilyen nagyon modern, fotómanipulációra hajazó (valójában halálpontos szabadkézi alakrajzzal készült) formanyelvet akarna teremteni. Az egyes munkáin ez a sajátságos stílus – a felületek szándékoltan különböző mélységű kidolgozottsága – végigvonul, könnyű felismerni, és ha ez volt a cél, hát elérte.

Ordító Elric lángoló karddal egy anatómiailag vitatható fejű lovon, lángoló rózsával a háttérben, fröccsenő tintapacákkal az „előtérben”. Ezzel a hatás kb. olyan, mintha egy ’80-as évekbeli rockbanda lemezborítója lenne.

A négy jelölt munkája közül a legsikerültebbnek a The Devil in Greenhez készült borítót tartom, de az ötlet, hogy emberi vonások fedezhetők fel természeti képződményeken – jelen esetben egy ördögfej-sziklát látunk –, egyszerűen nem új (tudom, hibáztassuk a megrendelőt). A térbeliség képzetén sokat javított volna, ha a háttér sziklái és vízesései egy kicsit a szarv másik oldalán is folytatódtak volna, és nem csak a ködöt látnánk.

Ha nem láttam volna Eggleton kétségbeesett kék plüssoroszlánját, azt mondanám, az idén Clarke-díjas Lauren Beukes regényéhez készült borító lenne a leggyengébb láncszem. Filmplakátszerű beállítás, állatfejekkel meglehetősen szerencsétlen módon összemixelt emberi arcokkal – nyilván a regény alapötletéből táplálkozik. Nem is tudom, mi zavaróbb, a középen átlósan elhelyezett állat-ember fejek, vagy a háttér és annak színei a lengedező „papírfecnikkel”, amik kb. olyanok, mintha egy rajzprogram beépített rajzeszközével pötyögték volna oda utólag.

Zoo City

 

A monokróm alaphoz még mindig passzol a vörös

Ennél csak egy fokkal jobb az utolsó jelölt képe, de az “olcsó” fényeffektek, a háttér egysíkú fája és az alak körül glóriaszerűen (szintén védjegy ez a „keringés”) elrendezett papírlapok itt is éles kontrasztban állnak (odavetettnek tűnnek) a szabadkézi, gondosan kidolgozott alakrajzzal. Mintha Picacio az alakokkal kezdené a képet, és… ott is fejezné be.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy csak és kizárólag negatív véleményt tudok megfogalmazni a jelöltekről, szólok, hogy a végére hagytam a két pozitívumot.

A párizsi születésű, de néhány éve az USÁ-ba áttelepült Stephan Martinière képeit első pillantásra megszerettem, négy Hugo-jelölt festménye közül a fotómontázs benyomását keltő, modern formanyelvet beszélő, vörös-fullasztó színvilágú borítófestménye tetszett leginkább:

A kép csalóka, olyan, mintha lenne perspektívája és mégsem, olyan, mintha magas házak között járnánk egy zsúfolt metropoliszban, és mégsem. A kettősség a vezérfonál egyrészt koncepcióban, másrészt témában. (Alul zsúfolt, felül szinte üres – a helyet elfoglalja a jól megválasztott tipó; modern technika, járművek, vibrálás – sötét csadorba öltözött, mozdulatlan, és a nézőt bámuló asszonyok). Picacio képeivel ellentétben itt az odavetett „papírfecni” foltoknak is van hatása, szépen összefésülve, egységes stílusban.

 

Ugyanúgy fotómontázsra hajaz a következő borítókép is, ezúttal hideg színvilágban. Mintha magunk is egy magas ház irodájában ülnénk, és a férfi alakkal együtt várakoznánk (vele vagyunk egy „szemmagasságban”, a néző mintegy fotelben ül). A halfejű sárkányról és a lovasról, valamint a férfi melletti sisakról nem lehet eldönteni, szobrokat, hétköznapi, de furcsa tárgyakat látunk-e, vagy inkább az iroda tulajdonosának relikviáit, esetleg a képzeletének kivetüléseit. Az arcon a színeiben élesen elütő fények különösen tetszenek.

A másik két kép is hozza a Martinière-től már megszokott stílust és minőséget, a furcsa, álmodozó elvágyódást (vö. Elantris borító), az erős, mindent kiradírozó fényességet és a nagyvonalakban odavetett hátteret.

Éles, pontos (fotórealisztikus) részek váltakoznak foltokkal, illetőleg a művész olykor azzal sem törődik, ha egyes rétegek egymáson átderengenek, csökkentve a térbeli hatást.

 

A végére hagytam a kakukktojást, a mezőnyből egész egyszerűen minden szempontból kilógó Shaun Tant, aki a tavalyi jelölése óta kedvencem.

Miért kakukktojás? Mert az ausztrál művész nem csak mások írásaihoz készít illusztrációt, borítófestményt, de rajzaival maga írja és illusztrálja regényeit, saját történeteit, saját, eredeti figuráit.

A The Bird King and other sketches 128 oldalon vezet végig a művész vázlatain, a rajzolás lépésein, és befejezetlen darabokat éppúgy találunk benne, mint Shaun Tan hozzáfűzött gondolatait. A The Lost Thing c. (képes)könyve alapján készült animációs rövidfilm idén begyűjtötte – számtalan díj mellett – az Oscart is. A vázlatkönyv figurái közül több is megelevenedik a „digitális filmvásznon”.

Meseszerű, és mégis bizarr, félelemkeltő világ ez, csak látszólag gyereknek való – valójában inkább felnőtt mesék. Groteszk keveredik szürreálissal; az első látásra olykor bájosnak vagy humorosnak tűnő alakok láttán pedig nem egyszer összeszorul a szívünk is.

A művész honlapja ugyancsak megérne egy misét (a „paintings” menüpontra kattintva kiderül, hogy Shaun Tan nem csak rajzolni tud iszonyú jól, de olajjal festeni is – akár hétköznapibb témákat).

 

Bár az irodalmi értékeléskor a többiek orka rendszerét használva pontoznak, ez képzőművészeti vonalon aligha lehetséges, annyi azért kiderülhetett ebből a cikkből, hogy két alkotót látnék szívesen a győztesek között: Stephan Martinière-t vagy Shaun Tant. Előbbit a modern formanyelv miatt, az akár önmagában is értelmezhető borítófestményei miatt; utóbbit hihetetlen egyedisége miatt.

Öt, egymástól markánsan elütő és hátterű művész – biztos vagyok benne, hogy díjtól függetlenül mindenki megtalálja a maga kedvencét:

Bob Eggleton

Daniel Dos Santos

John Picacio

Stephan Martinière

Shaun Tan

The Lost Thing (a 15 perces film a Youtube-on)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: társművészetek

Eddig 2 hozzászólás.

  1. makitra szerint:

    Egyetértek a véleményeddel a képeket illetően, csak a megfogalmazás túl nyers nekem. Úgy érzem, hogy ezek az erős kifejezések rátelepednek a cikkre és gyakorlatilag kikényszerítik az olvasóból, hogy egyetértsen veled.
    Mikor először elkezdtem olvasni, inkább abbahagytam és csak a képeket néztem végig, hogy kialakulhasson a saját véleményem 🙂
    Mindazonáltal jó, hogy a képzőművészetekre is energiát fordítotok.

  2. marcus szerint:

    A legtöbb szerintem nem kifejezetten rossz, inkább csak egyszerűen átlagos. Eggleton-ban nem rossz, hogy old school, nekem ezek bejönnek, de valóban Shaun Tan az, akire érdemes odafigyelni. Esetleg tudtok ajánlani tőle jó kötetet (mert van sok, de kicsit soványkák az árukhoz képest).

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon