Nagy valószínűséggel az első magyar nyelvű ismertetőt, kritikát olvashatjátok George R. R. Martin fantasy ciklusának legújabb kötetéről, az A Dance with Dragonsról.

George R. R. Martin fantasy regényfolyama, a Tűz és jég dala (The Song of Ice and Fire) 1996-ban indult útjára, akkor még trilógiának szánva. A kezdeti terveket az idő előrehaladtával túlteljesítette, a „trilógia” negyedik kötete 2005-ben jelent meg angolul, ráadásul a vaskossága ellenére is csak félkötetnek minősítve, mert a dagadó és sokasodó történetszálaknak csak a fele fért bele – a helyszínek és szereplők egy része kikerült belőle, és a készülő ötödik kötetbe szerkesztették át őket. Az egyszeri olvasó ebből azt gondolta volna, hogy ha ilyen jellegű írói műtétekről van szó, akkor a folytatás (kiegészítés) hamarosan érkezik, ezt a kényszerképzetet az író utószava és a folytatást beharangozó „coming soon” feliratok is megerősítették. A „hamarosan” végül hat évet jelentett, ami ha nem is telt el eseménytelenül, de bőven elég lehet ahhoz, hogy az érdeklődés visszaessen a regények, a történet iránt. Akárhogy is nézzük, az első és az ötödik kötet megjelenése között tizenöt év telt el, ez pedig elég egy új olvasógeneráció megjelenéséhez – és egy régi eltűnéséhez, kikopásához (kinövéséhez). Ráadásul a kezdeti terv három kötete mostanra már hétre nőtt (a tervezett, még meg nem született kötetekkel együtt), és könnyen lehet, hogy itt sem áll meg a számláló.

A Tűz és Jég dala ciklus ennek ellenére siker – az ötödik kötetet a megjelenés napján százezres nagyságrendben adták el, nyomtatott és elektronikus formában (hogy is nézett ki az e-könyves piac a ’96-os induláskor, vagy ’91-ben, amikor a ciklust írni kezdték?).  Persze az ilyenkor szokásos kalózkodás sem maradt el, gyakorlatilag a hivatalos megjelenés napján már (állítólag) több formátumban letölthető volt a kötet az internetről – a kiemelkedő számokat produkáló eladásokba különösebben nem zavarva bele. A sikerhez nyilvánvalóan hozzájárult az HBO nagyszabású tévésorozata is, ami az első kötetet filmesítette meg, és jó ütemérzékkel az évad kifutásához időzítették az új kötet megjelenését. (A regényciklussal az SFmag.hu is foglalkozott korábban.) Úgy tűnik, hogy a sorozat (könyvben és filmen egyaránt) szekere rendületlenül megy, az angolul olvasók pedig már arról is véleményt alkothatnak, hogy az ötödik kötet, az A Dance with Dragons(nyersfordításban Tánc a sárkányokkal) mit tesz ehhez hozzá, mennyire felel meg az előzetes várakozásoknak. (A hosszú várakozásban megfáradt rajongók pedig már tudják, hogy miért kell tudnia angolul minden fantasztikum iránt érdeklődőnek, bár talán a magyar megjelenésre sem kell sokat várni…)

Nem célunk szétspoilerezni az ötödik kötetet, ezért a cikket nem kell abbahagyniuk azoknak, akik még nem olvasták az ötödik kötetet (a korábbi, magyarul már évek óta elérhető részekre lesznek viszont utalások). A továbbiakban a történetre való konkrét utalások nélkül nézzük meg az új részt.

Mint ahogy arról már a bevezetőben is szó esett, az A Dance with Dragons, legalábbis az első, nagyobbik fele inkább egy 4B rész, nem egy új. A szerző, mikor rájött, hogy még a szokásos egésztégla kötet is kevés lesz ahhoz, amit írni kíván, két módot látott az osztásra. Az egyik hagyományosabb módszer az, hogy a nyomdatechnikai, fizikai határnál egyszerűen elvágja, a másik az, hogy a teljes történetet átszerkeszti, így megmarad az ív, csak bizonyos szálak kikerülnek. Az utóbbit választotta, ami már csak azért is jó, mert ez a „félszálas” megoldás is annyi szereplőt mozgat, hogy nem árt egy jó lexikon hozzá, ha folyamatosan képben akarunk lenni.

Az ötödik kötet a kivett szálakat pótolja, ezért az elején nekem kicsit furcsa volt, többször át kellett állítani magamban a történet idejét – például mikor Samwell felbukkant a Falon, először csodálkoztam, hogy már vissza is ért a nagy útról, hogy azután rájöjjek, hogy még el sem indult. Hasonló volt Davos belépése is (akinek az előző kötetben halálhírét keltették), most megtudhatjuk, hogy ez miként is történt pontosan. De miután az ember belerázódik, minden szál szépen egybesimul, és elkezd működni az a kiegészítő jelleg, amit a kötetnek szántak – ráadásul a helyszínek legnagyobb részét adó tengerentúl viszonylag kevés direkt kapcsolóponttal kötődik a negyedik kötet fő fókuszát adó királyvári és egyéb westerosi dolgokhoz.

Azonban, az előszóban tett ígéret szerint, a kiegészítés mellett az A Dance with Dragons kicsit tovább is megy és felveszi a negyedik kötetben félbehagyott szálakat is, bár inkább csak gesztusértékűen, túlságosan sokat nem haladunk előre. Jaime egy fejezet erejéig felbukkan, ráadásul a fejezetből igazából csak az utolsó jelenet (a sorozat egyik védjegyének számító „cliffhanger”-es befejezés) az emlékezetes. Megtudjuk azt is, hogy mi lesz a balul elsült összeesküvése miatt magánzárkában sínylődő Cersei királynéval, majd az epilógusban összeér a westerosi és a tengerentúli szálcsoport, hogy a (nem túl közelire ígért) következő résznél már mindenki együtt menetelhessen tovább. Ilyen értelemben tehát ez a kötet nevezhető folytatásnak is, bár ez a kisebbik része csak a terjedelemnek.

Az HBO sorozat miatt, illetve az új kötetre készülve elkezdtem újraolvasni a Tűz és jég dalát. (Ezzel nem voltam egyedül, volt, aki még könyvet is írt az így szerzett élményeiből és valószínűleg jó pár példányt el is adott belőle,  köszönhetően a jó társításnak…) Érdekesnek találtam, hogy bár az első két kötetet olvastam régebben, azokból szinte minden fordulatra, eseményre emlékeztem, de a harmadik kötet közepe tájékán egyszer csak átment az egész teljesen ismeretlenbe, mintha csak először olvastam volna. Ezt be lehetne tudni a korral járó szellemi változásoknak is, de azért találtam egy kicsit kedvezőbb magyarázatot is a dologra.

A Tűz és jég dalának koncepciója menet közben alakult, mint ahogy az elő szokott fordulni szinte minden nagyobb lélegzetvételű munkánál. Az első kötet és talán még a második is sokkal szorosabb, fegyelmezettebb szerkezettel rendelkezik, a történetszálak jobban tartanak valahova, jobban összefonódnak, az egész próza feszesebb – valószínűleg ezért is maradt meg jobban bennem. Később a világ mintha önálló életre kelt volna, a szerző pedig engedett a csábításnak és örömmel megmártózott benne: a kezdeti, viszonylag korlátozott fókusz szélesre nyílt, új és új erős szereplők léptek színre, akik önálló szálakat igényeltek, amik a végkifejletben bizonyára fontosak lesznek, de egyelőre (főleg a terjedelmükhöz képest) kissé öncélúnak tűnik a létezésük. Ez persze nem baj, hiszen a legtöbb olvasó örömmel veti bele magát a Martin által teremtett világ minél több zugába, a plasztikus, élő szereplők és jól megformált részek közé. A patikamérlegen kimért regényszerkezet helyett valami más lesz, biztos le is lehet vezetni ezt tudományosabban is, de durva közelítéssel azt mondanám, hogy a kitartó olvasó a szerzővel együtt átköltözik a regényfolyam világába – és ott jól érzi magát. Ha ez nem működne, a szétfolyó alapkoncepció és a rétestészta-jelleget öltő terjedelem az írás népszerűsége ellen dolgozna, márpedig ezt nem teszi. Én a magam részéről például egyáltalán nem bánnám, ha a szerző bejelentene még pár újabb tervezett kötetet is, bár jelen helyzetben talán jobb azért szorítani, hogy a meglevő tervek megíródjanak valamikor. (Martin már negyven éve a pályán van.)

A fenti vonások a Tánc a sárkányokkalban is megfigyelhetők. A terjedelemhez képest relatíve kevés dolog történik (ami nettóértéken persze sok fordulatot jelent), és vannak olyan szálak, amik a részletes kidolgozottságuk ellenére keveset tesznek hozzá a fontos eseményekhez – de ahogy már írtam, itt már nem is ez a lényeg. Martin gazdagon el van látva erős szereplőkkel és nem fél feláldozni őket, ha kell. Vegyük példának Eddard Stark lefejezését, akiről sokan nem hitték el a filmsorozat végén, hogy tényleg meghalt – mondjuk ez ebben a világban nem végleges dolog, de egyelőre még nem jött vissza, ennyi spoilert azért berakunk ide. Ez a szereplőkkel való bánásmód továbbra is megmarad, bár akad néhány eset, amikor a rég halottnak hitt karakter (valamilyen formában) visszatér. Szerencsére sokkal hitelesebb módon, mint a Dallas elhíresült, zuhanyzóban feltámadó Bobbyja. Ez a vonás annyira nem tetszett, mert a szereplők halálának súlyát mintha elvette volna – van, akitől éppen az igen csak valószínű halála pillanatában veszünk búcsút a kötetben, de szinte biztos vagyok benne, hogy még találkozunk vele. A tévésorozatokból átemelt cliffhangerek (izgalmas, függőben maradó befejezések) is rutinszerűen működnek, a már említett Jaime-fejezethez hasonlóan sok olyan rész van, amikor mintha csak a hirtelen elvágott zárás miatt íródott volna meg az amúgy nem sok eseményt felmutató fejezet. A sok szereplő miatt a fejezetek között elég nagy időugrások vannak, ezeket a réseket retrospektív elbeszéléssel tölti ki a szerző, így minimum két idősík fut az egyes fejezetekben – ez szintén nem kedvez a pörgő akcióknak, bár ez soha nem is volt a sorozat fő célja.

Kiegészítő jellege ellenére a Tánc a sárkányokkal kerekebbnek tűnik, mint a Varjak lakomája. Egyaránt foglalkozik a Keskeny tengeren túli eseményekkel és Westerosszal is, így teljesebb képet ad, és a történetszövés is feszesebb. A szerző elmondása szerint eleve úgy tervezte, hogy a történet elején minden fontosabb karakter egy helyen van (látogatás Deresben, kivéve persze a Targaryeneket), majd az események miatt elsodródnak egymástól, hogy a nagy történet végére újra együtt legyenek (aki megmarad). Az ötödik kötet – úgy tűnik – már elkezdi ezt az újraegyesítési folyamatot, ami a Varjak lakomája kissé öncélúnak tűnő történetszövése után kellett is. A rég látott kedves karakterek és az események továbblendítése mellett ez a harmadik pozitívum, amivel a kötet szolgál; nem csak tartja a már megszokott (elvárt) színvonalat, hanem kicsit emeli is.

Ha pedig egyszer majd kezünkben (e-olvasónkon) lesz a hetedik kötet is, akkor is bőven marad elmondásra érdemes történet és figyelmünkre méltó szereplő a Martin által megálmodott világon, ahova az új kötettel pár hétre újra átköltözhetünk.

Addig is, várjuk a mielőbbi magyar megjelenést.

Update 2012.04.02.: A Trónok harca HBO sorozat 2. évadának első két részéről írt ismertetőnket az alábbi linken olvashatjátok el: http://sfmag.hu/2012/04/02/tronok-harca-masodik-evad-az-elso-ket-resz/

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 24 hozzászólás.

  1. Nihil szerint:

    Hmm, remélem, mihamarabb megjelenik nálunk is. Állítólag a felét Jon, Dany és Tyrion fejezetei teszik ki, meg ugye itt van Davos. No, akkor ideje lesz elolvasni a Varjakat! 🙂

  2. Bronzon szerint:

    Várom, hogy Martin vagy a rajongók megadjanak egy fejezet-sorrendet, amely szerint felváltva olvasva a két (Varjak és Sárkányok) kötetet egy könyvként lehet majd olvasni, az eredetei koncepció szerint.

  3. szs szerint:

    Bronzon: Meg lehetne csinálni, sőt, szinte biztos, hogy meg is csinálják majd a fanok (ha eddig nem tették), de inkább csak érdekesség lenne, mert a jelenlegi forma nem az eredeti koncepciót adja vissza.
    Szerintem jobb így két kötetben, mert annyi a POV-szál, hogy ha a fejezeteket a két (egyenként is hosszú) kötetből mondjuk időrendi szinkronba fésülnénk, akkor rettentő sok fejezet állna az egyes karakterek részei között, néha már így is sok. Ráadásul ez a földrajzi osztás nem is rossz ötlet (Varjak: westeros dél, Vas-szigetek, Sárkányok: Fal, Észak, Essos), mert a két helyen történő események direktbe nem befolyásolják (egyelőre) egymást, max. hallanak ilyen-olyan híreket, hogy Dany sárkányokkal hasít (aztán vagy elhiszik, vagy nem), meg hogy Westeroson sokat kardoznak, de ennyi.

  4. Bronzon szerint:

    szs:Az általd felvázolt szemszögből nézve neked lehet igazad. Más. Mint aki olvastad igaz, hogy a Meeree-csomópont (bármi is legyen az) túl van bonyolítva, Jon logikátlanul cselekszik és Tyrion fejezeteinek semmi köze a cselekménynek? Ui. ezeket hallottam negatív kritikaként, megfűszerezve olyanokkal, mint vontatott sokáig semmi nem történik…
    Nekem tetszett a Varjak is, más mint a zseniális első három, de a maga módján nagyszerűen megírt. Az elemzésed alapján hasonló a Sárkányok is, de jelentősebb, markánsabb, súlyosabb mű. Mindenesetre kitűnik, hogy a Varjak és a Sárkányok felvezetik az utolsó két kötetet, amiben remálhetőleg majd kapkodjuk a fejünket. Vagy tévednék?

  5. szs szerint:

    Ez egyéni ízlés kérdése is, pl. engem a Dorne-szál nem igazán érdekelt már a korábbi kötetekben sem, de gondolom (remélem), később lesz komolyabb szerepe is, mint ahogy Brienne utazgatásainak is. Tyrion valóban nem rengeti meg a világot az ötödik kötetben (a menekülése előtti lövéssel ezt már letudta), azóta meg túlélésre játszik, ez az ő célja. Úgy éreztem, mintha Martin talonban tartaná a törpét, hogy majd a megfelelő helyen újra kulcsszerepet kapjon, addig meg valamivel el kell tölteni az időt.
    Meereen azért jó, mert ott végre kezdenek összeérni a szálak, Jon meg nagyon is logikusan cselekszik, csak hát hülyékkel van körülvéve, ezzel talán nem lőttem le nagyon semmit, mert eddig se volt titok, hogy az Őrség nem éppen Westeros krémjét képviseli.
    Ha nem félsz a spoilerektől, akkor magánban szívesen mondok többet is.

  6. Crei szerint:

    Én ma végeztem vele. Nekem nagyon bejött, de a Meereen szál engem már irritált a vége felé. Illetve a Dorne szálnak sem tudom mennyi értelme volt, mennyi szerepe lehet még…Ja és a griff vonal kicsit olyan deus ex machina jellegű.
    Ami biztos, hogy rengeteg a “cliffhanger”, főleg az északi szálaknál, marhára idegesít…:)

  7. Sonka szerint:

    Crei: Egyetértek a Griff vonallal kapcsolatban. szinte vásári húzás volt, Martintól ennél jobbat vár az ember.

  8. sezlony szerint:

    Nem tudom, hogy vagytok vele, de amilyen zseniálisnak találom ezt a regényfolyamot a részleteiben (karaktervezetés, stílus stb.), olyan mérhetetlenül bosszant, hogy ilyen rétestésztát csinált belőle. Illetve nem is ez a bajom önmagában, hanem hogy sokszor maga is belebukik a feladatba, és ebből lesznek a talonba tett, céltalanul utaztatott szereplők fél regényeken át. Ez nálam sokat elvesz a zsenialitásából.
    (Persze, tudom, financiális okok, meg minden, de engem ez olvasóként miért érdekeljen?)

  9. szs szerint:

    17 millió eladott példány + a franchise aprópénze után szerintem már nem lesz rétestészta belőle financiális okok miatt. Vagyis nem a pénz miatt lesz az.

  10. Crei szerint:

    Szerintem egyszerűen az van, hogy nem enged gátat szabni a fantáziájának, és minden szálat szabadjára enged. Ezáltal pedig csak hízik-hízik az egész. Ezt két könyvben nem lehet befejezni. Kb. most tartunk ott, hogy talán elindulnak a történések egy végkifejlet felé. De néha attól tartok, hogy ő maga sem tudja, hogy hová tart.
    Egyáltalán mi a cél?
    Legyőzni a Másokat? Trónra juttatni a Targayreneket? Elmesélni, hogy pusztult el minden Stark ivadék? stb.

  11. sezlony szerint:

    Lennék a szerkesztője 🙂 “George barátom, innen ezt a 765 oldalt ki kellene húzni. Holnap délig meglesz, ugye?”

  12. Jud szerint:

    sezlony: a blogján meg panaszkodna rád. 😀

  13. szs szerint:

    A kiadó meg kiadná a szerkesztő útját. Meg tudja írni hosszabban is? Meg. Megveszik a népek több pénzért a hosszabb verziót is? Meg. Ennyi. 🙂

  14. vicomte11 szerint:

    Nekem a végére komolyan az lett az érzésem, hogy ez a könyv nem más, mint nagyon aprólékos előkészítése a Winds of Winternek, amiben hullani fognak a fontos szereplők, mint a legyek.
    Végül is, akkor már igaz lesz, hogy eljött a tél. 🙂
    Azt hiszem, ha Martin elszánja magát nem csak baljós cliffhangerrel fogja zárni az egyes szereplők fejezetét, hanem tényleges halállal.
    (Én főleg északon és Királyvárban számítok durva szálelvarrásokra.)
    Egyébként valóban lehetett volna belőle húzni, de Martin amilyen szemét még az “unalmasabb” részekben is elrejt olyan infókat, amelyek később fontosak lesznek…
    (Lásd az előző kötetekből a Harangok Csatáját, és a kapcsolódó utalásokat.)

  15. Crei szerint:

    Gyűlölöm Martint.
    🙂
    Mi volt ez a Harangok Csatája? Nem rémlik.

  16. sezlony szerint:

    szs: tudod, Baltazár inkább meghal, de nem alkuszik. 😀

  17. rhynn szerint:

    Csak kicsit maradtam le, mivel a nyaralásból megjőve dolgoznom is kellett. 🙂

    http://www.fantasyfan.hu/bemutato/grrm_a_dance_with_dragons_kritika

    Én már nem vagyok ennyire derülátó a könyvekkel kapcsolatban, szerintem kifejezetten gyenge volt az 5.

  18. szs szerint:

    Rhynn: Teljesen jogosak a meglátásaid, az újraolvasás előtt én is úgy éreztem, hogy a Varjak a sok hulla mellett az egész sorozatot is elintézték, csak után azt vettem észre, hogy már egy egészen másfajta olvasói hozzáállással nézem a történetet, Martinnal együtt engem is érdekel minden, ami a világgal kapcsolatos, a világban van, és így maradt az élmény. Ez azért is furcsa, mert általában rettentően zavar, ha valami túlírt és nincs meg a rendes szerkezet, koncepció, de itt nem – illetve most már nem. De teljes mértékben egyet tudok érteni azzal is, amit a kritikádban írtál, bár nem fogadnék az ellen, hogy elolvasod majd a hatodik kötetet is. 🙂

  19. SLAVER szerint:

    Nehogy úgy járjunk mint egy szintén hosszú sorozattal, ahol közben meghalt a szerző, a történet meg nyúlt, mint a rétestészta. (Az idő kerekére gondolok)

  20. SLAVER szerint:

    …és persze a végét már soha nem tudjuk meg…

  21. tapsi szerint:

    Slaver: dehonnem tudjuk meg, dolgozik rajta a Brandon Sanderson, és nem is olyan rosszul… 🙂 jó, nem pótolhatja az öreget, de azért begurítja az Idő Kerekét a célba.

    Szegény Martint pedig épp eleget piszkálják is emiatt, de valahol azt hiszem, annyira rohadtul unja már az egész rohadt sorozatot, hogy szívesebben növesztene két púpot, mint hogy még mindig ezzel kelljen foglalkoznia. Csak hát mégis kell.

  22. Crei szerint:

    tapsi:
    Ha így van, rohadtul sajnálom az öreget…
    Tele van hellerrel, nyugdíjas napjaira élvezhetné az életet, ehelyett nap nap után írnia kell valamit, ami már nem érdekli.

    Bár, ha nem élvezné, szerintem nem tudná ilyen színvonalon űzni.

  23. Kornya_Zsolt szerint:

    SLAVER: Robert Jordan aránylag korán halt meg (58 évesen), a fantasztikus irodalom művelőire pedig (néhány eminens kivétellel) annyira jellemző a hosszú élet, hogy a jelenség még külön címszót is kapott az Encyclopedia of SF-ben. Jack Williamson még a tizedik X-ben is vidáman írt.

    sezlony, Jud, szs: Eltökélt szerző és sokat rinyáló szerkesztő csörtéjében a szerkesztő csak vesztes lehet. Mindkét oldalán jártam a barikádnak, én csak tudom. 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon