Ezt a cikket az indulásunk első napjaiban egyszer már leközöltük, de mivel azóta jelentősen megszaporodott az aktív olvasótábor, úgy gondoltuk, hogy néhány írást (mintegy a szerkesztők ajánlásaként ) időnként frissítve újrapublikálunk.

Kezdésnek néhány gyors tény China Miéville-ről: 1972-ben született Londonban, Cambridge-ben diplomázott, később PhD-t szerzett, és az angol nyelvű fantasztikus irodalom többszörösen díjnyertes szerzője (akinek pedig esetleg nem lett volna egyértelmű, a China ez esetben férfinév, lásd még a csatolt képet). Bevallottan és büszkén geek, aki a szörnyek imádatát és a világteremtés iránti szeretetét valahonnan az AD&D környékéről hozta, és kikapcsolódásképpen szerepjátékok bestiáriumait olvasgatja. A brit fantasztikus szerzők egy részéhez hasonlóan politikai nézeteit tekintve erősen baloldali, még képviselőnek is jelöltette magát 2001-ben.

China Miéville

Elég nehezen kategorizálható szerző (már ha valakinek szüksége van kategorizálásra). Legtöbbször fantasy-íróként hivatkoznak rá, ami kifejezetten annak fényében érdekes, hogy Miéville pont a fantasy egyik legnagyobb hatású alakjával, Tolkiennel szemben pozicionálja magát; közben háromszor nyerte el a sci-fi nagymesteréről elnevezett Arthur C. Clarke-díjat. A kavarodás oka egyébként elég egyértelmű – fantasynek túl modern, scifinek túl fantasy –, ezért nem véletlen, hogy Miéville inkább weird fictionnek nevezi munkáit, ami tényleg maradéktalanul illik rá.

China Miéville igazán ismertté az ezredforduló környékén vált Angliában és az Egyesült Államokban. A kritikai fogadtatása külföldön azóta változatlanul jó, és valószínűleg az olvasók között sem lehet orbitális bukás, mert (eddig) hét regénye és egy novellagyűjteménye is megjelent. Ami a magyar fogadtatást illeti, első nagy sikerei idején valószínűleg még nem sokan ismerhették itthon, de az elmúlt pár évben két regénye és két novellája is kijött nálunk – igaz, a regényekkel Miéville nagy eséllyel be is szorult a „barokkosan túlírt, nagyon bizarr modern fantasy” (más szavakkal „a furcsa nevű férfi azokkal a furcsa könyveivel”) skatulyába.

Éppen ezért  érdemes  végignézni írói pályafutását, mert ez a két regény mindössze a munkássága egy szeletébe nyújt betekintést. Miéville majdnem mindegyik könyve más, bár valóban akadnak közös pontok: formabontóan nyúlnak a bevált toposzokhoz, néha nagyon bizarr vagy éppen groteszk irányt vesznek, és kifejezetten ötletesek, ami néha sajnos a történet rovására megy.

Londonban kezdődött minden

Miéville Magyarországon a Perdido Street Station (Perdido pályaudvar, végállomás, továbbiakban Perdido) című könyvével debütált 2005-ben. Ez angolul már a második regénye volt: az első a Bram Stoker-díjas King Rat (magyarul nem jelent meg), ami a kilencvenes évek klubos szubkultúrájába ültette át a hamelni patkányfogó történetét. Sok szempontból tipikus első regény, a története kifejezetten egyszerű, az ötletek sem túl egyediek még (Miéville szerint a kritika szerette a King Ratet, de üzletileg nem volt sikeres).

King Rat

A háttér, azaz a London alatti természetfölötti London olyan alapvető helyszíne az urban fantasynek, mint New York a szuperhősös sztoriknak vagy a katasztrófafilmeknek. A King Rat nem rossz könyv, de semmi különös nincsen benne. Gyengeségei azért feltűnőek, mert Miéville azóta többször is visszatért a modern/mágikus Londonba, csak sokkal ötletesebben. A szerző erősségei azonban szintén megfigyelhetőek: az atmoszférikus leírások vagy a város központi szerepe.

Anti-Tolkien

A nagy áttörést a 2000-ben megjelent Perdido hozta el Miéville-nek. Igazi ezredfordulós regény, ami tóba hajított kavicsként kavarta fel a műfaj állóvizét, habár a regény méretét és töménységét tekintve a hasonlat inkább egy féltéglával állná meg a helyét. A Perdido tíz évvel a megjelenése után is megkerülhetetlen és megosztó regény. A helyszín, Új-Crobuzon a viktoriánus korba oltott fantasy megapolisz legalább olyan zsúfolt és barokkos, mint a könyv szövege. A grandiózus univerzumban nagy formátumú hősök helyett hétköznapi figurák mozognak, az epikus történet helyett egyszerű vágyakra, puszta véletlenekre vagy kisstílű machinációkra épülő, néha megdöccenő sztorit kapunk, a karakterek politizálnak vagy társadalmi problémákat boncolgatnak, mindezt egy mágiával, kalandokkal, gépekkel, osztályharcokkal és szörnyekkel teli világban.

Perdido pályaudvar, végállomás

A Perdido barokkossága egyeseknek sok, másoknak lenyűgöző – de általában senki sem marad iránta semleges. A regényből helyenként bőven lehetett volna húzni, de Miéville korábbi és későbbi írásainak ismeretében elég egyértelmű, hogy a túlírtság tudatos írói eszköz: irodalmi gyökereit valahol a Mervyn Peake-féle Gormenghast túlburjánzó, gótikus eposza és H.P. Lovecraft kozmikus horrortörténetei körül kell keresni. Az is igaz, hogy a Perdidóban a legmarkánsabb az azóta is visszatérő Miéville-probléma, miszerint a világ sokkal fontosabb a történetnél, a karakterek nem különösebben erősek, az ötletparádé hajlamos lelassítani és elfedni az eseményeket.

A Perdido legnagyobb erősségének akkor az újszerűsége számított – olyan nézőpontból közelített a fantasyhez, ami nem igazán volt jellemző a műfajra, és komplex, realista világot épített egy alapvetően teljesen fantasztikus alapra. Hatását legjobban az akkoriban felőrösödött New Weird mozgalom is tanúsítja. A hasonló célkitűzésekben utazó vonulat legismertebb képviselője talán Jeff Vandermeer, akinek a City of Saints and Madmen című novellafüzére egy dekadens, mocsárvidéki fantasztikus városban játszódik. A New Weird (jegyezzük meg, teljes joggal) nem bírta szuflával túl sokáig, de a Perdido a mai napig kikerülhetetlen, ha valaki műfajokat keresztez vagy egy modern fantasy megapoliszba helyezné a történetét.

Anti-trilógia

A Perdido volt a Bas-Lag világán játszódó regények közül az első. A második 2002-ben jelent meg, ez a The Scar (magyarul Armada címen jött ki 2008-ban), a harmadik pedig a 2005-ös Iron Council (még nem jelent meg magyarul). Bár adná magát, mégsem érdemes trilógiának nevezni ezt a három regényt. Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy csak három Bas-Lag könyv lesz, másrészt egymástól függetlenül is olvashatóak, bár sokkal élvezetesebb sorban menni, mert így az olvasó előtt szabályosan kitárul a világ. Néhány helyen komoly szereplők, utalások és csavarok épülnek a Perdido egy-egy félmondatára, de nem létszükséglet az ismeretük. Mindegyik könyv szerves része a világnak, ahol a regények között folyamatosan telik az idő, és az aktuális hősök körül zajlanak a korábbi hősök által előidézett változások.

Armada

A Perdido túlírtsága ezekben a regényekben fokozatosan elmúlik, de a furcsaságfaktor és a monumentalitás változatlan. A szereplők továbbra is átlagos figurák egy cseppet sem normális, gigászi világban. Ehhez képest mindkét könyv a klasszikus kalandregényes megoldásra épül, azaz utazó(s) történetek. A Scar egy hajóflottákból összefércelt, úszó városra viszi antihőseit, a nyelvészkisasszonyt és a fegyencet, a westernbe oltott Iron Council központi karaktere, Cutter, és szeretője, a gólemek mestere pedig egy vonatra épített, mozgó város utasaiként fedezi fel a furcsa világot, hogy végül Új-Crobuzonban fussanak össze a szálak.

Iron Council

Az Iron Council megnyerte az Arthur C. Clarke-díjat, de már kevésbé volt egyöntetű a pozitív visszhang, inkább a kritika szerette, mint az olvasók. A stílusa jóval szikárabb, helyenként kísérletező, a politikai üzenet jóval markánsabb (bár a szerző gyakran elmondja, nem kíván a művein keresztül korteskedni). Ennek ellenére ezen a ponton Miéville gyakorlatilag simán megtehette volna, hogy hátradől és a sikeresen megalapozott világára szabályos időközönként kihoz egy regényt. Helyette azonban kiadott egy antológiát és írt egy fantasztikus regényt a fiatalabb korosztálynak.

Vissza Londonba

A Looking for Jake antológia tulajdonképpen a Bas-Lag regények ellenpólusa. Vaskos tégla helyett rövid írások gyűjteménye, amelyek egy Új-Crobuzonba helyezett novellát leszámítva mind Londonban játszódnak.

Looking for Jake

Változatlan viszont Miéville ötletessége, a hangulatteremtés, a társadalomkritika és természetesen a város szerepe. Az egyik legjobb írás, a Reports of Certain Events in London pont a metropoliszok fejlődését vizsgálgatja. A valóság és a fikció összemosásával dolgozik – China Miéville, a szerző egy tévedésből neki postázott különös levelezésből próbálja kihámozni egy városokkal foglalkozó titokzatos társaság bizarr ténykedését (magyarul is megjelent a Galaktika magazinban A londoni különös események jegyzőkönyveiről címen– 211. szám, 2007).

Nem véletlenül jelölték a World Fantasy Awardra 2005-ben. Az Új-Crobuzonban játszódó novella címe Jack, és magyarul szintén a Galaktikában jelent meg – 227. szám, 2008.)

Fiatalabbak is elkezdhetik

Következőnek ismét egy londoni történet jött, ráadásul a fiatalabb korosztálynak szánt young adult regény, az Un Lun Dun. Élvezetesen megírt könyv, pörgős cselekménnyel, a jellegzetes Miéville-hangulattal és egy nagyon jól kifundált világgal, ahol léteznek az úgynevezett abcityk – ezek a mesevárosok a földi metropoliszok furcsa párjai. Nem csak London rendelkezik abcityvel – ott van még Parisn’t, Sans Francisco, Lost Angeles vagy Bagdidn’t. UnLondon különös, de nagyon izgalmas hely, furcsa törvényekkel és még furcsább lakókkal, tehát ugyanolyan öreg, koszos, elbűvölő és multikulturális, mint London, csak éppen itt jóval fantasztikusabbak ezek a bizonyos kultúrák.

Un Lun Dun

A regény első pillantásra a bevált sablont követi, de többször is ötletesen tér el az elvárt kliséktől. Az Un Lun Dun igazán szórakoztató fantasy, nem csak gyerekeknek – sokaknak éppen azért tetszett, mert a Perdido ötleteit és egyediségét kapták, a túlírtság, az öncélúnak tűnő bizarrság nélkül.

Két város meséje

Az Un Lun Dun után néhány évig csend volt Miéville körül, aki a PhD dolgozatát írta, és  csak az amazonra kikerült rejtélyes Kraken cím árulkodott arról, hogy valami készül. A cím alapján sokan arra tippeltek, Miéville visszatér Bas-Lag világára (és a tengerre), de nagyobbat nem is tévedhettek volna. A 2009-es regény végül a The City & the City lett, és csak a szó tágabb értelmében fantasy: egy Kafkát, Philip K. Dicket idéző krimi, persze a várossal a főszerepben.

The City and the City

A fantasztikum itt nem a mágia vagy természetfölötti  – a regény képtelen, de tulajdonképpen elfogadható alaphelyzetből épít világot. Lehetne többször is fantasy, aztán mégsem lesz az.  A háttér inkább szürreális, a könyv kicsit filozofikus és kifejezetten szikár noir lett – helyenként kívánná az ember a Perdido részletes leírásait, de nem kap ilyet. Érdekes lenne tudni, vajon a szerzőnek sikerült-e új olvasókat toboroznia vele, a potenciál mindenesetre megvan benne. Azoknak, akik valaha elriadtak Miéville-től a Perdido környékén, ajánlott visszacsatlakozáshoz.

Polipológia

Miéville ezen a ponton valószínűleg nyugodtan maradhatott volna a kevésbé fantasztikus terepen, mégis inkább visszatért a kezdetekhez, az urban fantasyhez. Zabolázatlanul és harsányan, mintha csak azt kívánta volna bizonyítani, hogy így az elcsépelt toposzokon is lehet újítani.

A 2010-es Kraken a jelenkori Londonban játszódik, ahol a kultuszoké a főszerep. Van mágia, a gangháborúkat szekták vívják, a londoni rendőrségen kultuszokra specializálódott részleg dolgozik, és rendszeresen közeleg valamelyik apokalipszis. Amikor viszont a Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az ellopott krák felhasználásával valaki vagy valakik az Igazi Apokalipszist akarják elhozni.

Kraken

A Kraken tulajdonképpen egy krimiszálra felfűzött ötletvihar. Miéville-től szokatlan módon vicces és teljesen őrült regény.  Különösen azért, mert az Iron Councilban már megfigyelhető és az Un Lun Dunban felfelé ívelő tendencia itt tetőzik – Miéville nagyon innovatív dolgokat művel az angol nyelvvel, szavakat teremt, játszik a szöveggel. Aki szeretné látni, milyen manapság az innovatív urban fantasy, próbálkozzon meg vele (egyelőre csak angolul).

A végtelenbe és tovább

2011 tavaszán jelent meg az Embassytown, Miéville első science-fiction regénye. A címkézés nem egyszerű marketingfogás, ízig-vérig tudományos-fantasztikus történetről beszélünk.

Az Embassytown egy nagyon szellősen felskiccelt űrbirodalom határvidékén játszódik, az Arieke nevű bolygón, ahol az emberek békés diaszpórát alkotnak egy szó szerint élő város közepén, mint az őshonos faj vendégei – angolul Hostnak nevezik őket, laza fordításban most hívjuk őket Házigazdáknak (bár a szó rejt még extra jelentéseket). Az idegen fajjal kizárólag az emberi Nagykövetek képesek kommunikálni, akik a kezdeti nehézségek után már jó ideje rutinszerűen látják el a feladatukat. Szóval minden unalmasan és rendezetten csordogál a határvidéken, egészen addig, amíg egy új és szokatlan küldött nem érkezik a bolygóra, amitől hamar elszabadul a pokol.

Embassytown

Az Embassytown-ból kiderül, hogy Miéville-nek jól áll a klasszikus sci-fi. Ismeri és szereti a zsánert, frissít is egy kicsit néhány megszokott megoldáson – a csillagközi utazás megvalósítása kifejezetten ötletes –, sőt olyan kérdést állít a központba, amivel a legtöbb sci-fi csak érintőlegesen foglalkozik.

Az Embassytown a nyelv és a kommunikáció témáját járja körül. Ez nagyon sok sci-fiben nem probléma, mert minden idegen faj könnyedén beszéli az angolt, vagy elég bekapcsolni a fordítókészüléket. De mi van akkor, ha a puszta szavak nem elegendőek ahhoz, hogy két faj megértse egymást? Az idegenek számára a gondolat és a beszéd egy és ugyanaz: aminek nincsen megfelelője a Nyelvben, az nem is létezik, és fordítva is igaz, csak arról tudnak beszélni, ami van. Viszont mi történik, ha az idegenek megpróbálnak megtanulni hazudni? Mi lesz, ha a nyelv váratlanul drasztikusan befolyásolja az elmét?

Az Embassytown lassú, helyenként kifejezetten filozofikus regény (nem kevés nyelvészkedéssel), igazi sci-fi, ahol a Miéville-re jellemző bizarr háttér nem csak sallang, hanem szerves része a történetnek.

Utóhang

A hosszúra nyúlt áttekintésből – ha más nem is – remélhetőleg két dolog kiderült. Az egyik az, hogy a magyar fantasztikus könyvkiadás nem kevés könyvvel tartozik még az angol fantasztikum egyik legeredetibb és megosztóbb – személyiségétől, viszont ugyanúgy akad közöttük olvasnivaló azoknak, akik kedvelik bizarr gőzfantasyt és azoknak is, akik más formában szeretnének újat olvasni.

Érdekességek

– Miéville közel tíz évig nem igazán használta a netet, de most már van egy blogja, ami minden, csak nem személyes: http://www.chinamieville.net/

– A Perdido alapján készült szerepjátékot évekkel ezelőtt beharangozták, viszont nem jelent meg soha.  (Igaz, a projekt alkotója 2010 júliusában felbukkant egy fórumon [lásd 52-es bejegyzés], és kiderült, hogy a munka nem állt le.) A Dragon magazin ellenben még a megjelenés idején lehozott egy cikket, ami a D&D szabályaira alkalmazta a világot.

– A Second Life online világában létezik egy Armada nevű úszó város.

– Az Un Lun Dunt maga Miéville illusztrálta.

– PhD dolgozata, a Between Equal Rights: A Marxist Theory of International Law könyvben is megjelent.

Az eredeti cikk hozzászólásai

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás.

  1. kwindu szerint:

    China Miéville nagy kedvencem az új író generációból. A „perdidot” kb két délután alatt elolvastam bár valóban kicsit túl van írva ennek ellenére nagy kedvencem akárcsak az „armada”. Persze várom az „ Iron Council” magyar megjelenést is, de az ígértetek ellenére sajnos késik. Nem beszélve a cikkben szereplő többi könyvről. Igazából, ha lehetne választani mi jelenjen meg itthon első körben, akkor az” Iron Council” utána „Kraken”, Embassytown, majd a „City & the City” jöhetne aztán a többi. Sajnos ez csak álom, de hátha valaki rákkatan Miéville mint Gaimanar az agave. Remélem a leg jobbakat addig is ismét köszönöm az ismertetőt.

  2. Kornya_Zsolt szerint:

    Miéville veszettbalos agymenéseitől rosszul vagyok, és olykor komoly kételyeim támadnak, egyáltalán normális-e ez az ember. Az írásai viszont elbűvölnek és magukkal ragadnak. Szóval ha személyesen találkoznék vele, két perc után elküldeném a sunyiba, a könyveit ezzel szemben megveszem és elolvasom. A fene érti ezt…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon