Tavaly novemberi indulás óta az SFmag.hu-n több, mint 300 saját cikket, ismertetőt, esszét olvashattok. Az indulás első heteiben még jóval kevesebb olvasó követett bennünket, ezért arra gondoltunk, hogy próbaképpen indítunk egy olyan sorozatot, amiben kutakodunk egy kicsit az archívumunkban, és felelevenítjük néhány régebbi, érdekes cikkünket, akár valamilyen aktualitás miatt, akár csak azért, mert szerintünk több figyelmet érdemel.
Elsőként Lavie Tidhar Héberpunk című kötetéről írt ismertetőnket olvashatjátok újra, mégpedig abból az alkalomból, hogy a Galaktika magazin tavasztól (252. márciusi szám) folytatásokban elkezdte közölni a novellákat, éígy immár magyarul is olvasható. (Az ehavi – júliusi – 256. számban olvasható az utolsó rész.)
***
Amikor a zsidó-keresztény kultúrkörről beszélünk, kicsit átverjük magunkat: jóval kevesebb zsidó elemet ismerünk, mint illő lenne. Szokás tudni ugyan, hogy nem is olyan messze, Prágában nyugszik Löw rabbi, aki megépítette a gólemet, hogy az szombaton szolgálatokat végezzen neki. Esetleg még az a sztori is megvan, hogyan vette meg Taub Eizik hászid csodarabbi a Szól a kakas már kezdetű népdalt egy pásztorgyerektől, de a sor valahol itt véget ér. Meggyőződésem, hogy a kultúra része valahogy kimarad: a cádikokról, lehetséges messiásokról, vagy épp az amerikai nácikat befenyítő zsidó maffiáról kevés szó esik. Aki olvasta Michael Chabon The Yiddish Policemen’s Union-ját, az tudhatja, miről beszélek.
Az alaszkai zsidó kolóniáról szóló regény mellé igen jól illik az egyszer csak mindenütt megjelenő Lavie Tidhar első novelláskötete, a Héberpunk (HebrewPunk), amelyben a szerző újramixeli a mítoszokat, hiedelemvilágot, babonákat. Náci vadász zsidó vámpírok, végtelen életüket a cyberpunk hősökhöz hasonlóan magánzó problémamegoldóként töltő cádikok és bölcs rabbik elevenednek meg a novellafüzér lapjain. A keresztény szimbólumok mellé bekerülnek a zsidósághoz kötődők, megjelennek a héber kifejezések, közelebb kerülünk egy másfajta zsidó–keresztény világhoz.
A novellák minősége meglehetősen egyenetlen. A korábban a scifi.com-ra is felkerülő, Tidhar pályáját elindító The Dope Fiend remek, a századelő kokainfüggő swingereinek világát mutatja be. A történet hőse a legdurvább keményöklű nyomozókkal is felveszi a versenyt lecsúszottságban. Míg a hagyományos detektíveknek csak pénzük, váltás zakójuk, ügyfeleik és kilátásaik nincsenek, addig a Cádik vállán évszázadok nyugszanak. Egyike a zsidóság sorsára felvigyázó harminchat halhatatlan csodarabbinak, csak éppen kirúgták, drogfüggő, és egy loa, angyal vagy démon vadászik rá. A kötet leghosszabb írásában megjárjuk az ópiumbarlangokat, az ópiumszívók álmait és a londoni csatornarendszert is. Közben a szerző ügyesen játszik a kemény krimi stílusjegyeivel és a misztikus történetek jellemzőivel, a végére még egy kis Casablanca is jut.
Szórakoztató a rabbi útját leíró, Kittenberger Kálmán könyveit és egy megfigyelési dossziét egyszerre idéző Uganda című novella is. A szöveg többfajta dokumentumot tartalmaz: az ugandai zsidó államnak szánt platót felderítő csapat tagjának unalmas, számokkal teli beszámolói mellé utólag felvett interjúrészletek és a rabbi nagyon élő, élményszerű naplójegyzetei tagozódnak be. Az ember szinte érzi a napfényt, beleizzad a parafa kalapba, ahogy a helyszínt felmérő expedíció és a helyet megismerni vágyó utazó sztorija halad egymás mellett.
A kötet első két novellája inkább elsietett. A három szereplőt egyszerre felvonultató The Heist című történet talán a leggyengébb: a vámpírokkal, kirablásra váró vérbankokkal és a varázslények elijesztésére vagy megsemmisítésére szánt biztonsági rendszerekkel teli világot időnk sincs megismerni, annyira gyorsan véget ér az írás. Ez az egyetlen novella, ahol törik a felhasznált toposz: az írásban nincs hely a heist-történetekre jellemző Összeomló Tervre és Gyors Újratervezésre.
Hasonlóan problémás a második – és talán legjellegtelenebb – novella is, a Transylvanian Mission, 
amelyben az okkult náci gazemberek és gaz majdnem-emberek találkoznak a nekik kirendelt zsidó hőssel. Horrornovellának ugyan nem rossz ez az írás, ám aki ismeri Mike Mignola Hellboy-történeteit, az tudja, hogy a műfajból és a témából sokkal többet is ki lehet hozni.
A Héberpunk kötet egyetlen komoly problémája a szerkezete: a négy novella nem áll össze igazi füzérré. Egy közös kaland, egy-egy írásnyi előtörténet – olyan hatást kelt a könyv, mintha szerepjátékosok kalandját és karaktereit írta volna meg Tidhar. A novellák ennek ellenére szerethetőek, de ürességet hagynak maguk után. A kötet sokkal jobb lett volna kidolgozottabb írásokkal és több kalanddal.
Szerencsére az idő igazolta, hogy Lavie Tidhar tud jól és összeszedetten is írni. Az idén megjelent The Bookman című regényében történelmi figurák, irodalomból kölcsönzött alakok tucatjait mozgatja, világot teremt, sztorit mesél. Aki a Héberpunkot elégedetlenül rakta le, azt biztosan szeretni fogja.
Szedlák Ádám
Kapcsolódó linkek:
- Lavie Tidhar honlapja
- Interjú Lavie Tidharral magyarul és angolul is
- Az SFmagon publikált novellája, A pók holdja (ingyenesen elolvasható és letölthető prc, epub és pdf formátumokban)
- Ismertető Lavie Tidhar ősszel megjelenő Osama című regényéről
- És az eredeti Héberpunk cikkünk.
Hozzászólások
[hackett további írásai]
véres unalmas. Jobb is lehetett volna a befejezés. Csalódtam.így most szunet a galaktika vásálással.
„Amikor a zsidó-keresztény kultúrkörről beszélünk, kicsit átverjük magunkat: jóval kevesebb zsidó elemet ismerünk, mint illő lenne.” Még a saját kultúrának sem ismerjük úgy, ahogy illő volna. Egyébként szerintem is dög unalmas volt én többet vártam. Viszont remélem hamarosan olvasható lesz magyarul „The Yiddish Policemen’s Union” ez a könyv érdekelne. Héber témába nekem ez örök klasszikus a „Gólem” az nagyon tetszett pedig nem egy világrengető könyv, de valahogy a hangulata nagyon ott van a szeren.:-))
A Yiddish Policemen’s Uniont eredetiben olvastam. A világ tényleg nagyon szépen ki van dolgozva, de sajnos a történet megmarad egyszerű kriminek.
A YPU egész egyszerűen jól van megírva, szépek a mondatok. Igen, egyszerű krimi, de egy igazi írótól, nem egy átlagos skriblertől.
Ezt nem vitatom, de én nem krimire vettem jegyet. 🙂
„Náci vadász zsidó vámpírok…”
Na, ez az a téma, ami engem valami botrányosan nem tud érdekelni.
Igazándiból a Zsolt által kiemelt mondatban a „zsidó vámpír” fogalom ilyesztő, elvileg egy hithű izraelita előírás szerint nemigen kaphatna rá a vérre, így hát a vámpírlét kifejezetten Istenkáromlásnak tűnhetne a számára. Viszont a cikkbéli felvetésben van némi igazság: kimondottan hangulatos zsidó karakterek kidolgozásával a sci-fi helyenként hadilábon áll. A Star Trekben pl. volt egy csak e-book formában megjelent különsorozat, az SCE, ami egy csapatnyi űrgépész kalandjait mutatta be, akik elvileg a 100 évvel a saját jövőjébe tévedő Scotty felügyelete alatt dolgoztak (a többi főszereplő nagyobbrészt a könyvsorozat saját kreálmánya volt). A tényleges főszereplő azonban egy David Gold nevű űrhajó-kapitány, aki a koncepció szerint a szellem embere lett volna az alá besorolt, általa szállított sok gyakorlatias gépésszel szemben, egyfajta pszichiáter-tanácsadó, jogász-diplomata és veterán, sokat tapasztalt ravasz űrróka egyszemélyben. A sorozatot megálmodó főszerkesztő írt is egy csodálatos bevezető novellát a sorozathoz, ami zseniálisan ábrázolja a főszereplőt: hithű, jiddis nyelven káromkodó, a vallási előírásokat betű szerint betartó bölcs öreg, egy női rabbi férje, számos gyerek, unoka, dédunoka és egyéb rokon patriarkája, aki a Kapitány Asztalánál (ez egy téren és időn kívüli kocsma, ahol a Star Trek univerzum kapitányai személyes élményeikről, vágyaikról és álmaikról mesélhetnek) egy régi midrást mesél el Star Trek köntösbe bújtatva, az olvasó úgy érzi, ez részben az előadóról szól, de csak jelképek formájában. Csodálatos írás volt, ezért kezdtem el begyűjteni a sorozat további darabjait. A bevezetőt olvasván az ember várta, hogy a sorozatban is újra előjöjjön ez a komplex karakterrajz, és időnként, egy-egy tehetségesebb epizódírónál ez ki is jött így. Nagy általánosságban azonban az írók nem tudtak mit kezdeni a rabbi-kapitány alakjával, és ezért sokszor elég sivár szerepeket játszott, végül az igazi főszerepet néhány új figura vette át (a legtöbb epizódban innentől kezdve egy női főgépész, egy polihisztor tellarita és egy homoszexuális kódfejtő vitte el a pálmát). Ráadásul én nem sorrendben olvastam a sorozatot, hanem ahogy hozzájutottam, és ezért volt még pár extra csalódásom: pl. a sorozat egy másik főszereplője egy bynari kódfejtő, akikről ugye tudvalevő, hogy mindig kettesével járnak, a két pár együtt alkot egy személyiséget, de ez a szereplő a legelső epizódok egyikében elveszti a társát, onnantól magányos. Innentől kezdve Gold kapitány javaslatára nevet cserél, a továbbiakban Solomannak hívják, én pedig, Biblia-ismerő emberként kezdetben úgy hittem, ez itt a Salamon név egy variációja, és talán a kapitány ismét rabbiként járt el, amikor a salamoni döntésre utalva a „kettészelt személyiséget” így nevezi el. De aztán ahogy kezembe jutott még több regény, rádöbbentem, hogy nem erről van szó, egyszerű angol szójáték a név, a sorozatíróknak eszébe sem jutott a lehetséges bibliai párhuzam…
Bardajszan: „…egy hithű izraelita előírás szerint nemigen kaphatna rá a vérre, így hát a vámpírlét kifejezetten istenkáromlásnak tűnhetne a számára.”
Ott a pont. „Zsidó vámpír” par excellence ellentmondás: ahelyett, hogy a drámai konfliktus lehetőségét hordozná magában, a legócskább, szenzációhajhász vásári ponyva szintjére zülleszti le a narratív koncepciót – pláne a „nácivadász” jelzővel kiegészítve.
„…kimondottan hangulatos zsidó karakterek kidolgozásával a sci-fi helyenként hadilábon áll.”
Én tudok mondani egyet: Marty Schuster mesterkereskedőt Poul Anderson „The Three-Cornered Wheel” c. elbeszélésében. Egy idegen bolygón nagy katyvaszba kerül a feudális kultúrában élő bennszülöttek társadalmát meghatározó monoteista vallás miatt, és úgy vágja ki magát, hogy teológiai vitába bocsátkozik a helyi papokkal, a Kabbalából vett érvrendszert forgatva. Mindemellett a történet nem valami „bölcsész-SF”, hanem izgalmas és fordulatos kaland.