Tegyük fel, hogy olyasvalaki írja ezt a cikket, aki még az életben nem látott Doctor Who epizódot. Ránéz a sorozat imdb vagy wikipédia honlapjára, és elszörnyed: azt látja, hogy 1963 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal folyamatosan képernyőn van, több mint húsz évadot megélt. Még ha csak a 2000-es években újjáélesztett szériára szűkíti le az érdeklődését, akkor is felmerül a kérdés: bele lehet kezdeni ebbe a sorozatba? Nyilván bele, hiszen mások is elkezdték valahol. Na de hol? Be lehet szállni menet közben, vagy rendesen, elölről kell kezdeni, az új első évadtól (vagy a régitől)? A Doki szerepét időről időre új színész veszi át – lehet, hogy ilyenkor tiszta lappal indítanak a készítők. Legyen akkor a legutóbbi Doki első epizódja? Vagy kóstoljon bele egy találomra választott epizódba? De ha pont kifog egy gyenge részt? Esetleg, hogy ne húzzon zsákbamacskát, valamelyik Hugo-díjra jelölt epizóddal indítson?

A Hugo-díj egész jó zsinórmértéknek tűnik a kísérlethez. A továbbiakban arra vállalkozom, hogy elkísérem fiktív egyszeri nézőnket, aki a 2011-es Hugo-díj „best dramatic presentation, short form” kategóriájában szereplő három Doctor Who epizóddal vesz mintát a sorozatból. Egyrészt arra vagyok kíváncsi, milyen benyomásai támadnak ennyiből a sorozatról, másrészt, hogy ezek az epizódok vajon mennyiben reprezentálják a DW stílusjegyeit, jellemzőit. Már csak azért is könnyű a helyzetem, mert az egyik Hugo-jelölt epizód, a Vincent and the Doctor nálam is az elsőként látott részek közé tartozik. Egyszóval, TARDIS-ra fel! (Az epizódok számozása az új sorozat 5. évadjára, vagyis 2010-ben leadott részekre vonatkozik, elemzésük pedig spoileres lesz.)

1. állomás: 5×10: „Vincent and the Doctor”

Az alapok világosak: van egy enyhén zakkant Doktorunk, aki ember útitársával, a tüzes Amy Ponddal, egy kék rendőrségi telefonfülkében utazgat az időben, különböző kalandokat keresve. Az epizód kerek egészt alkot, és bár érezhetően vannak benne korábbi részekre utaló elemek (nézőnk például nem egészen érti, Amy miért sírja el magát időnként, és ki az a Rory, akit időnként emlegetnek), de ez alapján a sorozat epizodikus, egy lazán kapcsolódó novellafüzérre hasonlít – amolyan sci-fi antológia. Nézőnk örül, nem kell túl sok háttérinfóval bajlódnia. Ez az epizód pedig tökéletes ugródeszkának bizonyul.

Képnézőben

A Doki és Amy magához Vincent Van Gogh-hoz látogat el, mert híres festményén, Az Auvers-i templomon egy szörnyet vélnek felfedezni a templom ablakában. Az 1890-es Arles-ba utazva kiderül, hogy a városban rejtélyes halálesetek történtek, amikért a helybéli lakosok az őrült festőt hibáztatják – a garázdálkodó szörnyet azonban csak Van Gogh látja. A Doktor és Amy a festő segítségével szembeszállnak a rémmel, miközben alig bírják türtőztetni magukat, amiért a nagy festő közelében lehetnek – ez a kitörő öröm nézőnkre is átragad –, ám egyúttal egy mélyen depressziós embert is megismernek.

Az epizód egész mozgalmas: van kaland, üldözés és akció, és a szörnnyel kapcsolatban is meglépnek egy korrekt csavart. A trükkök kicsit B-kategóriásak, némelyik díszlet (a TARDIS belseje) elsőre gagyinak tűnik, de idővel megszokható. De mindez háttérbe szorul a festő, Van Gogh drámája mögött. Az időutazásos-szörnyes történet szép lassan melankolikus elmélkedésbe fordul át magányról, veszteségről, őrületről, kilátástalanságról és reményről. Van Gogh karaktere nem csak egy kellék, hanem hús-vér ember, még ha viszonylag sablonosan van is ábrázolva, és ahogy a Doktor és Amy a hatása alá kerülnek, nézőnk őket is megszereti. Matt Smith, Karen Gillan és a vendégszereplő Tony Curran egyaránt kiváló alakításokkal rukkolnak elő.

Plen air a Dokival

Az epizód befejezése, amikor a Doktorék elviszik Vincentet saját jövőbeli kiállítására, a giccs határán egyensúlyoz, de mégis könnyeket csal nézőnk arcára. Megható, vágyteljesítő pillanat, de a következményét tekintve okosan megmarad a realitás talaján. A remekül megírt történet (nézőnk meglepve konstatálja, hogy Richard Curtis, a Négy esküvő, egy temetés vagy épp az Igazából szerelem írója felelős a részért – így máris érthetőbb a könnyfakasztó zárlat) több utalást is elrejt Van Gogh képeire, ezek közül vizuálisan a legszebb, amikor egy mezőn fekve a festő elmeséli, hogyan látja a világot, s közben megelevenedik az égbolt, és átalakul a Csillagos éjjé.

Az első mintavétel tehát sikeres volt. Nézőnk egy szép, okosan elbeszélt sztorit látott, és most már tudja, hogy a kalandok mellett árnyalt karakterekre és drámára is számíthat (bár kicsit talán kevesellte a sci-fit).

2. állomás: 5×12-13: The Pandorica Opens/The Big Bang

Na, itt kezdődnek a bajok.

Ööö... segítség!

Nézőnk csak kapkodja a fejét, és bizony rendesen el van veszve. A duplaepizód láthatóan rengeteg korábbi eseményre utal vissza, egész évados rejtélyeket old fel, egy csomó szereplőt felvonultat, akik nyilván szerepeltek már korábban is – köztük Churchillt, meg egy római légióst, aki ismerte a Doktort, és egykor Amy vőlegénye volt, de halottnak hitték (a neve Rory, ahha! akkor róla volt szó az előző részben), erre most kiderül, hogy él, de valójában mégsem, mert csak egy robot –, valamint rengeteg bizarr ellenség tűnik fel, például a dalekoknak nevezett, pedáns angol akcentussal beszélő, vécépumpával felszerelt óriás borsszórók. Sok ez így egyszerre.

Kezdőknek tehát nem ajánlott ez a duplarész; az viszont látszik belőle, hogy a Doctor Who nem csak különálló részekből tevődik össze, hanem átívelő szálakkal is operál, amik az évadzáróban csúcsosodnak ki. Az írókat dicséri, hogy az alapsztori azért többé-kevésbé még egy újonc számára is követhető marad. A Doktort egy régi ismerős, River Song figyelmezteti (Van Gogh egyik képével!), hogy a TARDIS fel fog robbanni. A szálak az ókorba vezetnek a Stonehenge-hez, ahol a Doktort az ősellenségei bezárják a Pandoricába, a világ legbiztosabb börtönébe, mert azt hiszik, ő lesz a felelős a világ pusztulásáért. A világvége ettől függetlenül bekövetkezik. És ez még csak az első rész.

A tempó észvesztő, a dialógusokat mintha géppuskából lőnék, és most már sci-fiből sincs hiány, egyik időparadoxon éri a másikat – a fordulatokra és megoldásokra rendszerint a Doktor ébred rá először, ám olyan fékeveszett gyorsan pörög az agya (meg a nyelve), hogy még a gyakorlott nézőnek is kapaszkodnia kell, ha követni akarja a gondolatmenetét és az érveléseit. Látszik, hogy a sorozat (és jelen esetben Steven Moffat író) biztos kézzel bonyolítja az időutazós szálakat, különösen a duplarész második fele, a The Big Bang tartogat frappáns csavarokat, ahol szereplők különböző énjei üzengetnek egymásnak.

Ami még egyértelmű nézőnknek, hogy a Doctor Who képes grandiózus lenni. A világvége nagyszabású, helyenként hideglelős, végig izgalmas. A duplarészre romantikus cselekményvezetés jellemző, a szó minden értelmében: a középső szakasz, ahol a feledés bekebelezi és megdermeszti a világot, Rory robot verziója pedig évezredekig őrködik szerelme felett, s ezáltal megteremti a „magányos centurió” mítoszát, különösen gyönyörű. Az epizód végén aztán minden jóra fordul – kicsit talán légbőlkapottan –, és néhány kérdés ugyan nyitva marad, de hőseink ellovagolhatnak a TARDIS-szal a naplementébe.

Nézőnk nem csügged, a duplarész még úgy is szórakoztató volt, hogy a felét nem értette. A szórakozott és önfeláldozó Doktor, a hűséges és vagány Amy, és a szimpatikus, hétköznapi Rory mostanra belopták magukat a szívébe (noha azt nem tudja, mennyire élvezné a korábbi évadokat, ahol mások a főszereplők).

3. állomás – Season 5 Special: A Christmas Carol

Mint kiderül, ezúttal különkiadással van dolgunk. Méghozzá karácsonyi különkiadással. Nézőnk gyanakvóbb, és kicsit utánaolvas a neten; mint megtudja, a Doctor Who újjáélesztett időszakában hagyománynak számít, hogy december végén műsorra tűznek egy egyórás epizódot, amely hol szorosan kapcsolódik az azt megelőző évadhoz, hol amolyan átkötő funkciót tölt be két évad, esetleg két doktor-reinkarnáció között. Szerencsénkre ezúttal nagyjából önálló, független történetet láthatunk, sőt, még az útitársak is csak egy-két jelenetben bukkannak fel, vagyis nézőnk szusszanhat egyet.

Itt van, megjött Télapó, van TARDIS-ában minden jó

A címből nem nehéz kitalálni, hogy Charles Dickens klasszikus és számtalan változatban feldolgozott története, a Karácsonyi ének Doctor Who-sított verziójára számíthatunk. És valóban, kezdetben a jól ismert cselekmény látszik kibontakozni, ahol a karácsony szellemét természetesen a Doktor alakítja: egy űrhajó, fedélzetén Amyvel és Roryval, egy komor, elektromos felhőréteggel borított bolygó felé zuhan. A bolygó de facto ura, a megkeseredett Kazran Shardik (a helyi Ebenezer Scrooge) nem hajlandó segíteni a hajón, ezért feltűnik neki a Doktor, hogy előbb felnőtt-, majd gyerekkorában próbálja jó útra téríteni.

Nézőnket nem különösebben villanyozza fel, hogy sokadszorra megnézheti Dickens történetét, de azért így is kellemes egy órának néz elébe. Meglepetésére azonban nem várt kanyart vesz a sztori, innentől pedig egy lenyűgöző, szívmelengető mesének lehet a szemtanúja. A sorozat alapkoncepciójából adódik, hogy az időutazás elsődleges szerepet játszik a sorozatban, de Kazran és a hibernált, minden évben csak karácsonykor napjára felélesztett Abigail szálából sejthető, hogy visszatérő motívum az időutazással összekapcsolt, tragikus szerelem is.

Csodák világa

Végezetül mesei jelleg mutatkozik meg a bolygó sajátosságában: a különleges légköri adottságok miatt ugyanis halak úszkálnak a levegőben. Néha elfeledkezünk arról, hogy a Doctor Who alapjában véve gyerekeknek szóló sorozat, ez az epizód azonban érezteti, milyen izgalmas egy-egy új világ felfedezése, a rénszarvasok helyett cápák húzta repülő szán pedig már csak hab a tortán (gyermeteg, na és?). Arról nem is beszélve, hogy Kazrant Michael Gambon alakítja, vagyis a sorozatban a brit Shakespeare-színjátszás nagyjai is tiszteletüket teszik.

Ideje hát számvetést tartani. A három (pontosabban négy) megtekintett epizód kellően megvariálta a sci-fi toposzokat, érdekes, fordulatos, ha nem is mindig újszerű történeteket mesélt el, szerethető szereplőkkel és leleményes párbeszédekkel. Lehet közülük bátran mazsolázgatni (nézőnk például már ki is nézett magának egy harmadik évados, Hugo-díjat nyert epizódot, a Blinket), az évadzáróktól viszont érdemes óvakodni. Ha pedig tetszenek a látottak, érdemes nekiállni elölről (először csak az új első évadtól, de ha valaki nagyon bátor, visszamehet az ősi kezdetekhez), hiszen az esetleges összefüggések, utalások tovább gazdagítják az egyes részeket.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: tévésorozat

Eddig 5 hozzászólás.

  1. thecube szerint:

    Nagyon kíváncsi vagyok a 6. évadra, remélem Neil Gaiman végre kihozta dokiból azt a hihetetlen potenciált, amit az előző évadokban csak felemásan sikerült a rossz forgatókönyv és a néhol halvány színészi játék miatt. Remélem az új színészt is sikerül megszeretnem mert képek és néhány videó alapján nagyon idegesítőnek tűnik…

  2. Meglivorn szerint:

    A klasszikusokhoz még nekem sem volt merszem, bár a Five Doctor-t megnéztem, és pár visszatekintőt is, hogy képben legyek a háttérrel.
    Viszont a jelenleg futó sorozatot is érdemes sorban nézni, még ha az ember néha picit ‘gagyira’ is fut, mert különben jó pár epizód, főleg a szezonzárók nem lesznek igazán a helyükön.
    Ha valaki mégis válogat, szerintem érdemes az első szezon 3. részével kezdeni (Unquiet Dead). Megvan benne a szokásos ijesztgetés, az időutazós-történelmi háttér, és még eléggé az eleje ahhoz, hogy ne legyen zavaró a szereplők összeszokottsága.
    Utána pedig a The Empty Child/The Doctor Dances, ami a jelenlegi sorozatgazda, Steven Moffat első epizódja volt.

    Tizenegyes (Matt Smith Doktorja) elsőre nekem sem volt szimpatikus, főleg Tennant után. Ráadásul az 5. szezonban kissé el is nyomta Amy és River karaktere. Viszont a stonehenge-i beszéde fenomenális volt, nekem kb. ott lopta be magát a helyére.
    Az új szezon pedig kemény mindf*k, Moffat nem kíméli a nézőket 🙂
    Gaiman egy epizódot írt (The Doctor’s Wife), ami viszont tényleg nagyon jó lett, és ebben is zseniálisat produkált.

  3. John Smith szerint:

    Az ajánlott három rész közül (sőt, az ötödik évad egészéből) csak a Vincent and the Doctor című rész az értékelhető. A teljes évadot el kéne felejteni, mert hihetetlen érzéseket hozott felszínre bennem, míg végigszenvedtem magam rajta…

    Ekkor még Matt-et (11.-es) sem bírtam, biztos ez is közrejátszott. De most a hatodik évadnál a jobb/érdekesebb történeteknek hála az új Doctor figurája is sokkal elviselhetőbb.

    Én az érdeklődőknek mindig az alábbi epizódokat ajánlom az új szériából:
    2×08-09
    3×07
    3×10
    4×10
    Ha ezek a részek egyike sem fogja meg az illetőt, akkor nagy az esélye, hogy nem neki készült a sorozat. Bár ugye minden ember más és más, de azért ezek az epizódok úgy nagyjából bepillantást engednek a New Who világába. Igaz ezen epizódok egyikében sincsenek balek Dalekok, meg Cyberman-ek és egyéb tipikus DW szörnyek, de saját magamon tapasztaltam, hogy elsőre ezek a figurák inkább ellenérzést váltanak ki a legtöbb új nézőből.

    Egyébiránt engem a sorozat a második évad utolsó részével szippantott be. Ekkor volt ugyanis életemben először olyan hatása rám egy sorozatnak, hogy együtt tudtam érezni a szereplőkkel. Nem csak ültem a tv előtt, hanem divatos kifejezéssel ‘átjött’, mi történik most éppen. Erre pedig addigi életem során egyik amerikai sorozat sem volt képes. Azóta keresek inkább minőségi történeteket mesélő, emberibb szériákat a kisebb piacokon gyártott művek közül. Nagyon megéri!

  4. kwindu szerint:

    Na ez az a sorozat amit nem tudok meg nézni pedig próbáltam de egy részt sem sikerült végig nézni:-(

  5. automaton_aliza szerint:

    Ez az évad volt az, ami teljesen alulmúlta a többit. Utólag jöttem rá, hogy Amy gesztusai egy az egyben másolják a Torchwoodos Gwen Coopert. A 6. évad jobban sikerült, mint az 5. Amúgy ráhangolónak jobb elkezdeni a legújabb széria legelejéről a Próbababák támadásától, de ami nagyon sok ismerősömnek bejött elsőnek az Madame Pompadouros epizód a The Girl in The Fireplace. 🙂 Az új sorozat első évadjainál kevés az utalás a korábbi szálakra, és több a kerek történeteket elmondó epizód. Lásd. Empty Child, Silence in The Library…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon