Statisztika

Az alábbi írásban megpróbáljuk összeszedni azokat a szempontokat, amelyek alapján az idén Zsoldos Péter díjra jelölt novellák rendszerezhetőek. Ennek célja az, hogy különféle tendenciákat, jelenségeket figyelhessünk meg, és ezzel nem csak mi, olvasók, okulhassunk, hanem remélhetőleg a szerzők is, akik felfigyelhetnek egy-két anomáliára a novellák kapcsán. Természetesen a számok tükrében nem állíthatóak fel minőségi értékelések, és ez nem is célja a szövegnek.

Azt általánosságban elmondhatjuk, hogy idén kevesebb novellát jelöltek a díjra, mint tavaly, amikor ötven jelölt volt, ahogy az azt megelőző évben is, tehát korábban majdnem kétszer annyi írást jelöltek  a kategóriában a díjra.

Ennek oka lehet a nevezhető kiadványok számának csökkenése, ill. hogy több korábbi, gyakran publikáló szerzőnek adott évben nem jelent meg novellája. Idén a kiadványok közt újdonságnak számít az Avana Arcképcsarnok, amelynek három számából érkeztek jelölések, először a díj és a kiadvány történetében. A huszonnyolc nevezett novella huszonegy szerző között oszlik meg, egy személy (Bukros Zsolt) jelölt három, öten (Antal József, Szántai Mihály, K. Varga Beáta, Sümegi Attila és Kovács „Tücsi” Mihály) két novellát, a többiek egy-egy írást.

A diagramból látszik, hogy a legtöbb nevezett mű a Galaktika magazinban jelent meg (adott év majd minden számára jut egy nevezett novella), ugyanakkor összesítve az Avana Egyesület kiadványaiban (három Avana Arcképcsarnok és egy Új Galaxis) több novella (összesen tizenhárom) jelent meg.

Az írások jellemzően önálló művek, egy novellaciklus (Antal József Vénuszlakók-ciklusa) akadt két jelölt novellával, és mindössze egy novella (Fazekas Beáta: Fordulat) játszódik ún. megosztott világban („shared world”, itt a Terminátor-univerzum), az írás a Cherubion kiadó egyik ilyen témájú antológiájában látott napvilágot (Ragálykommandó).

A fenti diagramon jól kirajzolódik, hogy többségben vannak a szerzők között a férfiak, csupán a pályázók egyötöde nő. Ugyanakkor az is látszik, hogy a novellák főszereplőinél ez az arány még inkább romlik, csupán kettő olyan írás volt, ahol nő a főhős. Azonban itt, bármennyire is arra számítanánk, nincs átfedés: csupán egy női szerző választott női főhőst (Lőrinczy Judit: A tűz középpontjában), a másik, női főszereplőt mozgató novella egy férfié (Kovács „Tücsi” Mihály: A halotti tor). Mellékalakként sokkal gyakoribbak a nők, csak nyolc novellában nem jeleik meg egyáltalán nőnemű karakter. Gyerek főszereplő két esetben fordul elő, mindkétszer fiúk, mellékalakként csupán négyszer (két esetben lány). Egybehangzóak a szerzők írásai a főszereplő nemi beállítását (heteroszexuális karakterek, még mellékalakok közt sem jelenik meg más szexuális irányultság) és faját (huszonöt esetben ember, egy esetben robot, egy esetben ufonauta, egy esetben pedig egy intelligensé tett idegen élőlény) tekintve. A nemiséggel kapcsolatban megállapítható, hogy a szexualitás csupán két novellában jelenik meg érintőlegesen, és mindössze egy ábrázolja azt. Ugyancsak jól kirajzolódik, hogy a többség az E/3-as elbeszélésmódot használja, csupán hat novella él E/1-es elbeszéléssel, és egy novella az, amely mindkettőt használja.

A novellák kimenetele kiegyenlített, a főszereplő szempontja szerint – mely bizonyos esetekben nem esik egybe az „objektív” szemszöggel – tizenöt esetben negatív, míg tizenhárom esetben pozitív véget ér a történet. A szereplők általában nem halnak meg a novellában, csupán három esetben látjuk halálukat, két esetben úgy ér véget az írás, hogy tudjuk, a szereplő hamarosan meghal, egyetlen egy esetben pedig ugyan meghal a szereplő, de újjászületik. Maga az erőszak tíz írásban kerül elő érintőlegesen (fegyverhasználat, gyilkosság), ebből négy esetben a főhős öl meg valaki(ke)t.

A cselekmények döntően a Földön bonyolódnak, a novellák egyharmada magyar helyszínen játszódik, ezzel összefüggően ezek a novellák magyar szereplőkkel dolgoznak, egy esetben fordul elő, hogy a magyar szereplő nem magyar helyszínen bukkan fel.

A novellák döntő többsége a jövőben játszódik, egy novella játszódik a jelenben, egy novella a távoli, egy pedig a közeli múltban, és ugyancsak egy novella van, ami egyszerre használja a három idősíkot. Témaválasztást tekintve nagyon vegyes a felhozatal, még ha több tematikus kiadványból is érkeztek jelölések (ember és gép az Arcképcsarnok, disztópia az Új Galaxis novellái esetén, ezek behatárolják az írói lehetőségeket). Természetesen a témák gyakran keverednek, így csupán önkényesen válogathatjuk szét őket. Leggyakrabban a disztópia és katasztrófa, ill. virtuális valóság és gépek témák kapcsolódnak össze.

A klasszikus időutazós és idegen inváziós sztorikból mindössze egy-egy akadt, ugyancsak egy novella foglalkozik történelmi témával. Két ún. „pionír” novella található a mezőnyben, ezek egy idegen világ benépesítésével foglalkoznak. Ugyancsak két olyan novella van, ami a génmódosítást teszi meg központi témájává. Két novella központi témája a virtuális valóság, ezzel szorosan összekapcsolódva hat novella teszi a középpontba a mesterséges intelligenciákat, egy pedig az ember gépiesedését. Csupán három olyan novellával találkozunk, ami leginkább a disztópia csoportba sorolható, ide kapcsolódik, hogy öt írás valamilyen katasztrófát helyez a középpontba, ez általában természeti katasztrófa, két esetben a Földbe becsapódó kisbolygóról van szó. A legérdekesebb az a csoport, melyben valami, legtágabban a pszichológia tárgykörével leírható jelenség áll a központban, ilyen pl. a csoda, a lélekvándorlás vagy valamilyen pszichológiai képesség. Ezek mellett két mű szerepeltet pszichológusokat, így összesen öt írás sorolható ebbe a kategóriába.

Végezetül két jellemzőről essen szó, ez a humor és a hit. Hét novella próbál valamilyen humoros megoldással élni, az eleve viccesnek szánt felállástól a szatírán át a szövegbe beékelt vicces mozzanatokig. Ezek színvonala természetesen erősen váltakozó. Ami a hitet és a vallást illeti, hat novellában jelenik meg a hit, két helyen negatív értelemben. Ezek közül a novellák közül csupán egy írásban nem a főhős vallásos, és szintén csak egy novella helyezi központi témájává a hitet, melyet igyekszik elemezni is.

Ha a számokból kellene tendenciákat levonni, elmondhatnánk azt, hogy a hazai novellisták nem szeretnek kísérletezni. Túl kevés a női főszereplő, vagy egyáltalán a más beállítottságú férfi. A hazai vonatkozást illetően az egyharmados arány jónak tekinthető. Érdekes, hogy a klasszikus sci-fi toposzok – robotok, űrutazás, idegenek, időutazás – nagyon kevés írásban fordulnak elő, még ha bele is vesszük, hogy a tematikus kiadványok lenyomják ezt az arányt. A magyar novellák jellemzően a közeljövővel és annak valamilyen társadalmi változásával foglalkoznak (vagy egy esemény társadalmi hatásaival). Klasszikus értelemben vett hard sci-fit egyáltalán nem találunk, ahogy űroperát sem. Ennek egyik hozadéka, hogy a szerzők csak nagyon ritkán helyeznek a cselekmény középpontjába tudományos ötletet, vagy ha igen, az is inkább valamely „puha” tudomány területéről származik (informatika, pszichológia).

Hogy hová tart ezek alapján a hazai sci-fi novellatermés? Statisztikákból nehéz megmondani, mert a minőség is sokat számít, ami nem jelenik meg a számokban. Egy biztos: a novellák témaválasztásukban, szereplőikben és felépítésükben alig térnek el húsz, harminc évvel korábbi társaiktól.

Acélpatkány összegzése

TOP 3:

1. Kis Zoltán: Egycsillió éves traccsparti (ötlet, stílus, egyediség, modernség)

2. K. Varga Beáta: Fényt! (ötlet, stílus, szereplők)

3. F. Tóth Benedek: 43 (stílus, hangulat)

Végigolvasva a novellákat, azt kell sajnos megállapítanom, hogy ezek többsége irodalmi mércével sem mérhető, de ha azt mondjuk, a sci-finél ez nem annyira fontos – pedig nem lenne szabad ezt mondanunk –, a többség akkor is elvérzik. Miben látom a fő hibákat? A legfontosabb az ötlet hiánya. Most itt kicsit magyarázni kell, mit értek ötlet alatt. Azt, hogy ne találjam ki az első oldal után, hogy mire fog kifutni a novella, ill. ha nem is találom ki egyből, a végén ne érezzem úgy, hogy ez ugyanaz a novella, amit már oly sokszor olvastam. Kérdem én, minek feltalálni újra és újra a kakukkos órát? Ha valaki tizedjére találja fel ugyanazt, akkor értelemszerűen nem is foglalkozunk vele. Sci-fi körökben, úgy látszik, ez nem így működik: ha valaki tizedjére, századjára írja meg ugyanazt az ötletet, csak egy icipicit másképp, akkor az már érdemes arra, hogy foglalkozzunk vele? Ez így durván hangozhat, de nem. Lehet, hogy az újszülöttnek minden poén új, de aki már olvasott eleget, annak nehezen fog lemenni a torkán az, amit a magyar sci-fi novellák terén tapasztal.

Ugyanennél a vonalnál maradva, a sablonos megvalósítás, a papírmasé figurák, a következetlenségek, a könnyen romba dönthető világkoncepciók, esetlen mondatok, klasszikus elbeszélési hibák („te is tudod, hogy…” és társai), erőltetett poénok és unalmas túlírtság, ezek mind-mind az írás halálát eredményezik. Mint olvasó, egyetlen dolgot tudok ajánlani: olvassanak, és ne higgyék, hogy amit kitalálnak, azt előttük soha senki nem írta még meg.

Végezetül pedig ne hagyjuk ki a szerkesztőket, akik felelősek azért, milyen munkák jelennek meg. Egyvalamit fogok kiemelni, és ezért sokan nem fognak szeretni: ha nincs elég jó novella, ne jelentessünk meg inkább gyengéket.

Sfinsider összegzése

TOP 3:

1. Kis Zoltán: Egycsillió éves traccsparti (ötlet, stílus)

2. F. Tóth Benedek: 43 (stílus, hangulat)

3. Sümegi Attila: Rendszerhiba (ötlet)

Ennek az évnek a novellatermése sokkal gyengébb lett, mint a tavalyi. 2010-ben olyan jól sikerült novellák szálltak ringbe a díjért, mint például a Szemünk fénye, A matematikus démona, A rövid élet titka vagy éppen Az éjszakára nyíló ablak. Idén egy novella emelkedik ki a tömegből, és ez nálam egyértelműen Kis Zoltán elbeszélése.

Az idei novellák típushibái az én olvasatomban: unalmas címadás; lassú felvezetés; az ábrázolt világ nehezen extrapolálható a maiból. Általában a hazai elbeszélésekre elmondható, hogy azt a soft science fiction tematikát használják, amely már a hetvenes évek óta meghatározó Magyarországon. Hiányoznak a tudományos ötletre épülő, átgondolt, egyedi világot és atmoszférát teremtő írások. Van egy nagyon jó angol kifejezés arra, amikor lenyűgöz egy sci-fi novella: sensawunda. Nos, ez nem fogott el idén. Egyáltalán: az ötlet, mint olyan egyre ritkább mifelénk. Enélkül pedig nem létezik jó sci-fi. Sokaknak le kell számolniuk azzal a tévhittel, hogy ez a zsáner a sablonok (űrhajók, MI stb.) egymásra hajigálásából áll. Az ötlet mindig hozzátesz a sablonhoz, máshogy láttatja, kifordítja.

Gond az is, hogy az elbeszélések nem túl modernek: nincsenek benne a korunk problémái, illetve azok újszerű feldolgozása, továbbgondolása. De nem minden novellának kell ilyennek lennie, gondoljunk például a Hugo-díjas Impossible Dreams című Tim Pratt-novellára (magyarul a 2007-es decemberi Galaktikában jelent meg), amely egy kedves, intellektuális bohóckodás volt, de szórakoztató és elgondolkodtató.

A megírás módja, a stílus a másik bibi. Szinte egy novella sincs, amely egy kicsit kísérletezne, különc nyelvet használna, ahol a szereplők nem úgy beszélnének, mint egy kalandfilmben; mondatszinten is hiányoznak a meghökkentő vagy éppen gyönyörű metaforák, leírások, átvezetések, a szövegbeli játékok. Ki mondta, hogy a science fiction írásoknak igénytelen stílusban kell megszületniük? Figyelem: Asimov és Clarke sohasem voltak a szó szoros értelmében vett szépírók (viszont ötleteik, azok voltak)!

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Zsoldos-díjra nevezett elbeszélések nagy része megadott tematikára íródott. A kinti, híres tematikus antológiák szerkesztői tudják, mennyire nehéz így megtölteni egy-egy kötetet, éppen ezért csak a legprofibbakkal dolgoznak. Rendelésre csak nagyágyúk tudnak igazán nagyot alkotni.

A többieknek marad a szorgos munka, a gyakorlás, és a – reménybeli – fejlődés.

A statisztikát acélpatkány állította össze.

A cikksorozat részei:

Zsoldos-díjra jelölt novellák értékelése – 1/5. rész

Zsoldos-díjra jelölt novellák értékelése – 2/5. rész

Zsoldos-díjra jelölt novellák értékelése – 3/5. rész

Zsoldos-díjra jelölt novellák értékelése – 4/5. rész

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 13 hozzászólás.

  1. sezlony szerint:

    Ez a statisztika a cikksorozat legjobb része… Nagyon tanulságos.

  2. szs szerint:

    Komoly munka. Érdekes lesz összevetni a hivatalos véleményekkel és helyezéssel.

  3. hanna szerint:

    Hatalmas munka volt, amikor a Hugo-értékelések kerülnek sorra, igyekszünk mi is legalább ennyire alaposak lenni.

  4. adeptus szerint:

    Érdekes, számomra a Kis Zoltán-novella teljesen élvezhetetlen volt. Lehet, hogy túl konzervatív az ízlésem?

  5. Crei szerint:

    Thumbs up!

  6. urux szerint:

    Szép volt ez a cikksorozat, de akinek nincsenek meg a kérdéses kiadványok, annak nem sokat mondott.

  7. solymosgyu szerint:

    Egyetértek. De jon hackett uj konyve. Nekem is a tracsparti tetszett a legjobban.

  8. Crei szerint:

    Az Isten kilencmilliárd neve hányast kapna?

  9. sfinsider szerint:

    Crei: Tőlem 10-est.

  10. Crei szerint:

    Csak, hogy perspektívát adjunk a dolgoknak.

  11. acélpatkány szerint:

    A Clarke novella nálam is 10-est kap. De meg is érdemli.

  12. sezlony szerint:

    És akkor a Szája sincsen, úgy üvölt 11-es? 🙂
    Nxilán mindkettő 10 pontos, de ezen belül is lehetnek eltérések. A Clarke novella emlékezetes az utolsó mondata miatt, de az odáig tartó felvezetés nem különleges, pusztán jól megírt. Az Ellison novella mind nyelvében, mint a szöveg elejét vagy közepét tekintve kimagasló. (De mondjuk ez csak személyes vélemény.)

  13. sezlony szerint:

    Nxilán = Nyilván

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon