SFmag

Magyar égre magyar ufót

Az Agave első saját magyar sci-fije a magyar fantasztikus regényekben elég szegényes idei év egyik nagy meglepetése – már maga a tény is az, hogy az ilyesmitől eddig elzárkózó kiadó immár ezirányban is bővíti a palettáját. Magyar szerző tudományos-fantasztikus regénye, ráadásul hangsúlyos magyar helyszínnel, témával, mindezt az erő humoros oldalán. A borító a kiadótól megszokott színvonalú, felsorakoztatva jó pár klisét, amit az ember egy ufóinváziós témájú vicces könyvtől vár, a harsány betűktől kezdve a csészealjakig, bónusz Parlamenttel – nagyon illik ahhoz, amit a könyv fülszövege ígér. Első ránézésre minden egyben van; a szerző neve ebben a műfajban ugyan új, de egy igényes, méltán népszerű kiadó merész kötetével nagyon nem foghat mellé az ember – mondhatnánk azt is, hogy sikerre van ítélve.

Mondhatnánk, ha a humoros sci-fi nem lenne olyan nehéz műfaj. Többszörösen is terhelt fogalmakról van szó, még ufóinvázió („ufoanschluss”) nélkül is. Terhelt, vagy inkább elcsépelt – ha valahol nehéz eredetit alkotni, akkor itt biztosan. Márpedig egy deklaráltan humoros regény esetén ez kötelező gyakorlat, a vicc általában egylövetű dolog, másodszor már maximum udvariasságból mosolygunk rajta. Ráadásul az sem mindegy, hogyan adnak elő egy viccet, sőt, utólag is meg lehet ölni az élményt azzal, hogy – biztos, ami biztos – a viccmesélő elmagyarázza a poén lényegét. A humor kultúra-, közeg- és hangulatfüggő, ha pedig mindezt egy olyan rétegműfajba tesszük, mint a sci-fi (sőt, még a rétegen belül is egy rétegbe: magyar témájú sci-fi), akkor már igencsak aknás terepen járunk. Humoros sci-fit írni természetesen nem lehetetlen, több szép példa is akad rá, akár itthonról is – nézzük, hogy Izing Róbert első regénye, a Támadás az űrből! fel tudott-e nőni a feladathoz?

Poénvadászat

Viszonylag hamar egyértelművé válik, hogy ez a regény nem az, amin bármiféle tudományos, történelmi, közgazdasági, haditechnikai vagy politikai valóságtartalmat, realitást számon lehetne kérni. Minden annak rendelődik alá, hogy kifordítsa a már ezerszer elcsépelt (és legalább annyiszor ki is figurázott) sci-fi toposzt, miszerint az USA a világ élére áll és megmenti az épp aktuális űrellenségtől. Itt most a nagy USA helyett a semmi kis Magyarország áll a világ élére és törli képen a szintén összes sablont felvonultató idegeneket (illetve idegeli ki a többi nagyhatalmat az ökoharcos elképzeléseivel). Ez ugye irreális, vagyis vicces. Mivel a realitással nem kell foglalkozni, innentől kezdve egyetlen dolog számít: a humor (ami az ajánlók szerint „ellenállhatatlan”). Bármi is kerül elő, pont annyi létjogosultsággal rendelkezik, amennyi a szórakoztató (jelen esetben nevettető) értéke.

Az irrealitáson túl milyen humorforrásokkal dolgozik a regény? Jó paródiához illően utalásokkal, szinte minden ismertebb sci-fi (vagy rokon) alkotásra akad valami utalás, általában nem a finomabb fajtából, hanem egyszerűen, letisztultan, nevén nevezve. A kezdőmondat („Atomot nekik!”) rögtön meg is adja az alaphangulatot, a Függetlenség napja szólásmondássá vált kifakadása. (De a film címe is előkerül később). Nemcsak a nemzetközi, hanem a hazai társak is felbukkannak – egy végletekig túlnyújtott (és a poént illetően külön elmagyarázott) Pirx-kapitányos filmes eset, vagy a „magyarok lézerétől ments meg, Uram, minket” fohász, ami a Korona hatalma alcíme volt. (Valami miatt van egy olyan érzésem, hogy itt nem annyira utalás, hanem véletlen egybeesés történt, pedig sok szempontból egy hajóban evez a két regény).

Előszeretettel alkalmaz még a szerző humoros hasonlatokat, párhuzamokat is. Például: „olyan, mintha Hulk és haverjai bebélyegezve bugiznának a hajó gyomrában”, vagy „egy japán és német mérnökökből álló workaholic vegyes válogatott mellettük befüvezett hippibanda a lassulás negyedik dimenziójában”, illetve „úgy vonszolták magukat a szakadékok szélén, mint egy nyugger zombicsapat.” Kedveli a Windows rendszerrel kapcsolatos képzettársításokat is, kétszer is hasonlít egy szereplőt a lefagyott oprendszerhez.

A humor szubjektív, az ilyesmi valakinek vagy bejön, vagy nem – nálam az utóbbi történt, inkább erőltetettnek éreztem, a hasonlatok mennyisége sem csapott át minőségbe. Ez a csakazértis laza stílus a narrációban is fel-felbukkant, például: „idejár zoknit venni Harry Potter, Hannah Montana és az a balfasz drogos színész, aki pár éve azt a kretén vámpírgyereket játszotta”. Ez a szerző hangja, nem valamelyik szereplő gondolata, és valahogy nem éri el azt a hatást, amit – gondolom – szántak neki.

A gond az, hogy attól, hogy valami irreális vagy laza, még nem lesz vicces. De a regény mintha mégis azt akarná folyton lenyomni a torkunkon, hogy ez abszurd, képtelenség, vagyis vicces; laza, vagyis ellenállhatatlanul humoros. Mindezt hosszasan, részletesen, a pörgő cselekmények ellenére néhol kifejezetten vontatottan. Ha valakinek ez bejön, akkor jó neki, de menet közben nehéz megszeretni akkor, ha már az elején sikertelennek bizonyult a találkozás.

Magyar vagyok, űrturista

A számtalan (komoly, komolytalan) űrinváziós történettől leginkább a magyar elemek különböztetik meg a regényt. A magyarok itt nemcsak résztvevői az eseményeknek, a gonosz idegenek legyőzésének (mint például a KEEC – A nagy világ regattában, amire egyébként elég sok szempontból hasonlít), hanem egyenesen az események gyújtópontjában vannak. A roswell-i UFO párja annak idején Kerekegyháza mellett állt bele a magyar anyaföldbe, s miközben odakint holmi kékcédulákat sodort ide-oda a szél, néhány lelkes honfitársunk elkezdett egy föld alatti kutatóbázist építeni. Az idegen járművet lemásolták, gyártották, honosították (Pumi lett belőle), majd amikor 2015-ben befut az esedékes űrinvázió, csodafegyverként előkapják a Pumikat, odapörkölnek velük, majd a termékkel elárasztják a világpiacot, mintegy mellesleg a bolygó vezető hatalmává téve hazánkat. Mindezt azért, hogy a Föld magyar vezetéssel készülhessen fel a második, még komolyabb invázióra, aminek az egyik főcsapása épp a „hángárik” ellen irányul majd. (Maradjon a regény titka, hogy ki nyer, illetve hogy meghal-e a főgonosz.)

Erre a szálra fűződik fel még sok egyéb magyaros adalékanyag, amit nevezhetnénk akár a kompenzációs elképzelések karikírozásának is. Ami magyar, az népszerű lesz, Budapestre jön a világ színe-java tárgyalni, befektetni, tényfeltárni, a magyar égre magyar ufót varázsoló professzor majdnem Nobel-díjat kap mindenre, amihez csak egy kicsit is ért, a magyar pumipilóták lazák, szépek, népszerűek, az egész világot oktatják, az annak idején itt ragadt barátságos idegen magyarabb szívű lesz a bennszülötteknél is (láadásul laccsol), sőt, a Fradi–Újpest egyesített(!) ultrák annyira kemények, hogy hirtelen felindulásból visszaverik az inváziós főerő rossz helyre (meccsre) leszállt részét. (Ez olyan csúcsjelenetféle). Az amerikából ideküldött újságírón keresztül még a szokásos (kötelező?) kliséket is megkapjuk magunkról: a magyar nők szépek (nagyon szépek), a magyar nyelv érthetetlen, az ’56-os srácok meg nem változnak.

A már említett hatásmechanizmust nézve – annak van értéke, ami vicces, mert más értelmezési keret nem marad – ez így, önmagában kevés. Szubjektíven, persze, nem zárom ki, hogy mondjuk az ultrás rész némi sör melletti baráti agymenéscsere keretében kifejezetten ütősnek érződhet, vagy az idegen hős raccsolva előadott Himnusza fergeteges lehet egy avatott énekes szájából – de egy könyvön keresztül ez a réteg elveszik. (Amúgy is vannak személyes utalások a regényben, a szerzőre való rákeresés segítségével hamar találtam párat, gondolom akad több is – viszont ezek a kikacsintások pusztán a szöveget nézve nem jelentenek semmit). A humorról, bármelyik fajtájáról, nehéz objektívan megmondani, hogy miért működik vagy nem működik, de jelen esetben hiányzik az egészből valami, ami életre keltené. Legalábbis nekem nagyon hiányzott.

Na de mink fordítsuk komolyra a szót

Tehát van egy történetünk, ahol a humor forrása maga a blőd, magyartartalomban túlkompenzált világ lenne, amit utolsó cseppig kifacsart gegekkel dúsítanak – ebben a világban kalandoznak a hőseink. A gond csak az, hogy a hősök (a világ megmentésére készülő és abban vitézkedő fiatal pilótazsenik) szála olyan, amit egyszerűen nem lehet úgy értelmezni, ahogy a hátteret adó világot. Itt a szatirikus-parodisztikus-túlzó-geges egyveleg helyett valami (komolyabbnak szánt) ifjúsági szappanopera karaterei és konfliktusai jönnek, a csapatot alkotó menő fiúk és (mindenféle értelemben) bombázó lányok viszonyai, szerelmi fordulatai, ki éppen kit és kit nem szeret, ki hogyan szenved, érti félre, akarja máshogy, áldozza fel magát/érzi rosszul magát, mert a másik feláldozta érte magát, és így tovább. Ezek a részek sehogy sem simulnak össze azokkal, amikben mindenkit lenyomnak a magyarok (a fő humorforrás). Ez a csoportdinamikai-szerelmi vonulat viccesnek nem igazán vicces (hacsak a kórházban benyomott Szécsi Pál-számot nem annak szánták), komolynak viszont még annyira se komoly, mint amennyire vicces.

Mi történt tehát? Született egy regény, amibe egy nem túl eredeti és nem túl mélyen ábrázolt komolyabb szál mellé beöntöttek egy csomó sci-fi sablont, klisét és közhelyet, vegyítették még egy adag klisével, ami a magyarokról szól (némelyik klisé illetve fordulat turbómagyarorsítva, túlkompenzációs humorforrásnak remélve), feltekerték egy teljesen szokványos, kiszámítható történetvázra, összerázták – és minden maradt, ami volt. A sablon sablon, a klisé klisé, a túlzás túlzás: az alkotóelemek nem álltak össze szerves egésszé, az össze nem illő részek pedig egymás hatásait rontják.

A marketingszöveg szerint a Támadás az űrből! „az utóbbi idők legremekebb magyar science-fiction regénye”. Sajnos és szerencsére nem az. Sajnos, mert a kiadó eddigi könyvei alapján valami sokkal jobbra számítottam, és szerencsére, mert azért a magyar sci-fi, minden baja és kínja ellenére ennél jóval színvonalasabb írásokat tudott produkálni. Ha nem is ennyire jó marketinggel.

Izing Róbert: Támadás az űrből!
Agave, 2011,
320. old

A könyv a kiadó webáruházában is kapható.

A könyvhöz készült trailer.

Hozzászólások

hozzászólás