SFmag

Tanuljunk nyelveket, írta Örkény, és a világ tágra nyílik előttünk. Finnül azonban nem tudok, és ezzel még jó néhányan vagyunk így, ezért nagyon jó dolog, hogy Finnország fantasztikus irodalommal foglalkozó szerzői úgy gondolták, könnyebben rájuk bukkannak az olvasók az interneten, ha angolul is közreadják írásaikat.

Az Usva (fordítsuk mondjuk Ködnek, vagy Homálynak) online fantasztikus irodalmi folyóirat, PDF formátumban ingyenesen letölthető. Elriadni nem kell, mert közepes színvonalú nyelvtudással is jól olvashatók, ráadásul az online szótárak megkönnyítik a dolgunkat.

Az Usva 3/2010-es számának címlapja

A 3/2010-es szám egyik leghangulatosabb története a kötet nyitódarabja, a Nova-díjas Katja Salminen novellája (Boughs, copses, bones, corpses). Élveztem a hosszú, lassú leírásokat az erdei világról, az elvonultságról. A cím alapján borítékolhatóak a horrorisztikus elemek, de Salminen nem viszi őket túlzásba, mert maga a történet nem horror; a hangulat fontosabb, mint a cselekmény, a lezárás azonban nekem kissé esetlen. Olyan, mint egy tinédzserkori álmodozás: végső elvonulás a világtól a megfelelő emberrel (lénnyel), ez a megoldás azonban nem ad választ a főszereplő problémáira (amelyek miatt eredetileg „remetelétet” választott). Sőt, egyáltalán nem is akarja megoldani őket, és ez bennem hiányérzetet hagy.

A kötet talán legszórakoztatóbb, leghumorosabb novellája (Jewel in the crown) Marika Riikonen tollából nem más, mint a Hamupipőke egy újabb feldolgozása, ám nem ez benne a csattanó, főleg, hogy az olvasó elég hamar rájön erre. A szemszög az, ami többször is mosolyt csalt az arcomra. Mert mi van akkor, ha a herceg, Hamupipőke reménybelije, a mese szerinti megmentője és a királyság örököse… cipőfetisiszta?

Az első három novellában az a közös, hogy E/1-ben íródtak, ettől a hagyománytól pedig később sem szakadnak el túlságosan a szerzők. Marketta Niemelä Wagtail c. története a kötet első sci-fi darabja egy olyan világról, amelyben anyasági szerződések révén a gyermekek kikölcsönözhetők az óvodából. A főszereplő két gyermeket is megismer így, akik szöges ellentétei egymásnak, az egyik extrovertált, megszokott dolgokra könnyen rávehető, míg a másik gyermek végletesen introvertált, kezelhetetlen személyiség: az ablakból látható szavanna érdekli, és nem a tévé jövőbeli, ám ugyanúgy agymosó hatású megfelelője. A szavanna persze – ahogy azt az olvasó egyből sejtheti – illúzió… Kicsit vegyesek az érzéseim, mert az ötlet érdekes, még ha nem is eget rengető (a gyermek=madár párhuzam sem üt igazán). Mégis, érdekes, ahogy lassan mind többet mutat meg erről a nem túl szép jövőbeli lehetőségről a szerző, ugyanakkor éppen a tetőpont az, amit szerintem nem sikerült jól megoldani. Nem lövöm le, hátha valaki elolvassa.

Tanuljunk finnül. Azt már tudjuk, mit jelent az usva

Azt hiszem, a női szerzők és az E/1 felülreprezentálása lehetett a kötet egyik alappillére, a soron következő novellát azonban én nem válogattam volna be. Carita Forsgren Hairball-ja is sci-fi, vagy legalábbis fogjuk rá. A rendkívül groteszk történet első fele egyrészt nagyon kiszámítható (mondhatni fájdalmasan), másrészt hosszú a felvezetés. A főszereplő kitakarítja az eldugult lefolyót a kádban, és kihúz belőle egy jó nagy köteg hajat. Ki nem találná ki, hogy ez a hajcsomó valójában él… Ami utána jön, az egyszerűen kaffkai, csak néhol butácska poénokkal, nagyon sokára kiforró, egyébként alapjában véve nem rossz mondanivalóval. Nekem túl sok volt a sallang.

Amilyen elhibázottnak találtam a Hairballt, annál jobb, sőt, a kötet legerősebb írása Marko Hautala The Laughing Dollja. Vagy csak nekem jönnek be jobban a komolyabb hangvételű, jelen világunk realitásait bemutató novellák, nem tudom. Elveszett gyermekkor és álmok, lerobbant külváros, megcsalás, alkoholizmus: mindenkinek megvan a maga démona, a kérdés csak az, hagyjuk-e, hogy eluralkodjon rajtunk. A The Laughing Doll rendkívül szerencsés elegyét alkotja a horrornak és egyfajta „szociodrámának”, pedig az elején úgy, de úgy féltem, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle. (Számtalan horrortörténet kezdődik ugyanis baráti beszélgetéssel, az emberek ivás közben elkezdik egymást rémisztgetni valami szörnnyel, ami aztán – lásd „Csehov puskája” az első jelenetben –, meg is fog jelenni). A kezdetben egyformának tűnő alakokról mind több információt adagol a szerző, folyamatosan fenntartja az érdeklődést, és egyáltalán nem az lesz belőle, mint azt várnánk. Még ha a bor-vér párhuzam klisés, akkor is. Tetszett. Kár, hogy nem ezzel zárul a kötet.

Finn szerzők. Forrás: Usvazine

Tomi Jänkälä Black Water: a magányos, heavy metal rajongó, gátlástalan tinédzser fiú harca (ez is E/1-ben!) a végig kétségbeesetten tagadott szeretetéhsége ellen. A fantasztikus elem magyarázat nélküli és minimális, inkább szimbólum, semmint az alapötlet szerves része volna. Pozitívuma, hogy nem humorizál oktalanul, de megfelelő pontokon humoros. Furcsa érzés, nem lenne ez rossz novella, csak az előző sokkal, de sokkal jobb volt, és így már a Black Water annyira nem jött be.

Összességében szívesen olvastam a finn szerzők antológiáját, és kedvet kaptam a korábbi kiadványaikhoz is. A nevekkel (szerzőkével és szereplőikével egyaránt) persze hadilábon állok, bár ők nyilván nem találják egyformának őket. Az utolsó két novella sorrendjét megcserélném – a Hairball-t kivenném –, egyébként hangulatilag teljesen jól követik egymást. (És még az illusztrációk is bejöttek). A történetek egy részén átsejlik valamiféle északi szemlélet, a hideg, a szegénység (igen, ott sem minden fenékig tejfel) és a végtelen, merengő erdők megtapasztalása.

További információk:

Innen letölthető a magazin valamennyi száma

Toni Jerrman linkösszeállítása a finn SF-ről

Hozzászólások

hozzászólás