Nagyvonalú a cím, de természetesen nem ezer év irodalomtörténetét kívánja bemutatni a MetaGalaktika 11 (2009), csupán közel 200-250 esztendőt. A Galaktika tudományos-fantasztikus folyóirat szerkesztősége nagy fába vágta a fejszéjét, mikor megpróbálta röviden, mégis közérthetően bemutatni a hazai science fiction irodalom kialakulását, fejlődését, jelenét, és előrevetíteni jövőjét. A magyar tudományos-fantasztikus irodalomról írni hálás és hálátlan feladat egyszerre. Egyrészt rengeteg forrás áll a rendelkezésre, nincsenek fordítási nehézségek, másrészt nehezebb objektívnak lenni, különösen, ha a mai korról kívánunk írni. Az alkotóknak sikerült egy informatív és érdekes kiadványt összeállítani, ami nem veszik el az irodalomelméleti szakkifejezésekben, mégis tudományos jellegű.

A MetaGalaktika 11 egy komoly múlttal rendelkező sorozat legfrissebb és máig legutolsó darabja. A Galaktika szerkesztősége 1978-ban kezdett bele a Meta-kötetek megjelentetésébe, amelyek a folyóirat különszámaiként jelentek meg évente. Az egyes számok tematikus kötetek voltak: egy-egy ország science fiction irodalmába vagy egy-egy alkotó életművébe nyújtottak mélyebb betekintést. Az így megjelent művek között regényeket, kisregényeket és novellákat találhatunk. Az eredeti Galaktika 1995-ös megszűnéséig 9 MetaGalaktika kiadvány jelent meg többek között szovjet és amerikai tematikával.

A Galaktika Magazin 2004-es újraindulását követően a kiadó 2007-ben lehelt újra életet a sorozatba. Az első kötet a rendhagyó 9,5. számmal indult, mivel a szerkesztőség új formában gondolkodott: a novellák mellett ezúttal már tudományos cikkeket is közöltek a téma hazai szakembereitől. Ezen kezdeményezésből született a HiperGalaktika-sorozat, melynek a mai napig 3 kötete látott napvilágot. A következő évben pedig egy vérbeli MetaGalaktika is megjelent, amely a 2008. évi pekingi olimpiára tekintettel kínai novellákat tartalmazott. A novellák mellett ezúttal már Kínáról, és kiemelten az ottani fantasztikus irodalomról szóló írások is helyet kaptak a kötetben.

2009-ben ismét egy ország tudományos fantasztikumát bemutató számot adtak ki: ahogy korábban is említettük, most Magyarország került terítékre. A kiadvány célja az volt, hogy a hazai science fiction irodalom történetét a maga teljességében, a kialakulásától egészen a mai napig mutassa be. Ehhez olyan novellákat is kiválogattak a szerkesztők a kétségkívül sci-fi alkotásokon kívül, melyek még nem tartoztak kimondottan a zsánerbe, bár témaválasztásuk okán közeledtek hozzá. A kötet 10 novellát, egy regényrészletet, valamint 9 tanulmányt tartalmaz, amelyek az ismertetett korszak szerint kapcsolódnak össze. További érdekessége pedig egyrészt, hogy a megjelenő illusztrációk a Galaktika Fantasztikus Könyvek (a Galaktika folyóirathoz kapcsolódó könyvsorozat) borítóképei, Sallai Péter művei, továbbá hogy utolsó oldalain megkísérli összefoglalni a hazai tudományos-fantasztikus irodalom témaköreit egy-egy magyar példa megjelölésével.

Ezáltal igazi hiánypótló alkotás született; a magyar tudományos-fantasztikus irodalomban  előfordultak ugyan irodalomtörténeti és elméleti munkák, azonban nélkülözte az összefoglaló kiadványokat.

A kötet úgy épül fel, hogy elsőként az adott kort bemutató esszét olvashatjuk, majd azt követően a hozzá kapcsolódó novellát.

Az első esszé S. Sárdi Margit (1947 -) munkája. A szerző irodalomelméleti szakember, a hazai science fiction irodalomtudomány méltán elismert tudósa. Az ő kezdeményezésére indult közel másfél évtizede a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) a mára már legendássá vált SF-irodalmi szeminárium, melynek „köpönyege” alól számos hazai, a tematikával foglalkozó szerkesztő, újságíró bújt ki. A tanulmány alaposan felvázolja a sci-fi előképeit, valamint annak hazai kezdeteit. Az írás röviden bemutatja az ókori és középkori gyökereket, ezen belül részletes tipizálását adja a térben és időben megvalósuló ún. „fantasztikus utazásoknak”. Mindkét történelmi korban téma szerint különíti el az irodalmi műveket és példákat hoz mind a világirodalomból, mind – ahol lehetséges – a hazai irodalomból is. Tudományosan rendkívül igényes munka, azonban éppen emiatt több helyen rideg hangvételű, és az irodalomtudományban járatlanabb olvasó számára nehezen érthető, amely nem illeszkedik a kötet alapos, de könnyedebb hangulatához.

Tóth Béla (1857 – 1907) írót érdekelték az egzotikus kalandok és a technika újítások. Ezen vonzalma jelenik meg „Utazás a Föld körül 24 óra alatt” c. novellájában is, amelyen már csak a témaválasztása miatt is érződik Jules Verne hatása. Főhősünk, Dr. Ph. R. Black legújabb találmányával, egy hatalmas gömbbel körbe akarja utazni a Földet. Ellenfele, T. B. Allison, azonban mindenáron meg kívánja ezt akadályozni. Mivel tudósról van szó, körmönfont kis megoldást eszel ki a kísérlet szabotálására. A történet hangneme, a megjelenő tudományos eredmények mind anakronizmusként hatnak a mai olvasóra. Valójában csak egy egyszerű tudományos bohózatot olvashatunk, amely kicsit súlytalan, de mulattató. Azonban figyelemfelkeltő az író azon meglátása, hogy az emberi természet, a tudományos irigység nem sokat változott 100 év alatt, a tudományos fejlődés nem teszi jobbá az embereket.

A második tanulmány „A nagy magyar álomról” a kötet egyik legjobbja. A szerző, Veres József (1982 -) az ELTE történelem szakos hallgatója volt a kötet megjelenése idején, és az előbbiekben említett SF-szeminárium aktív látogatója. Talán tudományterülete miatt is inkább történelmi oldalról közelíti meg a vizsgálat időszakot, a dualizmus korszakát, az 1867-1914-ig tartó éveket. A patriotizmus és a sci-fi XIX. századi kapcsolatáról nyújt érdekes áttekintést hat mű elemzésével. Az esszé az alkotások történetét és a bennük megjelenő ötleteket veszi górcső alá. Külön kiemelendő, hogy a műveket tágabb eszmei és kis mértékben politikai/történelmi térben is igyekszik elhelyezni, ami csekélyebb történelmi ismeretek esetén is lehetővé teszi a tanulmány élvezetét.

Tábori Róbert (1855 – 1906) író, újságíró, akinek több SF-tematikájú írása is megjelent, közülük az egyik, Az élet folytatásokban c. regénye a Galaktika magazinban. A „XVII. Mária Terézia törvénye” c. műve frappáns, tömör képet nyújt egy szerelmet nem ismerő jövőről, nem kevés szatirikus éllel. A történet szerint a jövőben az emberiség legtöbb problémája megoldódott, a feminizmus következtében a nők is egyformán, ugyanolyan számban végzik a munkát, mint a férfiak. Ennek következtében azonban asszonyi, anyai feladataikat elhanyagolják, s a népességszám stagnálni kezd. Erre tekintettel törvénybe foglalják a hadkötelezettség mintájára a „házasság-kötelezettséget”. Azonban a rendszerben olyan anomáliák is felbukkannak, mint a szerelem. A szerző jövőképe nem tér el a korképtől, az akkoriban tökéletesnek tartott monarchikus politikai berendezkedéstől, ami a novella frissességét csökkenti, valamint a végső csattanó színpadiassága is ront a pozitív összképen. Azonban mindezért kárpótol maga az ötlet, a feminizmus disztópiája, valamint a finoman bíráló hangnem, melyet akár az elidegenedés korai kritikájaként is felfoghatunk.

A harmadik tanulmányt ismételten S. Sárdi Margit jegyzi. Témája az utópia, melynek keretében meghatározza magát a tematikát, valamint tipizálja a magyar irodalomban megjelenő műveket aszerint, hogy a science fiction jellegzetességeit mennyiben hordozzák magukban. Számos, eleddig széles körben ismeretlen műveket mutat be, ismételten tudományos részletességgel, valamint röviden elemzi is őket. Az esszé hangvétele és érthetősége azonban hasonló a korábban tárgyaltakhoz.

Bessenyei György (1747 – 1800) író, költő, a magyar felvilágosodás korának egyik legjelentősebb alakja. 1747-ben jelent meg az Ágis tragédiája c. drámája, melyet a hazai felvilágosodás kezdetének tekintenek. A kötetben szereplő „Der Amenikaner” c. novella igazi kuriózuma a hazai science fiction történetnek: nem csak amiatt, mert közel 200 éve íródott, hanem azért is, mert eredetileg német nyelven jelent meg és az a Kazinczy Ferenc fordította le magyarra, aki az irodalomtörténetbe a hazai nyelvújítás atyjaként vonult be. Egyedülálló amiatt is, mert maga a nyelvezet és világkép is olyan régies; ami szokatlan a tudományos-fantasztikus irodalomban. A történet szerint Podocz és társa, Kazimir a távoli Amerikából egy törökök lakta világba vetődnek, akik, mivel nem térnek át az ő hitükre, rabszolgaként kezelik őket. A főhősök a történet végén megmenekülnek fogvatartóiktól és a keresztény emberek jóságát megtapasztalva ezen vallás mellett döntenek. Az író a dráma eszköztárát használva szinte csak kérdésekből és feleltekből építi fel a novella konfliktusrendszerét. Bár maga a novella túl didaktikus, ha időbeli kontextusba helyezzük, azonban érthetővé válik a törökökkel és muzulmánokkal szembeni ellenérzés, és a kereszténységnek a legnagyobb jóként való értékelése is. Egy ismeretlen világba helyezve mégis időtállóbbá válhatott volna a novella elnyomással szembeni felszólalása.

Simon Péter (1976-) a Nyugat írónemzedékének sci-fivel való kapcsolatáról írt tanulmányt. A szerző szintén az ELTE science fiction szemináriumának hallgatója, valamint a Magyar Scifitörténeti Társaság elnökségének tagja. A Nyugat folyóirat a magyar irodalomtörténet egy jelentős állomása. 1908 és 1941 között jelent meg, és kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy a hazai irodalom felzárkózzon a XIX. – XX. század világirodalmi törekvéseihez. Alkotóit az újítás vágya hajtotta, ezért nem meglepő, hogy többen közülük vonzódtak a tudományos-fantasztikus tematikához. Ez azonban olyan szelete a vizsgált korszaknak, amit nem tanítanak az iskolákban, így jórészt ismeretlen. A szerző a nemzedék alkotóit sorra véve ismerteti a tudományos-fantasztikus műveket, sok új ismeretet adva az olvasónak.

Tóth Árpád (1886 – 1928) nemzedékének egyik legjelentősebb költője. Ahogyan a kötetbeli ismertető is tartalmazza, költészetét a békevágy és az elidegenedés témái hatották át, amelyet az első világháború kitörése, valamint egész életét végigkísérő betegsége csak megerősített benne. A kötetben megjelenő novellája, a „Briggs Tom különös rohamai” is a háborút és annak továbbélésének kérdéskörét járja körbe. A főhőst, Briggs Tomot és útitársát, Arnstein kisasszonyt egy repülőút alkalmával érinti meg a háború lehelete. Az éledő szerelem és az első világégés képei keverednek össze a szereplők lelkében, mely egyrészt figyelmeztetésül és reményül is szolgál, hiszen végül a férfi és a nő, az angol és a német a háború mementói mellett egymásra találnak – több térben és időben egyszerre. Az író csodásan játszik a magyar nyelvvel, érzékletes, szinte már költői képei áthatják az egész művet, és az olvasó átadhatja magát a mágikus hangulatnak.

Csuti Emese női sci-fi írókról szóló tanulmánya amellett, hogy élvezetes és a tematika érdekes szeletével foglalkozik, igazi relevanciával nem bír. Kétségkívül valós a szerző azon megállapítása, hogy a női szerzők látásmódja sokszor különbözik a férfiakétól, és új ízeket hoznak a művekbe a gyakran túlzottan technokrata írások mellett az érzelmek bevonásával, azonban véleményem szerint nem indokolt a női szerepek kiemelése. A női szerzőknek integránsan kell megjelenniük a tudományos-fantasztikus irodalom történetében, nem pedig marginálisan, mintegy külön témaként megemlítve. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, információdús és korrekt esszét kapunk, ami kerüli a nők és a női szemlélet miszticizálását.

Kosáryné Réz Lola (1892 – 1984) író, műfordító volt, első versei háborúellenes hangvételűek voltak, később ifjúsági regényeivel, valamint műfordításaival aratott sikereket (többek között Agatha Christie és Margaret Mitchell műveit magyarította). A Kampa Daria naplója regény, ennek egy fejezetét tartalmazza a kötet. Főhőse, Kampa Daria, aki a földi emberek képviselőjeként kerül a távoli Taluna bolygóra, ahol igazi disztópikus társadalmakat talál, az emberként gondolkodó rovarok társadalmát, akiket a tipikus férfi princípiumok megtestesítőjeként ábrázol: erőszakosak és vadak. A bolygón az emberi társadalom pár szigetre korlátozódik, akiket pedig egy öregasszony irányít. Az ő közösségük fejlődését, eszméik megszilárdulását tartalmazó fejezete kerül közlésre. Az utópisztikusan ábrázolt világuk a kezdeti nehézségek ellenére a béke és a szeretet bástyája lesz, köszönhető az irányító Amir anyó szilárd és szigorú morális elveinek. Éppen ezen, az emberi természet valódi jellegzetességeit figyelmen kívül hagyó és a konfliktusokat szinte teljesen nélkülöző ábrázolásmód hordozza a regény hibáit és teszi nehezen hihetővé. A didaktikus hangvétel ugyan a korszak jellemzője, azonban az utókor számára éppen emiatt nehézkes is.

Csordás Attila (1980 -) szintén az S. Sárdi Margit féle szeminárium hallgatója volt, jelenleg a Galaktika Magazin kommunikációs vezetője. Tanulmánya témája az 1950-70-es évek hazai sci-fije. A vizsgált korszak kapcsán kiemeli, hogy a tudományos-fantasztikus szerzők törekedtek a tudományos alaposságra, valamint hogy alapvető cél volt a tág értelemben vett tudomány népszerűsítése. Ennek kapcsán azonban elemzéséből kihagyja a kommunizmus szerepének vizsgálatát, ez csak az egyes művek ismertetése kapcsán kerül előtérbe. Bizonyára egyszerűbb a politika vizsgálata nélkül a téma, azonban ez álláspontom szerint nem nélkülözhető. Az írás stílusa gördülékeny és élvezetes. Esszéje végén a Galaktika kapcsán kitekint a vizsgált korszakból a jelenlegi eredményekre is.

Kulin György (1905-1989) csillagász az 1950-es 1960-as évek maroknyi tudományos-fantasztikus íróinak egyike volt, aki a kor elvárásainak megfelelően regényeiben a tudomány népszerűsítését helyezte előtérbe, gyakran az irodalmi érték rovására. A feltaláló az egyetlen novellája, címszereplője egy olyan készüléket alkot, mellyel láthatóvá válnak az ember gondolatai. Elviszi bemutatni egy magas rangú tisztviselőnek, akinek viszont a próba során megjelenik féltve őrzött kapcsolata egy körözött bűnözővel. Hogy mindenáron eltitkolja ezt a kapcsolatot, megpróbálja megvenni a tudós találmányát, aki azonban nem adja el neki. Az író novellájában a tudósok felelősségét teszi meg központi témának, a feltaláló az egész emberiség javára akarja fordítani találmányát, és ehhez a végsőkig ragaszkodik. Nem csak erkölcsi, de szellemi fölénybe is kerül ellenfelével szemben, hisz leleményességével sikerül megmenekülnie. Ez a mű azt példázza, hogy a tudomány fejlődésével sajnos az emberi lélek nem fejlődik azonos módon. Azonban bármennyire is kellemesen hasson ez a novella, az alapfelállás és a fordulatok ismertek, az eltelt évtizedekben sablonná váltak, és ma már nem képesek olyan erővel hatni, mint megírásukkor.

Pogány Dalma (1987 -) tanulmánya a régi Galaktika-nemzedék szereplőiről és műveikről – főleg a novellák szintjén – nyújt jó áttekintést. Felvázolja azt a témagazdagságot, amivel akkoriban a szerzők dolgoztak. Az esszé összeszedett és a lehetőségekhez mérten igyekszik teljes képet nyújtani az alkotók és alkotásaik történetének részletes bemutatásával, azonban a Galaktika hazai és nemzetközi jelentőségéről nem tesz különösebb említést. Az írás érdekes bevezető lehet annak, aki még nem ismeri a korszak jelentős alkotóit, a korábbi olvasóknak azonban lényeges újdonságokkal már nem szolgál.

Kasztovszky Béla (1942 -) a magyar science fiction nagy öregje, aki pályafutását még a hetvenes években kezdte, és azóta is folyamatosan jelennek meg novellái. Írásaira a lírai hangvétel, az emberi jellemek és a személyes konfliktusok a jellemzőek. A felvonó című története még a hetvenes években íródott. Sajnos a novellán ez meg is látszik, és nem azért, mert az akkori kommunista rendszerre jellemző megszólításokat használják, amiért a szerző a rövidke előszóban szabadkozik is. A majdnem teljesen széttöredezett írás egy tudományos-fantasztikus találkozón játszódik, ahol rengeteg apró jelenet történik, ezek közül a legkiemeltebb egy kritikus előadása Kocka Dénes fizikus és író művéről. Mindezek mellett azonban időutazók is előkerülnek, és Kocka Dénes sem az, akinek elsőre tűnik. Ahhoz azonban, hogy az olvasó a széteső novellát értelmezni tudja, nagy odafigyelésre van szükség. A szerző a rá jellemző nyelvezetet, melyet több, a nyolcvanas években publikált novellájában remekül használ, itt túlzásba viszi. A folyamatos nézőpontváltások, a kitekintések, írói kiszólások, megszakadó gondolatok teljesen zavarossá teszik az írást. A novella nagy hibája, hogy nem áll össze egy szerves egésszé, ezért bármit is akart elérni vele az író, az csak keveseknek derül ki.

Huszár András (1984 -), immár sokadikként, szintén az ELTE SF-szemináriumának hallgatója volt, több tanulmánya jelent meg, jelenleg pedig műfordítónként dolgozik, legutóbbi munkája Dan Simmons Hyperionja. Esszéje a ’90-es évek magyar sci-fijéről a kötet másik kiemelkedő írása. A vizsgált korszakot különböző műfajokon, azaz novellákon, kisregényeken és regényeken keresztül elemzi. A felvázolt helyzetkép korrekt, az elemzési módszer lehetővé teszi, hogy több szerzőt megismertessen, a műelemzések felkeltették érdeklődésem a vizsgált korszak és a művek iránt. Élvezetes és érdekes tanulmány, ami megérdemelne egy hosszabb terjedelmű kifejtést is.

Magyarországon a legsikeresebb sci-fi és fantasy szerzők közt számon tartott, klasszikus űroperákat és kalandos történeteket író Szélesi Sándor (1969-) novellája, az „Egy lépés az örökkévalóság felé” a megjelenése utáni évben elnyerte a Zsoldos Péter-díjat. A szerzőre eddig jellemző akciódús stílussal szakító írás főhőse, Noah Maguire a mű elején öngyilkosságot követ el. Azonban abban a jövőben, amiben a főszereplő él, az ember már elérte a halhatatlanságot, bármikor bárkit újra lehet teremteni, maga Noah is több száz évet élt eddig. A konfliktust az adja, hogy a férfinek elege lett az öröklétből, és megmagyarázhatatlan okokból a halált keresi. A novellában a szerző végigveszi, milyen lehetőségek állnak egy gyakorlatilag halhatatlan ember előtt, végül pedig különös megoldást ad a kérdésre. A novella konfliktusa, az örök élet személyes oldala izgalmas, és az író érdekesen is meséli el ezt. Néhol sajnos közhelyes elemek is beépülnek a cselekménybe, és a befejezés is túlságosan szentimentális és nem kellően megalapozott. Azonban az írói stílus, a szereplőjével kialakított bensőséges viszony, amit az olvasó is képes átélni, kellemes olvasmánnyá teszik a novellát.

Németh Attila (1967 -) komoly múlttal rendelkezik a hazai tudományos-fantasztikus életben. A „régi” Galaktika újságírójaként kezdte, annak megszűnését követően könyvkiadót, később magazint alapított, természetesen a tematikához kapcsolódóan. Jelenleg az újjáindult Galaktika irodalmi szerkesztője. Tanulmányával talán a legnehezebb feladatot vállalta: az utóbbi közel 10 évről megfelelő áttekintést adni nehéz, hiányzik a megfelelő távlat a pontos megítéléshez. Ezért nem is vállalkozott rá, tanulmánya nem értékelés, inkább csak bemutatja a szerzőket és fontosabb műveiket, azok pontos elemzése nélkül. Mégis fontos, hogy szűk keretek között megismertet bennünket a sci-fi közélet és könyvkiadás helyzetével is, bár a Galaktikával szembeni elfogultság érzékelhető. Komoly hiányossága, hogy nem mutatja be az internetes sci-fi oldalakat, elvégre ezek is a jövő útjai – új tehetségek felfedezésében lehet komoly szerepük, valamint a sci-fi közélet fontos színterei.

László Zoltán (1977 -) fiatal magyar írónemzedék egyik legígéretesebb tagja, regényei és novellái kísérletezőek, modernek, igyekeznek különböző sci-fi ötleteket keverni. Jelen írása, a Párhuzamosok a végtelenbe az alternatív történetek és a párhuzamos univerzumok közti utazást vegyíti egy kis kémtörténettel. A XIX-XX. század fordulójának, a korábban említett dualizmus magyarországi rendszerét az ezredforduló felé továbbörökítő világban a főhőst, Aurel Geront folyamatos lázálmok, látomások gyötrik. Ő a felelős az európai uralkodók budapesti találkozójának zökkenőmentes lebonyolításával. Azonban titokzatos események követik egymást, melyek mintha arra utalnának, hogy Geron saját tudtán kívül tönkre akarja tenni a találkozót. Ez a tudathasadásos alaphelyzet egy rövidke nyomozás és pszichológiai vívódás leírására ad alkalmat. László néhány mondattal és elejtett utalással hihető világot teremt, ahol olvasmányos stílusban adja elő történetét. A novella csattanója talán egy kicsit erőtlen, de az összkép megállja a helyét.

Antal József (1965 -) író, aki első regényével rögvest kiérdemelte a legrangosabb hazai science fiction elismerést, érdekes alakja a kortárs hazai tudományos-fantasztikus irodalomnak, művei gyakran keltenek vitákat. Olvasóterem című novellája az emberiség és egy idegen faj nem átlagos kapcsolatáról szól. Kiderül ugyanis, hogy az isteni hatalmú idegenek fajok százait emelték fel a fejlődés magasabb fokára, hogy mint „könyvtárak” legyenek a szolgálatukra. Az írás lényegében egy ilyen idegen és a világelnök gondolati úton történő beszélgetése erről az egész rendszerről. A szerző megpróbál eljátszadozni ezzel az alapötlettel, és igyekszik logikus, mindenre kiterjedő magyarázatot adni. Azonban mégsem ad tökéletes képet, sőt, a novella befejeztével úgy tűnik, hogy váratlanul szakad félbe a történet, ami miatt a csattanó sem tud megfelelően érvényesülni és számos kérdés esetleg megválaszolatlanul maradhat az olvasóban. Gondolati játéknak érdekes, sőt, némely ponton humoros is, novellának azonban kevés.

A Galaktika Magazin tudományos munkatársaként dolgozó Kovács T. Mihály (1967 -) novelláira jellemző a tudományos népszerűsítő hangnem. A Kazinczy-gép is ilyen írás. A szerző nehéz helyzetben volt, hisz felkérésre írt novellájába bele kellett foglalni a korábban már említett Kazinczy Ferenc nevét és szellemiségét. Ezt a feladatot összességében sikeresen teljesítette. A novellában a szerző igyekszik elmagyarázni a nyelvészet néhány alaptézisét, emellett pedig bibliai és kultúrtörténeti ismereteket is megoszt az olvasóval. Ez sajnos néhol tankönyvi szöveghez teszi hasonlatossá az írást. A történet szerint az egyik magyar egyetem európai uniós támogatásból egy nyelvészeti kutatóközpontot hoz létre, és egy Kazinczy-gép nevű szerkezettel igyekeznek megtalálni a közös ősnyelvet, amiből minden mai nyelv ered. A novella nem tartalmaz igazán cselekményt, a mű végén olvasható apró, és oda nem illő csattanón kívül csupán párbeszéd zajlik a már említett tudományos témákról. Összességében a szerző egy novellába ültetett tudományos cikket írt, ami a különféle apró érdekességeken és a nyelvészethez kapcsolódó, ritkán olvasható téziseken kívül nem vonultat fel nagy irodalmi erényeket.

Összességében, attól eltekintve, hogy sem a novellák, sem a tanulmányok minősége nem egységes, egy nagyszerű kiadványt foghat a kezébe az, aki a MetaGalaktika 11-et választja. A magyar science fictionnel ismerkedők számára mindenképpen alapmű, hiszen kitűnő áttekintését nyújtja a tematika történetének, valamint szinte az összes jelentős alkotó megemlítésre kerül a kötetben, és a legtöbb esszé útmutatót nyújt ahhoz, hogy melyik művekkel érdemes kezdeni az ismerkedést. Azok, akik nem járatlanok a hazai tudományos-fantasztikumban, élvezhetik az eddig még soha nem olvasott, mi több, „ezeréves” kuriózumokat, és talán nosztalgiázva előveszik azokat a régi könyveket, amik már régóta a könyvespolcaikon hevernek.

MetaGalaktika 11, Metropolis Media, 2009

Benkő Marianna és Takács Gábor

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon