Brandon Sanderson egyike a Tor jelenleg legfelkapottabb íróinak. 2005 óta 8 fantasy és 4 ifjúsági fantasy regénye jelent meg.  Hírnevét a Ködszerzet-trilógiával sikerült megalapoznia, de igazán ismert akkor lett, amikor Robert Jordan özvegye őt kérte fel Az idő kereke sorozat befejezésére. A The Way of Kings saját, új sorozatának, a Stormlight Archive-nak legelső kötete, és augusztusi megjelenéséig hatalmas  hírverés vette körül 2010-ben. Hogy ez mennyire megalapozott volt, nemsokára kiderül.

Kezdjük talán a külcsínnel. A borítót Michael Whelan készítette, és tényleg gyönyörű. A keményborítású, 1008 oldalas könyv még rengeteg illusztrációt rejt. A belső borítókon néhány titokzatos szimbólumot találunk, ill. színes világtérképet és egy Shadesmar nevű hely (egyfajta szellemvilág) térképét, bár ez utóbbinak egyelőre nem volt sok szerepe. Ezen kívül húsz fekete-fehér illusztráció díszíti a könyvet, melyeket valamelyik szereplő „rajzolt”. Látszik, hogy nagy dobásra készültek a Tornál. Hangulatos, hogy minden fejezet első oldalát egy-egy ikon díszíti, mely egyértelműen utal arra a szereplőre, kinek a szemszögéből látjuk az adott fejezet eseményeit. Ebből ugyanis több van.

A sorozat a jelenlegi tervek szerint négy főbb szereplővel dolgozik, ebből most hármat ismertünk meg alaposabban. Ezen felül minden regényben lesz egy szereplő, akinek részletesen megismerhetjük a múltját. Ez jelenleg Kaladin, aki Alethkarban született egy világvégi kisvárosban. Sebésznek tanította apja, ám egy kényszer szülte döntés következtében beállt a seregbe és híres dárdás (spearman) lett. Mindezt, és a döntés részleteit csupán a – kisebbséget adó és rövid – múltban játszódó fejezetekből ismerhetjük meg. A szerző terve az volt, hogy a jelen és múlt váltogatása révén úgy barangolhatjuk be az adott karakter életét, mint mondjuk a Lost című sorozatban. Kaladin néhány jelenet után Sadeas nagyúr (Brightlord Sadeas) seregében mozgatható hidakat cipelő rabszolga (bridgeman) lesz. A regény egyik fő szála az, hogyan is talál magára és kovácsol csapatot a társaiból. A dolgot bonyolítja egyrészről Syl, egy apró, tündérszerű szellem (spren), aki gyakran beszél hozzá; másrészt Kaladin hihetetlen szerencséje, hiszen lehetetlen eseményeket is túlél. Mindennek persze jó oka van.

A háború dicsőségesebb oldalán találjuk Dalinar Kholint, aki Alethkar egyik leghatalmasabb embere, a Kholin-ház feje és a meggyilkolt király testvére. Ez utóbbinak fia irányítja azt a háborút az Összetört-fennsíkon (Shattared Plains), melyet a titokzatos parshendi faj ellen vívnak és az uralkodó halálát kívánja megbosszulni. Dalinar igazi idealista  – ez Sandersonnál gyakran előforduló karaktertípus – és mindenben igyekszik betartani egy katonai szabályzatot (Alethi Code of War), és egy ősi könyv, a Királyok Útja (a címadó Way of Kings) tanácsait. Az ő élete sem mentes a furcsaságoktól: egy titokzatos adomány folytán időnként a kontinens múltjába utazik vízióiban, és csak akkor, ha kitör a világra oly jellemző vihar (highstorm). Ezért cserébe szörnyű árat fizetett: mindent elfeledett, mi valaha szeretett feleségére emlékeztette.

A harmadik, szerintem legkevésbé sikerült szereplő Shallan Davar, aki Jah Keved, egy Alethkarral szomszédos ország kisnemese. Az előző két úrral ellentétben kevéssé önzetlen szándékok vezérlik. Azért kívánja megtalálni a néhai alethkari király lányát, Dalinar unokatestvérét, a hírhedt eretnek-tudós hírében álló Jasnahot, hogy tanítványául szegődjön és végül meglopja. Az ősi időkből fennmaradt varázstárggyal (soulcaster) tervezi megmenteni pénzügyi gondokba került családját. A lány kiválóan rajzol, és az ő vázlataiból láthatunk részleteket néhány fejezet elején. Shallan életében is akadnak furcsaságok, de nem lövöm le a poént.  

Szeth illusztréciója a róla szóló fejezetek elején (Ben McSweeney rajza)

A sorozat negyedik főszereplőjét a közjátékokból (interludes) ismerhetjük meg. A kötet 1008 oldalának hat könyvét kilenc darab rövid közjáték köti össze, melyek fő célja, hogy a mellékszereplők  perspektíváján keresztül színesítsék a világot. Néhányuk, és a prológus főszereplője személyes kedvencem, a rendkívül ellentmondásos Szeth, Vallano fiának fia (Szeth-son-son-Vallano). Ő lesz a Fehér Orgyilkos (Assassin in White), mikor varázshatalma segítségével megöli Alethkar királyát, Dalinar fivérét, Jasnah édesapját.  Lassacskán kiderül róla, hogy nem egy egyszerű eset: hiába ő a világ egyik leghatalmasabb mágiahasználója, parancsra cselekszik, és sír, ha öl. Mivel Shinovar országának számkivetettje (Truthless), köteles annak engedelmeskedni, aki birtokolja eskükövét (oathstone). A baj az, hogy lassan olyan valaki kezébe kerül a kő, aki ismeri valódi hatalmát.

A The Way of Kings karakterábrázolása sokkal árnyaltabb, mint az író korábbi műveiben. A főszereplők nagyon is élő, szerethető figurák. Rengeteg apróságot, információt ismerünk  meg a múltjukból , melyeket a szerző szép lassan, fokozatosan adagol, így sok mindenre rácsodálkozunk a könyv folyamán, ám még több marad – egyelőre – homályban. A legtöbbet persze Kaladinról tudunk meg, akihez a regény jeleneteinek több mint harmada tartozik. A könyv végén elkezdenek összefutni az egyes szereplők történetszálai is. Sanderson nagy gondot fordított rá, hogy nem csak ők, hanem a mellékszereplők is jellegzetesek legyenek. Sokat mosolyogtam például Adolinon, Dalinar fián, aki szinte minden egyes jelenetben másik hölgynek udvarolt. A közjátékokban megismert néhány mellékszereplők  sorsára néhány estben még a főszereplőkénél is jobban kíváncsi vagyok. Ilyen például Gyűjtögető Axies (the Collector), aki meztelenül tér magához egy sikátorban, elképesztő öreg és a spreneket kutatja. Kimondottan sajnálom, hogy az író szerint egyikük sem válik fontos szereplővé a későbbiekben.

Ugyan az író fejlődése jelentősnek mondható legelső regényeihez képest, de még mindig nem tudott teljesen elszakadni attól, hogy a fontosabb szereplők túlságosan is becsületesek. Dalinar figurájához ugyan hozzátartozik mindez, de az utolsó jelenetek egyikében olyan felajánlást tesz Sadeasnak, amit kissé túlzásnak éreztem. Ennél sajnos sokkal logikátlanabb Kaladin esete. Jellemfejlődését, és kapcsolatának alakulását a többi rabszolgához képest ugyan szépen bemutatja Sanderson, de a Toronynál (The Tower) meghozott döntése, melyre csapata rábólint, számomra még így is teljesen érthetetlennek bizonyult. Egy idealista még elmegy egy regényben, de kettő egy picit sok.

Néhány beharangozó azt állította, hogy az ötödik főszereplő maga Roshar, a világ. Tény, hogy az íróhoz méltóan részletes, egyedi és semmiféle sztereotípiát nem találunk benne. Alethkar kasztrendszere a szemszínre alapul, és a fő erény a harci siker. Shinovarban viszont a legnemesebb foglalkozás a földműves, hisz az termel, míg a legkevésbé becsült a fegyverforgató, hisz elveszi az életet. Ne feledkezzünk meg az apró utalásokról az állat- és növényvilágra, melyek alkalmazkodtak a hatalmas viharokhoz és a világ történelmére. Ez utóbbinál ismét előjön Sanderson egyik kedvenc témája: a legendák és a valóság közti  kapcsolat, a vélt és valós történelem. Különösen tetszik, hogy az író szakított eddigi gyakorlatával: most nincs egy klasszikus mester-tanítvány felállás, amiből megtudnánk például a mágia működését (noha ez a Jasnah-Shallan-szál folytatásával még változhat). Ehelyett az összes apróság el van rejtve a regény lapjain, és ha odafigyelünk, sok érdekességre lelhetünk.

Mint említettem, a regény karaktercentrikus, a mágia viszonylag a perifériára került. Ennek az az oka, hogy Roshar viszonylag mágiaszegény korszakát éli, és a sorozat egyik célja pont az, hogy bemutassa a mágia (és technika) terjedését a világban. Jelenleg háromféle mágiarendszerre van utalás: a titokzatos Ómágiára (Old magic), a nevével ellentétben anyagokat manipuláló Lélekmágiára (Soulcasting), és a viharok erejét megkötő mágiára (Surgebinding). Az előbbi szinte teljesen ismeretlen Rosharon, míg az utóbbi kettőnek már csak töredékei léteznek. Ez utóbbi kettőt vélhetően a Fénylovagok (Knight Radiants) gyakorolták, kik az emberiséget  segítették a történelem hajnalán, majd elhagyták őket, ismeretlen okból.  Tőlük maradtak a világra  kardjaik (Shardblade), melyek csak élőlényekre hatnak, és páncéljaik (Shardplate). Ez utóbbiakat a viharok erejével feltöltött drágakövek teszik szinte törhetetlenné.  De ezeket a köveket használják lámpaként éppúgy, mint pénzként.

A regény további sajátossága, hogy szokatlanul hosszú. Ez alapvetően nem zavaró, sőt, sokszor éreztem úgy, mintha nem egy könyvet olvasnék, hanem inkább felülről belepillantanék a szereplők mindennapjaiba. Szó szerint mindennapokról van szó, ugyanis a könyv nem túl akciódús. Igaz, az utolsó nagyszabású csata a Toronynál és Szeth „látványos” harcjelenetei mindenért kárpótolnak. Én ennek ellenére úgy érzem, hogy ha rövidebb lett volna, akkor némileg pörgősebb regényt kapunk.  Kihagyhattak volna pár fejezetet, s ezekre lehetett volna utalni a későbbiekben. De meg lehetett volna spórolni számtalan belső monológot is. A könyvírásnál nem az a művészet, mennyit tudunk írni, hanem hogy megállapítsuk, mennyit kell kihagyni.

A The Way of Kings a reklámszöveggel ellentétben nem lett korszakalkotó epikus fantasy. Még. Mert lehet. Helyette egy nagyon jó fantasy regényt olvashatunk, mely a Ködszerzettel ellentétben nem próbál csavarni egyet a műfaj toposzain, de nem is igazán merít belőlük. Egy nagyszabású, a tervek szerint tízrészes sorozat első kötetével van dolgunk, mely – 1008 oldal ide vagy oda – inkább csak fellebbenti a fátyolt egy eredeti világról.  Ami engem illet: várom 2012 novemberét.

További információk:

  • Sanderson a The Way of Kings első verzióját még 2003-ban vetette billentyűzetre, de néhány elemet egy 2000-es tervéből is felhasznál.
  • Az író regényei egy közös multiverzumban, az ún. Cosmere-ben játszódnak. Ennek a háttere elvileg kiderül majd a Stormlight Archive sorozat lapjain.
  • Több regényre is számíthatunk a szerzőtől a továbbiakban. Épp most fejezi be Az idő kereke sorozat utolsó kötetét, mely elvileg még az idén kijön Memory of Light címen, míg a The Way of Kings folytatása legkorábban 2012 novemberében jön ki. A tervek szerint évenként jönnek az újabb kötetek, ám hogy a sorozatra igényt nem tartók se csüggedjenek: két Stormlight-regényt egy-egy egyéb mű követ majd, például a Ködszerzet vagy az Elantris folytatása.
  • A nagyobb projektek között Sanderson szeret kikapcsolódni – természetesen írással. Ekkor születnek  határidőtől független művei, melyek időnként napvilágot látnak. Így olvashatunk tőle novemberben egy Ködszerzet-kisregényt (The Alloy of Law), míg 2012 elején egy másik rövidebb mű lát napvilágot The Rithmatist címmel, mely egy alternatív Egyesült Államokban játszódik.

Hasznos linkek

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 5 hozzászólás érkezett.

  1. Nihil szerint:

    Részletes és kiváló kritika, köszönet érte! Bár ezt a Sanderson művet nem olvastam, de úgy látom, a pozitívumai és negatívumai a szokottak (zseniális világalkotás és atmoszféra, túlságosan idealista karakterek, akik ennek ellenére tudnak frissek és érdekesek lenni, főleg a mellékszereplők). Tervbe van véve, hogy beszerzem ezt a regényt, és ebbéli szándékomban ez a cikk megerősített. :) Persze, azért imádkozom, hogy a Ködszerzet mégis csak sikeres legyen hazánkban, mert bár szoktam én muffogni Sandersonra az idealizmusa miatt, mindemellett mégis az egyik legeredetibb fantasy-írónak tartom.

  2. küry szerint:

    Én csak az Elantrist olvastam, és lehet azóta sokat fejlődött, de nem hozta meg a kedvem a többi regényéhez. Idegesítő karakterek, mesterkélt párbeszédek, cukros melodráma. Sokszor úgy éreztem, mintha egy B kategóriás amerikai filmből kölcsönözte volna a szereplőket. Rég sikerült már ennyire nem tetsző fantasy-be belefutnom.

  3. Nihil szerint:

    Engem az Elantris anno megnyert a frissességével… bár a karakterekre én is morogtam kicsit.
    Itt írtam anno róla: http://archnihil.blogspot.com/2009/09/amikor-egy-zombinak-van-legtobb-esze.html
    (Gondolkoztam amúgy, hogy kicsit ki kellene pofozni ezt az ismertetőt, de másfél év után nem fogom! :D )

  4. Nihil szerint:

    http://www.dragonsdencomics.com/2011/05/03/brandon-sandersons-writing-process/
    Ez nagyon ül! És basszus, egyszer én is dolgoztam egy mágiarendszeren, ahol a szakácskönyvek és a varázskönyvek voltaképpen ugyanazt jelentették, és persze a Nagy Varázslók jelmondata is a “To Serve Man” volt (mi más?), csak aztán nem jutottam vele messzire…

  5. daigoumee szerint:

    I’ve recently started a blog, the information you provide on this site has helped me tremendously. Thank you for all of your time & work.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon