SFmag

A 2007-ben megjelent A szél neve (The Name of the Wind) az év egyik legnagyobb visszhangot keltő fantasy regénye volt. Az egy évvel később megjelent kartonált kötésű (mass market paperback) kiadás első oldalain már olyan nagy nevektől olvashattunk ajánlásokat, mint Ursula Le Guin, Kevin J. Anderson vagy Robin Hobb. A Gabo kiadó jóvoltából a mű 2009-től már magyarul is olvasható és három év várakozás után, március 1-én az Államokban végre megjelent a folytatás is. Ennek alkalmából most leporoljuk ezt a könyvet és megnézzük, miért is szólt akkorát pár évvel ezelőtt. 

Első pillantásra A szél neve meglehetősen egyszerű történet, telis-tele régről ismert motívumokkal, fantasy-toposzokkal. A főszereplő, Kvothe, egy vándortársulatban felnőtt, majd elárvult fiú, akinek hosszú távú célja, hogy megtalálja szülei gyilkosát, a titokzatos Chandriant. Ennek érdekében igyekszik megtudni róla mindent, amit lehet, és a kutatást az Egyetemen, az ismert világ leghíresebb  arkanistaképzőjében kezdi el, amit nyugodtan nevezhetünk varázslóiskolának. Ez ismerős valahonnan, ugye? A regény sikere azonban abban rejlik, ami egykoron a Csillagok Háborújának is meghozta a népszerűséget. Ismerős elemeket használ fel, de azokat addig csűri-csavarja, hogy valami egészen új jön ki a végén. Ez Rothfussnál például azt jelenti, hogy sok legendáról és mendemondáról lerántja a leplet és megmutatja a mögötte rejlő igazságot. Noha Kvothe titkos vágya, hogy megtanulja a szél nevét, Abenthy, majd az Egyetem egész más dolgokra (is) okítja. Megismerkedik például a kémiával és az orvoslással,  a mágiáról  pedig kiderül, hogy félig-meddig tudomány. Az ifjú  nem tanul tűzgolyót idéző varázsigéket, sokkal inkább szimpatikus mágiát (szimpatetika) és egyfajta rúnamágiát (sygaldry), amivel az arkanisták lámpákat.és különleges szerkezeteket készítenek.  Mindez egyáltalán nem hangulatromboló, és kiderül, hogy bőven akad a mágiának olyan oldala, melynek semmi köze a tudományokhoz. Találunk  még sárkányokat is,  de semmi sem az,  aminek első pillantásra látszik. Inkább nagyra nőtt gyíkok, mintsem mitikus lények, és a rettegett tűzokádásnak is megvan a maga oka. 

A másik mítosz, amire fény derül, az Kvothe, a legendás arkanista élete. Ő az egyetlen igazi főszereplő, ami abból is következik, hogy a könyv legnagyobb részét egyes szám első személyben olvashatjuk. Legendás figura, akinek alakjához sok történet kötődik. Kvothe rendkívül sokoldalú fiatalember: tehetséges zenész és elképesztő gyorsan tanul. Első igazi mestere, az arkanista Abenthy, aki csatlakozik a fiú szüleinek vándortársulatához, maga is elámul, milyen gyorsan tanulja meg a tizenkét éves gyermek mindazt, ami neki idősebb korában is tovább tartott. Mindezekből láthatjuk, hogy Kvothe inkább azon „hősök” sorát gyarapítja, akik inkább az eszükkel, mintsem a kardjukkal győzedelmeskednek. Ha úgy tetszik, inkább Odüsszeusz, mint Akhilleusz. Minden tehetsége ellenére Kvothe nem száll el és nagyon is szerethető figura. Rothfuss elképesztő jó munkát végzett vele. Alakja egészen emberi, nem tökéletes vagy kimagaslóan jó, és korántsem hős, sokkal inkább valaki, aki a szülei halála után eleinte csupán túlélni igyekszik, és csak később kezdi el keresni a helyét a világban. Közben persze megtanul sok mindent az életről, bizalomról, barátokról és persze a szerelemről is. 

Az író nem bánt kesztyűs kézzel vele, szerencsétlen fiút annyi sorscsapás éri néhány év alatt, ami másnak egy életre is elég lenne. Az árvaságra jutása utáni első évek a legkeményebbek Tarbean alvilágában, de később az Egyetemen is gyakorta szembesül azzal a problémával, hogy lesz-e elég pénze még egy félévet kihúzni az intézmény falai közt. Kvothe igazi tragikumát azonban mégsem csupán az adja, amit átélt, hanem az is, hogy tudjuk, mi lett belőle. A visszaemlékezést keretbe foglalja a férfi jelene, ahol már nyoma sincs a legendákból ismert alaknak. Egyszerű fogadós, aki Kote néven rejtőzködni kényszerül üldözői elől, mert megölte a királyt. Megkeseredett figura, akiből eltűnt az élni akarás szikrája és szinte már halni készül. Ráadásul a világ sem a régi. Az utak nem biztonságosak a szörnyek miatt, nyoma sincs annak a „normális” világnak, amelyet Kvothe visszaemlékezéseiben találunk. Mindez kíváncsivá teszi az olvasót, hogy megtudja: hogy lett abból az élni akarásával a bajból mindig kikecmergő ifjúból királygyilkos, majd egy megkeseredett fogadós? Erre kíváncsi a legendás Krónikás is, aki az igazságot és embert keresi a legenda mögött és ráveszi a férfit, hogy mondja tollba az életét. Mi pedig ezért olvasunk mindig tovább és tovább a műben, tudván, hogy a történet végéhez csupán a mesélés harmadik napján, a trilógia harmadik kötetében érünk. 

A szerző

Ahhoz, hogy Rothfuss sok legendáról leránthassa a leplet, az kell, hogy ezek meg is jelenjenek a műben. Egyik forrásuk maga Kvothe, és – a könyv elején – szülei társulata, kik a legendás Edema Ruh népéhez tartoznak. Vándorszínészek és mulattatók, történetek tudói, és szájukból számtalan névre és mesére történik utalás. Akad azonban néhány történet, amit elejétől a végéig hallunk. Ilyen Tehlu, egy istenszerű lény földre szállásának története a tarbeani alvilágban utcagyerekeket istápoló Trapis tolmácsolásában, vagy Skarpi, a legendás dalnok két meséje a legendás hősről, Lanréról, és bukásáról, valamit az ellene szövetkezőkről. Ám a történetek veszélyesek is lehetnek, különösen úgy, hogy minden dolog nevének súlya van. Kvothe szülei dalt írtak a rettegett Chandrianról, a legendákban szereplő szörnyekről, nem is sejtve, hogy a kimondott nevek okozzák majd saját és társulatuk végzetét is. „Minden mese igaz” – adja az író Skarpi szájába, és úgy érzem, hogy szép lassan kiderül majd a gyilkosok mögött rejlő igazság éppúgy, ahogy fellebben a fátyol Tehluról is. 

Az amerikai kiadás borítója

A szél neve hosszú regény: 811 oldal és 92 fejezet, melyeket csattanóra kihegyezett befejezések tesznek élvezetessé. A könyv nagy része az Egyetem falain belül játszódik. Klasszikus értelemben vett akció viszonylag kevés van, de a rengeteg életkép az ifjú főhős életéből nem válik unalmassá, bár néha egy kicsit lelassul a cselekmény. A keretet a jelen adja, amelyben a Krónikás feljegyzi Kvothe történetét, majd a hetedik fejezet közepén elkezdődik az egyes szám első személyű elbeszélés, és csak az utolsó fejezetben valamint néhány közjátékban térünk vissza a Jelkő fogadóba, hogy a Krónikás megpihenjen és megtudjunk pár dolgot például Bastról, a tanítványról. Hozzá hasonlóan a többi szereplő is érdekes, de sokkal fontosabb, hogy élő, emberi figurák, hibákkal, egyéniséggel. Rothfuss stílusa gördülékeny és úgy rejt el megannyi életbölcsességet a szövegben, hogy sosem hat erőltetettnek. A szerző egyik interjúban azt tartotta műve egyik előnyének, hogy tömör. Az oldalszámból ugyan ez első pillantásra nem következik, de viszonylag kevés felesleges dolog történik a műben és nincsenek hosszú, túlbonyolított leírások sem. 

A folytatás. Remélhetőleg egyszer magyarul is olvasható majd

A fordítást jól sikerült, noha akad egy-két gyermekbetegség. Az egyik ilyen, hogy néhány párbeszédben találunk néhány feleslegesen régies kifejezést vagy szót, míg – akár ugyanaz a szereplő – pár mondattal később már „normális” stílusban beszél. Magánvélemény, de örültem volna, ha minden angol nevet lefordítanak.  Míg Old Cobból Öreg Csuma lett, addig Abbot’s Ford maradt, ahogy volt. Megtartották eredeti nevüket az Egyetem egyes épületei, mint a Maws vagy a Hollows, míg az Archívumot (Archives) magyarították. A Chandriánokat egy gyermekdalban ugyan csandriányokként emlegetik, de máskülönben a fordító meghagyta az eredeti alakot, ami már nemcsak ízlés kérdése, hanem inkább következetlenség. Szintén idegesített, hogy a Chandriánok vezetője, Haliax kurzívban beszél, és állandóan sötétség veszi körül, ami nagyon titokzatosan akar hatni, de inkább öncélúan pozőr és nem illik a Rothfuss által létrehozott, színpadiasságot kerülő hangulathoz. 

A szél neve összességében szerintem nagyon jól sikerült regény, és mikor magyarul újraolvastam, pár fejezet után ismét ott találtam magam Kvothe ismerősen ismeretlen világán. Őszintén kíváncsi vagyok a folytatásra. 

További érdekességek 

• A királygyilkos krónikája eredetileg egy regénynek készült, később aztán Rothfuss rájött, hogy nem tudja mindazt egy könyvben leírni, amit megálmodott. Így, ahogy fokozatosan írta a történetet végül trilógia született. Mivel az első kötet megjelenésekor elvileg az egész megvolt vázlatosan, várható volt a mielőbbi folytatás. De aztán a szerző még „ült” rajta egy kicsit és átírta. Most, 2011. március elsején jelenik meg a The Wise Man’s Fear, míg a befejező kötet, a The Doors of Stone megjelenési dátuma egyelőre ismeretlen.

Linkek 

A szerző honlapja

Egy régebbi interjú az íróval 

Egy képregénybe foglalt humoros történet a rajongói követelőzésekről (eredetileg 2009 áprilisára ígérték a könyvet)

Hozzászólások

hozzászólás