2010 végén élénk vita bontakozott ki a steampunk jelenéről és jövőjéről az angol és amerikai SF-szerzők blogjain, illetve a témához kapcsolódó nagyobb honlapokon. A fellángoló eszmecserét talán a vita hevében elhangzott egyik kijelentés foglalja össze legjobban – Steampunk? Mennyire 2008! Lássuk, miről is van szó pontosan.

Charles Stross neve itthon talán kevésbé ismert, de a Skóciában élő science fiction szerző rendkívül népszerű blogot vezet, ahol gyakran foglalkozik komolyabb érdeklődést kiváltó témákkal. Éppen ezért nem meglepő, mekkora vihart kavart szerzői és olvasói körökben, amikor tavaly kritikus hangú bejegyzésben tette helyre az egy ideje tetőző steampunk-mániát.

Stross bejegyzése teljes terjedelmében – a szintén tanulságos hozzászólásokkal együtt – a blogján olvasható (The hard edge of empire). Itt és most nincsen sok értelme pontról pontra végigmenni a szerző összes észrevételén, bár önmagában számos érdekes vitatémát kínál. Valóban lefoszlott a steampunkról az összes sci-fi-elem a tudományossággal együtt (egyáltalán, volt-e valaha olyan igénye a steampunknak, hogy tudományos legyen?). Valóban idealizál egy elnyomó társadalmi berendezkedést és egy kegyetlen korból épít romantikus álomvilágot? Magyarországon viszont, ahol egy kezünkön meg tudjuk számolni a magyarra fordított és magyarul írt steampunk történeteket, sokkal érdekesebb Stross vitaindító kijelentése, aki úgy gondolja, lassan túl sok lesz a steampunk regényekből és  az irányzat a lassú kifulladás felé tart.

Anubisz kapui, második kötet

Elsőre már maga a probléma is érdekes: valóban csömörünk lenne a steampunktól? Aki hosszabb ideje követi a szubkultúra történetét, még emlékezhet rá, hogy a kilencvenes években milyen kellemes meglepetésnek számított egy-egy steampunk kiadvány. Engem személy szerint még akkoriban megfertőzött Gibson és Sterling The Difference Engine-je (magyarul Gépezet címen jelent meg jóval később), és amint begyűjtöttem az irányzatot elindító történeteket (ilyen K. W. Jetertől a Morlock Night, Tim Powerstől az Anubisz kapui, Moorcocktól a Warlord of the Air), utána csak elég szűk kínálatból válogathattam – Paul DiFilippo The Steampunk Trilogyja, Paul J McAuley-től a Pasquale’s Angel, és hirtelen nem is jut több nagyobb név az eszembe.

Nagyjából a kilencvenes évek végén kezdett átszivárogni a gőz a fantasybe – Moorcock és Storm Constatine Silverheart című regénye és China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás című féltéglája ennek szép példája –, a számítógépes játékokba (Arcanum),  képregényekbe (Alan Moore: The League of Extraordinary Gentlemen). Aztán úgy tűnt, elillant a felgyűlt energia, és a steampunk megmaradt réteghobbinak. A leginnovatívabban talán a szerepjátékok csaptak le a steampunkra, és az Iron Kingdoms indusztriális középkora vagy a Dragonmech gőzrobotos fantasyje rengeteg mindent kihozott a témából, csak szélesebb körben sosem váltak ismertté.

Steampunk Halálcsillag (Eric Poulton képe)

Valamikor a 2000-es évek második felében valami mégis megváltozott. A steampunk váratlanul láthatóvá vált, ráadásul nem is akárhogyan. Utólag nehéz megmondani, hol kezdődött a trend: a fabillentyűs, rézveretes laptop-moddolással, a steampunk ékszerekkel, a ruhákkal, a füstüveg szemüvegekkel? Amikor a vállalkozó kedvű művészek olyan alapműveket gőzpunkosítottak, mint a Star Wars? Amikor kijött az egész estés steampunk-anime, a Steamboy? Személy szerint úgy gondolom – és nyugodtan lehet velem vitatkozni –, hogy a gőzpunk fellángolása (direkt nem használom a reneszánsz szót) alapvetően annak köszönhető, hogy kikerült a regények lapjairól. Végtére is egy alapvetően látványos közegről beszélünk, és egyértelműen hatásosabb megmutatni a roppant masinákat vagy a kütyüket, mint olvasni róluk, és sokkal nagyobb közönséget lehet megszólítani így.

És ezzel, mintegy visszacsatolásképpen, ismét beindult a steampunk irodalom lokomotívja. Többé már nem kellett elmagyarázni, mi a vonzó ebben az egészben, bárki láthatta, aki kedvelte a gigászi, fantasztikus gépezeteket, a léghajókat és a cilindereket. A steampunk lassan egyre népszerűbbé vált.

A népszerűség természetesen relatív fogalom. A steampunkot (egyelőre?) nem érte el az a szomorú sors, ami a vámpírokat és vérfarkasokat önmaguk giccses-romantikus paródiájává tette. Korábbi ismertségéhez képest azonban eléggé nagy ugrás, ha például egy sikeres és minden fantasztikumtól mentes krimisorozat, mint a Castle, felhasználja a steampunk-szubkultúrát, vagy ha megjelennek a fűzős-romantikus steampunk regények (Gail Carriger – Soulless).

Még mielőtt továbbmennénk, érdemes gyorsan tisztázni, hogy a steampunk kifulladásáról innentől fogva kizárólag az irodalmi alkotások kapcsán beszélünk. Az, hogy a steampunk filmek, animék, ékszerkészítők, ruhatervezők,  virtuális és nem virtuális közösségek terén most mi a helyzet, azt nem tudom megítélni, ezért véleményt sem formálhatok arról, vajon érinti-e ugyanaz a jelenség, mint a steampunk irodalmat, ami egyre nagyobbra nőtt és lassan kezd kipukkanni.

A fellendülés első fázisa nagyjából 2008-2009-ra tehető, amikor először jelentek meg azok a regények, amelyeket már kimondottan steampunkként reklámoztak, ráadásul nem kevés marketinggel. Ebben oroszlánrész jutott a Tor könyvkiadó netes portáljának, ahol teljes lendülettel álltak az irányzat mögé: tematikus steampunk hetek, állandó cikkek, és azóta is twittercsatorna meg külön facebook-csoport gyűjti a témába vágó aktuális híreket. Ezekből a hírekből pedig minden napra akad bőven: a steampunk közösség pezseg, a művek pedig csak jönnek.

The Affinity Bridge

Az egyik első komoly hírveréssel és pozitív kritikákkal kísért regény George Mann The Affinity Bridge című könyve volt. Elsőre teljesen szimpatikus vállalkozás: tulajdonképpen egy Sherlock Holmes-történet egy ízig-vérig steampunk Londonban, ahol a detektív szerepét Viktória királynő ügynöke, Maurice Newbury kapja, Watsonként pedig a talpraesett Hobbes kisasszony segédkezik neki. A pozitív benyomások sajnos nem tartanak ki a regény végéig. Mann nem írt rossz könyvet, csak az égvilágon semmi újdonság nincsen benne – Gibson és Sterling Gépezetében hasonló London tárul elénk, csak ötletesebben, komorabban és realistábban.  A műfajjal ismerkedőknek ajánlott, de aki már olvasott legalább egy steampunk regényt, annak nem fog újat mondani. Mann – talán éppen ezért – próbált frissíteni, és behozta az okkult szálat a zombikkal meg a kísértetekkel, csak éppen semmit nem kezdett velük. Röviden fogalmazva: újrahasznosított alapanyag, újdonságérték nélkül.

Boneshaker

Cherie Priest Boneshaker című regénye szintén több ponton próbál elszakadni a bevált sablonoktól. A helyszín a klisévé vált szmogos, viktoriánus London helyett Seattle a 19. század közepén, ahol egy őrült feltaláló gépezete hatalmas katasztrófát idéz elő, és a föld mélyéről feltörő gyilkos gáz zombikká változtatja a város lakosságát. A felütés hálás, elsőre minden adott lenne ahhoz, hogy az irányzat megújítóját tiszteljük benne, és látszólag ezt támasztja alá a hatalmas kritikai elismerés. Minden bizonnyal velem van a gond, de rettenetesen untam Priest regényét. Filmen, képregényben vagy játékban valószínűleg imádtam volna: a fallal körülvett, poszt-apokaliptikus Seattle, az utcákat elözönlő zombihordák, a steampunk kütyük és léghajók, a gázmaszkos kalandorok, a háttérben felsejlő alternatív polgárháború mind beindítja az egyszeri rajongó fantáziáját. A gond az, hogy a könyvben mindez nem áll össze, és ami filmen izgalmas lenne – menekülés a zombik elől, a túlélők és a fosztogatók maroknyi csoportjainak küzdelme – regényben vontatott helykitöltésnek tűnik.

A harmadik fontos regény Scott Westerfeld Leviathanja, egy fiatalabb korosztálynak készült regénysorozat első része, amely felnőttként is remek szórakozás. Az alternatív Európába helyezett történet az első világháború előestéjén játszódik, ahol a poroszok gőzmecháival szemben a brit birodalom darwinista elvek alapján nemesített kreatúrái állnak. Számomra érdekes módon pont a Leviathan remek megoldásai tették egyértelművé, mennyire kifulladtak a steampunk toposzok. Az, amit Priestnek (nálam) nem sikerült elérnie a zombikkal, az Westerfeldnek összejött a darwinistákkal, tehát teljesen újfajta, ötletes módon gondolta tovább a steampunkot. A gigászi léghajóvá növesztett élőlények mellett a pöfögő gőzmechák lerágott csontnak tűnnek, és alig vártam, hogy a darwinista szálat olvashassam tovább.

Leviathan

Nagyjából itt tartunk most. Úgy tűnik, hogy ami a steampunkot kezdetben izgalmassá tette, az mára közhely, és láthatóan nem elég bepakolni egy regénybe a gőzgépeket, a szmogban fuldokló Londont meg a kötelező léghajót. Westerfeld példája azt bizonyítja, hogy változtatni nem lehetetlen, viszont a hirtelen lendületet kapott dömpingben az újításnak egyelőre semmi jele. A trend inkább Priest regényét kapta fel, és még sok zombik és léghajók, léghajók és Vadnyugat, gőz és románc jellegű könyveket várhatunk. Ami még tovább lökdösi a steampunkot a Stross által emlegetett úton, és amit egyszer már a cyberpunk is megjárt.

Valahol érhető, miért került zsákutcába a zsáner. A változás egyik veszélye, hogy valami egészen más születik a kötött alapanyagból. Ha Westerfeld kihagyja a gőzmechákat, akkor a Leviathan teljesen más regénnyé vált volna. A steampunkból kinőtt mellékágak hamar külön alkategóriákká váltak, mint a felhúzható masinákra épülő clockpunk (Jay Lake: Mainspring) vagy a dieselpunk, ami a huszadik századi technológiát helyezi egy alternatív történelembe.

A másik megoldás az lehet, amit Priest is megpróbált: közeget kell váltani. A Stross-féle vitaindító kapcsán reflektorfénybe került az afrikai steampunk, és a World SF blog írt egy készülő, muszlim témájú steampunk könyvről is. A francia Jean-Christophe Valtat Aurorarama című friss regénye – az Északi-sark jégpáncélja alá épített Új-Velence sztorija az 1908-as évekből – ígéretes versenyzőnek tűnik, látatlanul is.

És ha már a bevált terepet elhagytuk, megérkeztünk Magyarországra. Öröm az ürömben: minket egyelőre nem fenyeget a veszély, hogy beleunjunk a steampunk regényekbe. A műfaj klasszikusai közül eddig megjelent a Difference Egine / Gépezet, ami a látványos külsőségeket is hozta, illetve az Anubis Gates / Anubisz kapui, ami besorolásilag ugyan steampunk, de annak, aki a megszokott léghajós-gőzgépes vonalat várja, elég nagy meglepetést okozhat. Ami pedig a magyar szerzők steampunk-történeteit illeti, hasonlóan rövid a lista. W. Hamilton Green (Galántai Zoltán) Mars 1910 című regénye óta, ami a kilencvenes években jelent meg, a M.A.G.U.S regényekben felbukkanó steampunk-fantasys áthallásokat leszámítva talán László Zoltán Párhuzamosok a végtelenben című novellája áll legközelebb a jelen cikkben tárgyalt alternatív valósághoz (Metagalaktika 11). A Galaktika nagy hírverést kapott steampunk-képregénypályázatáról sok ígéretes információ szivárgott ki, és úgy tűnt, elkészülhet egy igazán magyar antológia… ez viszont egyelőre nem jelent meg.

Ami a jövőt illeti, még nem igazán látni, meddig tart a steampunk fellángolása. Valóban egy természeténél fogva tiszavirág életű irányzat felvirágzását látjuk, vagy tovább tud lépni elszürkülés nélkül? Hamarosan kiderül.

Érdekes linkek

Akit érdekel, vajon kik és miképpen reagáltak Charles Stross sokat emlegetett vitaindítójára, kattintgassák végig a következő oldalakat:

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 30 hozzászólás érkezett.

  1. küry szerint:

    Szuper cikk. Cherie Priest nekem se tetszett. Westerfeld viszont annál inkább. Ami engem zavar, hogy miért kell minden irányzat mögé odabiggyeszteni a -punk utótagot? Legutoljára a mythpunk verte ki a biztosítékot. Mintha attól hirtelen trendivé és varázslatosan vonzóvá változna valami, hogy punk.

  2. Sam Reed szerint:

    Csak egy kérdés: Az Anubisz kapui miért nem klasszikus?

  3. JuhaszViktor szerint:

    Sam Reed: rosszul fogalmaztam, javítom (pedig a magyar kiadás borítóját is betettem…) Valószínűleg az játszott be a tudatom mélyén, hogy bármennyire is szeretem az Anubisz kapuit és bármennyire a szubkultúra indulásának egyik könyve, nagyon nehezen tekintem steampunknak, nekem inkább alternatív történelmi fantasy. A klasszikus és tipikus korai steampunk _számomra_ a Gépezet.

  4. Sam Reed szerint:

    Bocs, hogy ellenkezek. A Gépezet nem korai steampunk. Az Anubisz kapui 1983-as, míg a Gépezet 1990-es.

  5. juhaszviktor szerint:

    Igen, én is tudom, mikor jelentek meg ezek a regények. Ezért volt a kommentben, hogy _számomra_. Amit _én_ tipikus steampunknak tartok, az a Gépezettel kezdődik. Másnak meg az Anubisszal.

  6. Sam Reed szerint:

    Aha. Akkor másról beszélünk. Bár jó lenne azonos értelemben használni a fogalmakat.

  7. sezlony szerint:

    Szerintem az említett Mainspring jól példázza, hogyan lehet egy-egy jó ötlettel felrázni a gőzpunkot. Az óramű-naprendszer lenyűgöző ötlet.

  8. Eszké Pista szerint:

    A Mars 1910 milyen?

  9. bale szerint:

    A Galaktika képregénypályázatot talán újra kellene futtatni. Egy második kört megérne. Nekem pl. volt egy remek ötletem (a fentiek fényében merem remeknek nevezni), de már túl közel volt a határidő.

  10. Thirlen szerint:

    Jó ez a cikksorozat!

    Apró kiegészítés: Jetertől a Morlockok Éjszakája is réges-rég megjelent magyarul.

  11. juhaszviktor szerint:

    Thirlen: tényleg, az “Utazások az időgéppel” című Galaktikás kisregény-gyűjteményben, 1990-ben, ha jól emlékszem.

  12. Nihil szerint:

    Igen, igen, karöltve Wells művével. :)
    Szerintem a steampunkkal ugyanaz a helyzet, mint a high fantasyvel… a múlt egy szegletét romantizálja, amivel önmagában véve nincs semmi gond, lehet ezt jól… viszont nem olyan régen még egzotikusnak számított, és a varázsa is ebben rejlett, de egy seregnyi regény után már azért nem tekinthető annak.
    Én a Leviathant mondjuk inkább steampunknak tartom, persze kérdés, hogy a steampunkba mennyi fér bele, ld. már A morlockok éjszakájában is szerepeltek varázslók, és ez a dilemma nálam a LoEG-nél jön elő, de erről majd később. ;) De tényleg jópofa regény, nem sokára a Behemothot is megrendelem utána.

  13. noro szerint:

    Eszké Pista: szerintem a Mars 1910, mint steampunk világ, kimondottan ötletes. Mint regény… szokni kell a stílusát. Én úgy szoktam jellemezni W.H. Green regényeit, hogy egy 300 oldalas könyve 290 oldal bevezetőből és 10 oldal tárgyalásból áll. Bár a Mars talán még a szerző leginkább összeszedett műve, de így is hihetetlenül csapongó

  14. Thirlen szerint:

    Emlékszem, a Mars 1910-zel az volt a fő bajom, hogy nagyon jó ötletek voltak benne, de mindet összefoglalta és lespoilerezte a Rúna magazinban egy kétoldalas összefoglaló. Kivétel nélkül.

  15. sfinsider szerint:

    Félek, hogy a steampunk ugyanúgy jár, mint a másik -punk, a cyber: külsőségeit felhasználják, de egy idő után már csak a cicoma marad, és lassan kiderül, hogy nincs alatta semmi.
    A cyberpunk mondjuk hordozott új gondolatot, nevezetesen azt, hogy a számítógép nem egy távoli, csak intézeti tudósok által használható és megérthető tárgy; hanem inkább mindennapi társ, amelynek külüön világa, lelke van, amellyel néha össze is bútorozhatunk (virtuális világ).
    A steampunknál ez a belső tartalom fogalmam sincs, hogy micsoda. Nosztalgia? A rend és az elveszett szépség utáni vágy? Egy külföldi antológiaszerkesztő egyszer azt írta, hogy csak a történet számít, nem a kategorizálás – mégis, ha megint zeppelint látok egy regény borítóján, hát…
    A cyberpunk sokkal hamarabb feloldódott a sci-fiben, mert nem volt kimondott képzőművészeti része, amely önállóan is meg tudott volna élni.
    És még egy megjegyzés: Gibson zsenijét dicséri, hogy mégiscsak Sterlinggel közös szerelemgyerekük adott nagy lökést a mindig is jelen lévő alzsánernek.

  16. attila szerint:

    “A steampunknál ez a belső tartalom fogalmam sincs, hogy micsoda. Nosztalgia? A rend és az elveszett szépség utáni vágy?”

    Elviekben ugyanaz a technikai fejlődés okozta társadalmi sokk – kissé korábban -, mint a cyberpunknál, csak az emberek inkább a gőzmechákra és a zeppelinekre gerjednek…

  17. armand szerint:

    En sosem tartottam sokra a steampunkot: ures vaz csupan, a kulsosegekben tobzodva, amit ennek okan megoly nehez tartalommal megtolteni. Annyi ertelme van, mint az urnaciknak, meg a Pride and Prejudice and Zombies-nak: vagyis szabad szemmel alig lathato a jelentosege. Amikor egy ilyen egylovetu csavarbol zsaner lesz, meg iranyzat, meg fustuveg szemuveg, az korulbelul annyira erdekes, mint Lady Gaga, aki bugyuta popszamokat enekel rettenetesen extravagans es futurisztikus rucikban. A korszellemet es annak teremtokeptelenseget viszont kifejezetten jol adja vissza, ez becsulendo.;)

  18. tapsi szerint:

    Armand, kb. 10 percig gondolkoztam, hogy milyen űrnacikról van szó, és hogy biztos, kimaradt az életemből valami ruházati irányzat… :D

    Amúgy szerintem sok igazság lehet a linkelt Tobias Buckell blogbejegyzésben, hogy ez a most aktuális nosztalgia (a nagy falusi idill pl. a mai olvasók nagy részére szerintem nem hat olyan vonzónak, mint ezek a feltalálós-urbánus-kütyüs álmodozások), megfejelve azzal, hogy a steampunk által idealizált korban volt valami nagy és optimista hit a törhetetlen tudományos és ipari fejlődésben, és hogy végül is ez milyen jó lehetett ahhoz képest pl., hogy most az emberiség nemhogy nem törhetetlen optimizmussal tekint a kiválasztott faj csodás jövőjébe, de egyfolytában az aktuális világvégétől retteg. Aztán lehet, hogy ez egyáltalán nem így van, de nekem viszonylag reális elképzelésnek tűnik.

  19. Komaváry szerint:

    A kibepunknak is volt tárgyi, pláne divatkultúrája. Csak mivel sokkal funkcióbarátabb volt, könnyebben elsikkadt.

    Én szurkolok, hogy külön irányzat legyen az űrmacikból is!

    “(a nagy falusi idill pl. a mai olvasók nagy részére szerintem nem hat olyan vonzónak, mint ezek a feltalálós-urbánus-kütyüs álmodozások)”

    Hát, pedig az ámis romantikus regények tarolnak. :)

    Szerintem a steampunk egyik nagy vonzereje az, hogy sok helyütt megszüntek a technikaórák, illetve aki az ipodon nőtt fel, az szakrális tisztelettel néz minden mozgóalkatrészre.

  20. tetsuo szerint:

    Ma már szerintem a Perdidót is nyugodtan tekinthetjük klasszikusnak. Azért a magyar nyelvre fordult olvasnivalók tekintetében sem olyan rossz a helyzet: olvasható már a Perdido mellett a folytatása, az Armada is pl., hogy a nemrég – kiváló fordításban:) – megjelent Gyémántkorról ne is beszéljünk, amiben bár sok a nanotechnológia, elég magas a gőztartalma is.
    László Zoltán Nulla pontja is tartalmaz bőven steampunk motívumokat.

  21. Crei szerint:

    Turner festményei nem sztímpankok? :)

  22. lorinczy_judit szerint:

    Crei: nem, mert ő _tényleg_ romantikus festő volt, nem csak az szeretne lenni a 21. század elején.

  23. automaton_aliza szerint:

    Megszólalt a mai magyar sf kánon. Örülök neki. Csakhogy a steampunk éppen nem az irodalomban éli ki magát! Ha meg ott, akkor legalább Thomas Pynchonról Against the Day-ről is említést kell tenni, ha már 2008. Meg köszönöm, hogy kimaradt egy csomó-csomó minden, ami a magyar steampunkhoz kötődik. De már feladom. A kutyafülibe. http://www.facebook.com/pages/H%C3%ADr24-Tech-Tud/155667371139381?ref=ts#!/pages/Hungarian-Steampunk-Community/260762056526

  24. tapsi szerint:

    @automaton_aliza: ??? sőt ?????????

    Én ugyan nagyon örülök, hogy Charles Strosst te a magyar sf kánonhoz sorolod (visszaköveteljük Glasgow-t, bár jobban belegondolva, eh, lehet, hogy mégsem), de a szövegértő olvasásra még gyúrhatnál egy kicsit a cöccögős besértődés előtt…

  25. JuhaszViktor szerint:

    automaton_aliza: attól tartok, te valami egészen mást láttál bele ebbe a cikkbe, mint ami benne van.

    “Csakhogy a steampunk éppen nem az irodalomban éli ki magát! ”

    De ez a cikk az irodalomól szól. Ha figyelmesen elolvastad volna, feltűnhetett volna ez a sor:

    “az, hogy a steampunk filmek, animék, ékszerkészítők, ruhatervezők, virtuális és nem virtuális közösségek terén most mi a helyzet, azt nem tudom megítélni, ezért véleményt sem formálhatok arról, vajon érinti-e ugyanaz a jelenség, mint a steampunk irodalmat”

    Ugyanez vonatkozik a magyar steampunkra: leírtam a magyar steampunk _irodalmi_ alkotásokat (ha kihagytam valamit, javíts, kérlek), minden mással, ami nem irodalom, nem foglalkoztam, mert ennek a cikknek nem célja. Az általad jegyzett másik cikkből az derül ki,hogy itthon nagy a pezsgés steampunk-téren, aminek őszintén örülök.

    Vicces, hogy a cikkből idézett pár sort pontosan azért tettem bele, hogy elejét vegyem a tiédhez hasonló, teljesen értelmetlen besértődésnek, bár nem hittem volna, hogy szükség lesz rá.

    Egyébként nem vagyok az sf irodalmi kánon tagja, de köszönöm a feltételezést.

  26. Nicker szerint:

    Hát, ha automaton_aliza képviseli a magyar steampunkot, akkor én kérek elnézést a community nevében :)

  27. rosseb szerint:

    és idővel kitermelődik majd egy újabb szubkultúra, egy zsigeri undorból és csömörből táplálkozó, dühös ellenvetés.

  28. kwindu szerint:

    Mars 1910 nagy kedvencem bár nem tökéletes de hangulatos:-)

  29. küry szerint:

    Ez az Aurorarama felkerült a közeljövőben olvasandók listájára. Érdekesség, hogy míg a francia író előző regénye fordításban jelent meg angolul, addig ezt már angolul írta, és a kritikák szerint nagyon is magas színvonalú a nyelvezete.

  30. Kornya_Zsolt szerint:

    “Valóban lefoszlott a steampunkról az összes sci-fi-elem a tudományossággal együtt (egyáltalán, volt-e valaha olyan igénye a steampunknak, hogy tudományos legyen?). Valóban idealizál egy elnyomó társadalmi berendezkedést és egy kegyetlen korból épít romantikus álomvilágot?”

    Én kicsit hiányolok az áttekintésből egy regényt: Stephen Baxter Anti-Ice című művét. Az aztán olyan kőkeményen tudományos, hogy simán elmenne hard sf-nek, és annyira nem idealizálja a viktoriánus Angliát, hogy beillene valódi (tehát nem felületi elemekkel operáló) disztópiának. Mondjuk nem mai darab (1993-as), úgyhogy semmi köze a steampunk “fellángoláshoz”, de gyanúm szerint még armand és sfinsider tetszését is elnyerné. Szerintem ott a helye a klasszikusok között.

    Link:
    http://en.wikipedia.org/wiki/Anti-Ice

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

 


Keresés az oldalon