Érdekes helyzet áll elő akkor, ha egy írót olyannyira foglalkoztat egy történet és egy gondolat, hogy bár megírta, meg is jelent, évek múltán ismét előveszi. A kérdések ilyenkor találnak válaszokra, a szereplők és szerepek letisztulnak, az üzenet világosabb lesz. Miként ítéljük meg azonban ezt a régi-új regényt?

Gaál Viktor Arche – Boszorkányszerelem című könyvének folytatására öt évet kellett várni. A kettő között megszületett A tea színe, a Varázserdő és a Második Honfoglalás, a szerző Angliába költözött, majd ismét visszatért Kai Nolanhoz, második könyvének főszereplőjéhez.

Kai az Istenek alkonyában, miután Chiekóval bejárta a világot, már egyetemen tanít, az Őskönyv pedig biztos rejtekhelyen pihen, hogy ne ismétlődhessen meg az, ami tizenegynéhány évvel korábban. Angithia elvesztése még mindig rányomja bélyegét Kai lelkére,  amint azt az egyik szereplő a szemébe vágja, halott belül. Azonban egy napon különös lány, Enuki sétál be az előadására, és nekilát felfeszegetni Kai titkainak zárjait, hogy aztán az Őskönyvvel együtt nyoma vesszen.

Nem sokra rá a rendőrség baljós szertartások miatt kéri Kai segítségét: az elkövető egy lány, feltehetően segítőkkel, aki több rendőrt őrületbe taszított, majd maga is elmegyógyintézetbe került. A helyszínen készült képek védelem nélküli idézőköröket mutatnak, és Kai önkéntelenül is belekeveredik egy nem teljesen emberi boszorkány játszmájába, ahol ő, Enuki, egy rockzenész és egy papnövendék a fő sakkfigurák.

Ahogy egyre több minden derül ki az Őskönyvről, az Ősökről és az ellenük küzdő Öregekről – nyilvánvalóvá téve, hogy a Varázserdő és az Arche világa egy és ugyanaz –, úgy gyorsulnak fel az események, hogy aztán a könyv második felében a filmszerűen pörgő cselekmény teljesen magával ragadja az olvasót. (A filmszerűség valószínűleg nem véletlen: ahogy a Boszorkányszerelemből is készült script, ez a regény is forgatókönyvkészen íródott.)

Gaál Viktor ebben a regényében az előző kötetben még csak megkapirgált, nehézkes dialógusokban tálalt ezoterikus-filozófiai fejtegetéseket a történet szerves részévé teszi, egy jól felépített és érdekes univerzumot vázolva fel, amelyben az „isten” fogalma is új értelmet nyer.

Kai és Enuki kapcsolata az előző kötet szerelmespárjának szenvedélyét visszhangozza, ezúttal azonban felnőttebb, aprólékosabb és mélyebb jellemek állnak egymás mellett, egyenlő felekként. Az elszabaduló varázslatok, a helyszínek, a Katedrális, itt pedig az elmegyógyintézet borzalma az előző kötet cselekményét követik, mégsem másolásról, hanem újragondolásról van szó. Egyes epizódok kissé hollywoodiak, a finálé talán túlságosan is grandiózus, de illik az erős érzelmi–gondolati töltéshez, ami az egész regényt áthatja.

A két regényt egymás után olvasva az volt az érzésem, lényegében ugyanazt a könyvet olvasom (még ha a fordulatok nem is voltak tökéletes párjai egymásnak): a Boszorkányszerelem ügyes és figyelemreméltó próbafutam volt, az Istenek alkonya viszont már kiforrott egész, amely önmagában is tökéletesen élvezhető. Puszta megszületése és léte teszi fölöslegessé az előzményt, annyival túlszárnyalja azt, a fontos részleteket pedig ebből a könyvből is megtudjuk.

Az előző kritikában föltett kérdésre, hogy sikerül-e Gaál Viktornak öt év alatt a Boszorkányszerelemben tapasztalható aránytalanságokat kinőnie, megkaptam a választ. Bár az Istenek alkonya sem mentes a hibáktól (kár volt az elmegyógyintézetben tomboló őrültek kliséjéhez nyúlni, és az emberben megtestesülő idegen lény, valamint a karddal hadakozó főhős is szinte már toposzok), megvan benne az a hang, erő és mondanivaló, ami a legjobb magyar urban fantasyk egyikévé tehetik.

Ezek után igazán kíváncsi vagyok, mi lesz a következő regény és a következő ugrás.

Link:

Gaál Viktor honlapja

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon