„Nem művészet; amit én csinálok, az semmiképpen nem az. (…) A kedvenc hasonlatom erre az, hogy én széklábfaragó vagyok (…) A tömegtermelő és a művész között van valami olyan kategória, hogy tisztes iparos. Én büszkén vallom magam ezen kategória képviselőjének”.

(Kornya Zsolt)

Matt Stevens a sorozatunk előző részében hivatkozott cikkében rámutatott, hogy az SF rajzolók egyszerűen úgy tesznek, mintha az 1850 után lezajlott festészeti változások nem következtek volna be. Magyarán mondva a fantasztikus művészetben dolgozó festők tiszta akadémikus, (hiper)realista és merev módszereket követnek egy olyan szubkulturális irányzatban, amelyik mindeközben – elvileg – képzeletből táplálkozó (béklyók alól felszabadult vagy felszabadító) történeteket mesél.

Modern művészeti egyveleg

Erre néhány SF művész rájött, illetőleg rácáfol – szerencsére akadnak kiadók is, akik felvállalják a rajongók körében kevésbé preferált kortárs(ra hajazó) stílust. Stevens hoz néhány példát, ilyen festő Aaron Boyd, aki a Daedalus Games Feng Shui nevű RPG-jét illusztrálta fauvista festményével (a kép szerintem inkább kubista, legalábbis engem jobban emlékeztet Cézanne, mint Matisse festményeire.)

Boyd és Cezanne

Úgy tűnik, mintha egyes SF művészek tudatosan „rácsodálkoznának” a 20. század avantgárd irányzataira, és azok stílusát mintegy átvéve, az egyébként már ismert kliséket a régi-új módszerrel ábrázolják. A tematika tehát nem változik, egyszerűen modernebb köntöst ölt.

Témát jobban érintő változás, amit olykor Stephen Fabian művel. Stevens szerint az RPG illusztrációk (én pedig hozzáteszem, hogy az SF festmények) jó része abban merül ki, hogy vagy egy karakter pózol, vagy a karakter csatázik. Fabian ezek mellett a mindennapi életet is bemutatja, vagy monumentális tájképeket készít.

Stevens azonban végső soron „megelégszik” az eltérő, modern stílus követésével, Fabian ötletei – tájképek, helyszínek mint illusztrációk RPG játékkönyvben – valójában nem újak, itthon is találunk rá példát, legutóbb a számomra modoros Szinergium – Ynevi vázlatkönyvben, vagy a tavaly tragikus körülmények között, váratlanul elhunyt Zsilvölgyi Csaba képei között.

Balra Zsilvölgyi Csaba, jobbra Stephen Fabian munkája

Az sem teljesen igaz, hogy az SF közösség éppen 1850-től „ignorálná” a festészet változását. Ezt az évszámot megelőzően is tudunk több olyan alkotóról, akiket távoli előfutárként kezel(hetne) az SF képzőművészet, akiktől tanulni, és akikből meríteni lehet(ne).

Goya magányos óriása

Két nagyon ismert nevet említek: Hieronymus Bosch és Francisco Goya. Gyors irodalmi párhuzam: Renier szövegeiben legföljebb az erőszakos részek szükségtelenül részletező leírása kelthet megütközést, ám például a többé-kevésbé fikciós és populáris Ryan közlegény megmentése esetében éppen ez vált ki katartikus hatást (…) Amennyiben tehát a fantasy a kanonikus irodalom körén kívül reked is, semmiképpen sem azért, mert olyan tartalmat jelenít meg, ami »tilos« a magas művészet alkotásaiban.” – írja Végh Dániel idézett művében. A gond szerintem sem itt van, hanem az ábrázolás módjával.

Bosch és Goya szörnyei, poklai egytől egyig szimbólumok, kegyetlenebbek, megrázóbbak, mint szinte bármely naturálisnak szánt SF festmény manapság. A híres, 2005-ben meggyilkolt lengyel szürrealista, Zadislaw Beksinsky festészete mintha igazi folytatása lenne e művészetnek.

De vajon a kétségtelenül egyedi és összetéveszthetetlen stílusban festő Gerald Brom is éppúgy küzd a démonjaival, mint Goya? Vagy csak divatos „gót” sikk az egész, illusztrációk egy puszta borzongatásra kitalált világhoz? Talán csak ízlések és pofonok, hogy belőlem Goya képei váltanak ki érzelmeket, míg Brom festményei, lehetnek mégoly kidolgozottak és megkomponáltak, jobbára klisék ismételgetései?

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy bár a fantasztikus művészetet a zsánert nem ismerők szeretik az általuk ismert egyetlen névvel, Vallejóval azonosítani, mind hazánkban, mind külföldön készültek és készülnek a kortárs ábrázolásmódra sokkal inkább reflektáló, azzal kölcsönhatásba kerülő képek. Ilyenek a Ballantine Books régi borítói, ilyenek a magyar Korga György címlaptervei (ez nem is igazán csoda, Korga nem „belülről”, a zsánerből jött), vagy egy korábbi cikkünkben már említett Richard Powers képei.

Fotórealizmus

Manapság a kortárs festészetben ismét reneszánszát éli a (fotó)realizmus, mintha nem csak a széles közönségnek, de részben a szakmának is „elege” lett volna az absztrakt festészet szomorú melléktermékeként elszabadult dilettantizmusból. A 20. század útkeresései ma már nem hökkentenek meg (pl. kerékpárral festett képek; testváladékok felhasználása installációkban; nyílt szexuális témák; egy falnak támasztott ablakkeret, alatta a „festmény” címe; olcsó digitális montázsok, melyek a mai kor emberének nihilizmusát és a felcserélhetőséget, helyettesíthetőséget hivatottak ábrázolni), mintha a festészetnek már nem volna mondanivalója az emberek számára. Az üresség mint téma kiüresíti magát a képet is, és a művészetre fogékony közönségben az ellenkező hatást érheti el – semmitmondóvá válnak. A most készülő mainstream alkotások 99 %-a éppúgy megy a süllyesztőbe, mint korábban.

Játék hangulattal, tárgyakkal, helyszínekkel és fényekkel – konceptuális művészet

Lehet kifogásként felhozni azt is, hogy az SF művészet a média, a számítógépes játék- és filmipar, a könyvkiadás alkalmazott művészete, nem is teljesen önálló művészeti forma, mert csak más önkifejezési módokkal vagy valamely piacra szánt termék szerves részeként képes életre kelni. „Az autonóm művészeti irodalom esetében a szépségé (szépművészeti irodalom) vagy a művészi igazságé (visszatükröző irodalom) a főszerep, míg az alkalmazott művészeti irodalom esetében más értékalakzatok dominálnak. Így például a szórakoztató irodalom (ezen belül is a fantasy-históriák) esetében az értékalakzatban az esztétikai érték az érdekességnek rendelődik alá… ” (Varga Illés).

Jobbnál jobb konceptuális művészettel foglalkozó alkotókat találni, felsorolni is lehetetlen őket, rendszerint valamely nagyobb film- vagy játékipari céghez kötődnek, más részük szabadúszó profi. A tematika kötött, stílusuk – mivel tervezők, dizájnerek – könnyed és vázlatos, döbbenetes rajzi készségről és látásmódról tanúskodnak. Látszik, hogy nem hunyták be a szemüket a 20. század festészeti változásaira, de ami őket meghatározza, az nem más, mint a piac.

Kicsiben realisztikus, felnagyítva laza ecsetvonások: Mathias Verhasselt digitális festményei olyanok, mintha olajjal készültek volna

A produktumok nem feltétlenül „vegytiszták”: a megrendelt, „szolgai munka” révén keletkezett képben is ott rejlik a művész szubjektuma, kifejezőkészsége, és csak rajta múlik, mennyire képes/mennyire engedték neki átértelmezni a témát. Varga Illés szerint az autonóm és az alkalmazott művészeti irodalom formái művészi érték tekintetében nem állíthatók szembe egymással. Mi több: azok a művek kitüntetett jelentőségűek, amelyekben e két forma értékalakzatai egyensúlyban vannak; konkrétan: miközben művészi igazságokat közölnek, és lenyűgöznek szépségükkel, szórakoztatnak is.”

Igaz, a különböző (amatőr) művészeti oldalakon tömegével találni olyan fantasy, sci-fi, horror képeket, amelyek nem valamihez – könyvhöz, filmhez, játékhoz (megrendelésre) – készültek (vagy nem az ihlette őket). Ám ezek is rendszerint ugyanazokat a jól ismert sablonokat használják – újítás legfeljebb az eszközök használatában fedezhető fel -, és valójában semmit sem képesek megmutatni nekünk a világról vagy saját magunkról.

Az alkalmazott művészeti vonalnál maradva: az SF képek rendszerint illusztratívak, előképek egy nagy egészhez, ami csapatmunkát igényel. Nincs ezzel semmi baj, és Stevens kérdésére azt hiszem, határozottan válaszolhatunk: évtizedek múlva bőven lesz miből válogatnia a majdani galériának, hogy a 21. század első feléből felvillantsa a legértékesebb festményeket. Többségük – a digitális technikának köszönhetően – printben lesz elérhető, vagy magát a kiállítást is jövőbeli szerkezetek révén e-formában tekintheti majd meg a közönség. A kiállítás plakátján bizonyára szerepel majd az art, azaz művészet szócska, de vajon tényleg művészet lesz-e, vagy csak kultúrtörténeti érdekesség? Hogy ilyen is volt, az emberek szerettek képzelt világokba menekülni, szerettek borzongani soha be nem következett apokalipszisek láttán, szerettek idegen bolygóra lépni, szörnyekkel, orkokkal csatázni, megszerezni a legjobb nőt/pasit – egyszóval álmodoztak, és meg is mutatták, miről. Szándékuk szerint nem azt akarták ábrázolni, milyen a világ, hanem azt, milyen lehetne: jobb, rosszabb vagy más.

A kultúrtörténeti érdekesség abban rejlik, hogy mind mögött ott az alkotó elme, és amögött az ok: miért éppen ilyet festett? Miért akartak menekülni a valóságból a 20. század utolsó évtizedeiben és a 21. század elején? Valami életre hívta és felvirágoztatta ezt a szubkultúrát, amit összefoglalóan fantasztikus művészetnek nevezünk, vagyis közvetve mégsem a jövő, mégsem egy alternatív valóság művészete a fantasy, a sci-fi, a horror, hanem a mai kor emberéé.

Erol Otus sem a fotórealizmusáról híres

Szeretnénk azt állítani, hogy az SF végső soron a démonjaink előli menekülést hivatott szimbolizálni, virágnyelven képes felfedni a hatalom visszásságait, megmutatja az emberi lélek sötét oldalát véres, képzeletbeli csaták révén, képes párhuzamokat vonni egy bolygó leigázása és egy földi ország gyarmatosítása, vagy természeti kincseinek brutális károkat okozó kiaknázása között, a sor a végtelenségig folytatható. Ez a tematika azt jelezheti, hogy az SF értéket is közvetít, nem csak szórakoztat. Ám az emberi témákat a kortárs ugyanúgy megmutatja a sokszor csak sallangnak tűnő, modoros fantasztikus elemek nélkül. Ráadásul a teljesség igénye nélkül felsorolt tematikus lehetőségek sokszor nem mutatnak túl azon, amik: képzeletbeli csaták, idegen bolygó leigázása, a főhős menekülése egy szörnyeteg elől. Ha egy nem pusztán szórakoztató céllal készült műben fantasztikumot használunk, akkor azt nagyon meg kell indokolnunk, el kell döntenünk, ad-e hozzá bármi többletet az SF-elem, vagy szívfájdalom nélkül kihúzható?

Szeretnénk hinni, hogy az SF alkotóinak van keresnivalója a kortárs terén, szeretnénk hinni, hogy ezért csak a zsáner mélyére kell ásni. Hozzuk példának, mint Békési József tette, az SF legrangosabb műveit? És ha kiderül, hogy még a legfényesebbek sem aranyból vannak? Az ötös számú vágóhíd szembesít azzal, hogy hiába a győztesek írják a történelmet, a győzelem ára néha megkérdőjelezi magát a győzelmet is. A Hyperion bukása nem szembesít semmivel – legfeljebb azzal, hogy az igazi ellenség néha a hátsó ajtón kopogtat. (…) Herman Hesse megrázó módon ábrázolja az emberi lélek önellentmondásosságát, Simmons legmegrázóbb emberi konfliktusai is vagy melodrámába (Rachel története), vagy groteszkba (Silenus története) fordulnak. Frank Herbert óriásit blöfföl a Dűne-ciklusban az egész vallási-pszichológiai szósszal – aki nem hiszi, próbáljon meg valami koherens egészet összehozni a rendkívül jól hangzó, de mélységesen felszínes bölcsességekből…”

Bosch faembere

A művészi érték sosem öncélú, és a legritkább esetben van ott az orrunk előtt. Ha egy festmény nem a pillanatnyi szórakoztatás szolgálatában jött létre, ha nem a puszta eladást, nem az illusztrációt, a könnyebb elképzelhetőséget és érthetőséget szolgálja, hanem magában hordozza azt a bizonyos, megmagyarázhatatlan többletet, akkor már a világra reflektál. Ebben a pillanatban pedig elveszti fantasztikus zsánerbeli jellegét, és kortárs lesz, többé nem hívhatjuk fantasynek, sci-finek, sem horrornak, legfeljebb ilyen elemeket is vegyítő, kölcsönhatásként létrejött modern művészeti alkotásnak. Varga Illés azt írja: a fantasy terminus hazánkban viszonylag újabb keletű fogalom (csak a nyolcvanas években került be a köztudatba), hogy a vonatkozó szakirodalom addig olyan szakszavakat használt a megjelölésére, mint: mítoszregény, fantasztikus realizmus, mágikus realizmus, neofrivolizmus, vagy fantasztikus irodalom. Szerintem ez így is fog maradni. Fel lehet sorolni, ahogy Varga teszi, mely író kapott Nobelt az élénk képzeletvilágra hivatkozással, de nem hiszem, hogy – Saramago, Marquez, Lagerlöf, Mann stb. – műveikre a fantasy szót használnák. Talán mert amit írtak, nem fantasy, hanem mágikus realizmus, fantasztikus realizmus, fantasztikus irodalom, mese fiataloknak és/vagy felnőtteknek.

„Ugyanazok a kritikusok, akik forgatják a szemüket idegenek és térhajtómű láttán, úgy látszik, semmi kivetnivalót nem találnak a Száz év magány főhősnőjében, aki a frissen mosott ruha teregetése közben emelkedik a mennyországba, mint ahogy Gabriel Garcia Marquezt sem a Tor vagy a Del Ray adta ki.” – írja Peter Watts. Nyilván számít, hol jelenik meg valamely regény, egy sci-fire és fantasy-re specializálódott kiadónál, vagy kortárs, mágikus realizmussal is foglalkozó kiadónál, de nem ez lesz az adott mű besorolásának alapja. Kitágíthatjuk a fogalmat az e honlap nevében is szereplő spekulatív fikcióra (magyarul fantasztikus művészetre), egy kalap alá véve valamennyi meghatározást – ez azonban továbbra is csak játék a szavakkal. A fantasy nyilvánvalóan nem válik mágikus realizmussá (és ezzel együtt elfogadottá), még ha kétségtelenül vannak is közös vonások (és besorolhatatlan művek). Mert egyáltalán nem ugyanaz.

Stephen Colbert, a patrióta (Lockwood)

Nem azon áll vagy bukik egy mű általános elfogadottsága, hogy vannak-e benne fantasztikus elemek, hanem azon, hogy mit akar ezzel kifejezni.

A spekulatív fikció – fantasztikus művészet meghatározás elterjesztése talán az utolsó kísérlet (afféle hátsó ajtón besurranás), hogy az egyébként vegytiszta sci-fit, fantasy-t elfogadja a kortárs. Azaz pl. egy sci-fit spekulatív fikcióként reklámoznak, de mint ahogy Margaret Atwood Oryx and Crake-je esetén is, a kritikusok „átlátnak a szitán.” (Más kérdés, hogy bár a szándékosan téves besorolás támadási felületet nyújt, sznobizmus egy művet kizárólag azért lehúzni, mert a kritikus szerint sci-fi.)

A kortársba olvadó zsáner többé már nem a rétegé, hanem mindenkié. Ez mindig is így volt, és emiatt úgy gondolom, nem a népszerűsége miatt fogadta el a mindenkori kortárs kánon az első részben Houesnard által említett két francia írót, de Kafkát, E. T. A. Hoffmannt, vagy akár a manapság oly népszerű dél-amerikai mágikus realistákat.

Csak kivételes és nagyon kevés műnek adatik meg, hogy az alkalmazott fantasztikus elemek ellenére felfigyeljenek rá a „gettón” kívül is. Ha egy alkotó, egy mű kitört ebből a skatulyából, mi, rajongók, hívhatjuk fantasynek, sci-finek, akárminek, ezek a szavak a hivatalos kortárs körökben (jellemzően) nem fognak elhangzani. Bármilyen furcsa, szerintem ebben nem hogy lenézés nincs, hanem még teljesen helyénvaló is. Ha elhangzanának, ugyan milyen más névvel illetnénk a zsánerben maradó többi művet? Nem ásom a fantasy és a sci-fi sírját, nem is állítom, hogy értéktelen volna, mert nem mind az: meggyőződésem, hogy a stíluson belül maradandó értéket képviselő művek aránya ugyanúgy kb. 1 % lehet, mint a kortárs esetében. A többinek is megvan a maga létjogosultsága: tanítva szórakoztat, vagy csak egyszerűen szórakoztat, hiszen ez a feladata, nem más.

Mindez pedig azt is jelenti, hogy a sci-finek, fantasynek fel kellene vállalnia szubkulturális mivoltát, és feladni azt a kimondott, máskor burkolt törekvést, hogy a mainstream ismerje el, mint valódi művészetet; a szűken vett irányzat ugyanis hosszútávon – jellegéből és feladatából adódóan – a kultúrtörténeti érdekesség szintjénél többre sosem viheti.

Felhasznált irodalom és további információk:

Kodaj Dániel /Rampion/ Művészet-e?

Kodaj Dániel „büntetőjogi-párhuzama”

Békési József /Béka/: Művészet-e? 2.

Varga Illés: Művészet-e? 3.

Takács Gábor sci-fi képeskönyve (borítók és érdekességek)

Ray Davis és Jonathan Lethem levélváltása

High, Low & Lethem (Ray Davis) „Sven Birkerts of the New York Times opened his negative review [Margaret Atwood Oryx and Crake-jéről van szó – a szerző] with an enthusiastic display of prejudice: »I am going to stick my neck out and just say it: science fiction will never be Literature with a capital ‘L’…«”

The Things Are Tough All Over (Ray Davis)

The Squandered Promise of Science Fiction (Jonathan Lethem)

Margaret Atwood and the Hierarchy of Contempt (Peter Watts) „Here is a woman so terrified of sf-cootes that she’ll happily redefine the entire genre for no other reason than to exclude herself from it.”

Ray Bradbury a Los Angeles Timesban

Tick Péter: A magyar zsáner fantasy története dióhéjban, Roham 3, 2006 ősz

Brilliance & Dross in RPG Artwork by Matt Stevens, Imazine, 37/2002.

Végh Dániel: A magyar fantasy-irodalomról, Holmi, 2007. szeptember

Antal József az Irodalmi Térről

A francia SF-ről

A finn SF-ről

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: társművészetek

Eddig 3 hozzászólás.

  1. bepe szerint:

    bevallom, nem ertettem teljesen a `Lockwood öniróniája` kepalairast.

    a kep stephen colbert-et /showman az allamokban/ abrazolja, aki amugyis nagyon rajatszik a patriotizmusara:
    http://www.google.hu/images?q=stephen+colbert&oe=utf-8

  2. Jud szerint:

    mert én néztem be, úgyhogy javítom is, köszi!

  3. Kornya_Zsolt szerint:

    A cikk utolsó bekezdésében megfogalmazott végkövetkeztetéssel maximálisan egyetértek. Voltak olyan írók, mint Philip K. Dick vagy – más zsáner területéről hozva példát – Dashiel Hammett, akik kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltak kitörni a gettóból, és belerokkantak a temérdek kudarcélménybe. Raymond Chandler viszont az olvasóival törődött és le se szarta a finnyás mainstreamet. Ha engem kérdeztek, ő csinálta jól.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon