Noé bárkáján minden ma élő állatfajból egyetlen pár fért el. De mi történt azokkal, akik lemaradtak róla, vagy esetleg megtiltották nekik, hogy felszálljanak?

Nicholas Christopher itthon ismeretlen író, elsőként a Bestiárium jelent meg tőle a Metropolis Media kiadó gondozásában. Majdnem eltántorított tőle a hivalkodó ajánlás a hátoldalon, ami azt próbálta bizonygatni, hogy ez a regény még a Da Vinci kódnál is jobb – én viszont nem akartam olyan könyvet kézbe venni, ami akár nyomokban is emlékeztet rá. Beleolvasva nagyon hamar kiderült, hogy semmi közük egymáshoz. A Bestiárium nem a divatos klisékre épülő történet, és nem azzal akar példányokat eladni, hogy froclizza az egyházat.

A regény Xeno Atlas története. Születésekor elveszítette anyját, amit apja, a szótlan, rideg, folyton utazó tengerész sohasem bocsátott meg neki. Nagymamája neveli fel, aki különös dolgokat mesél az állatokról: szerinte lelkük van, mint az embereknek. A mellőzött gyerekek pedig, ahogy Xeno is, lehetőségként menekülnek a mesevilágba. Megmagyarázhatatlan dolgokat vesz észre, a városi címerállatok megelevenednek, a sötétben pedig, amikor az árnyékok akár be is csaphatják, az ágyban egy ezüstrókát lát aludni a nagyanyja helyett.

Egyik gimnáziumi történelemtanára révén megismerkedik a Karaván Bestiáriummal. Ez a könyv minden állat leírását és rajzát tartalmazza, amelyek nem fértek fel Noé bárkájára. A történészek a tizenharmadik századig tudták követni az útját, de Xeno a fejébe veszi, hogy nem veszett el, csak meg kell találnia a nyomokat. És bár adná magát, a történet nem hajlik pörgő kalandok sorába, ahogy Xeno a fél világon át üldözi a könyvet, nyomában a bérgyilkosokkal… Nem. A kutatás könyvtárba járást jelent, régi krónikák átböngészését, kőkemény irodalmazást, amiből az olvasó épp olyan hányadban részesül, ami a kíváncsiságát felkelti, de a sok adat nem fekszi meg a gyomrát. Élvezettel olvassuk a(z) (ál)történelmi morzsákat, és utazunk tovább Xenoval. A kutatás viszont nem egyik napról a másikra történik, évtizedeken át tart, Xeno katona lesz, diplomát szerez, szerelmek jönnek-mennek: vagyis él. És az életének legalább olyan fontos szerepe van a cselekményben, mint a Bestiáriumnak.

Nicholas Christopher elsősorban nem fantasztikus szerző, hanem szépíró. Először verseskötetei jelentek meg, később regények (a Bestiárium az ötödik), melyek többségében nincsenek természetfeletti elemek. A Bestiárium mágikus realizmus, cselekménye az akcióhoz szokott olvasóknak lassúnak tűnhet, nem csak az évtizedekre nyúló életút miatt, de azért is, mert viszonylag kevés párbeszéd akad benne. Ennek ellenére sohasem válik unalmassá, és a költői próza minden sorát öröm olvasni.

Remekül egyensúlyozik a misztikum és a valóság határán: igaz, hogy gyerekkorában Xeno fantasztikus lényeket lát röpködni, de amikor „normális” kisfiú, beteg állatokat gyógyít és fogad be a barátaival. Később racionális történelmet tanul, de nem kérdőjelezi meg látomásait, melyben egy fekete párduc beszél hozzá. A barátja tudományos modellezéssel közelíti meg az állatok kihalását, de ez remekül elfér a szfinx, kiméra, baziliszkusz mellett.

Sokan fanyalognának a vége miatt, nincs tűzijáték, világméretű összeesküvés, élet-halál harc a gonosz ellen. Sőt, igazából gonosz sincs, Xenonak nincsenek ellenségei. Csak meg kell oldania a saját életét, és közben hajtja a szenvedélye, a Bestiárium. A különlegességek kedvelőinek ajánlom a regényt, akik egyedi ízt keresnek a fantasztikumban, és nem riadnak vissza a lassabb és egyben mélyebb történettől. A fülszöveg helyett pedig kiragadnék egy mondatot Xenotól, amely megfogja a lényeget:

„Lassan megértettem, hogy azért keresem ezt a könyvet, mert megtalálva az abban lévő szörnyetegeket, meg akartam érteni a bennem élő bestiákat.”

Nicholas Christopher: Bestiárium, Metropolis Media, 2010

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 7 hozzászólás.

  1. szs szerint:

    “Noé bárkáján minden ma élő állatból egyetlen pár fért el.”

    Azért ezen még lehet finomítani. 😉

  2. Hackett szerint:

    Ja, igazad van, az emberből több volt.:)
    Hm, de azért egy “faj” szót beleraktam a mondatba így utólag.:)

  3. solymosgyu szerint:

    Azt a sötét dolgot jutattja az eszunke hogy hol van ma a sátán. Mert ha tudjuk hogy tobbezer évvel ezelőtt kikotott. Akkor azt kell hinnunk hogy koztunk van. A kérdés:Hol van?

  4. Hackett szerint:

    Na, de ha szs már megpedzegette és felhívta rá a figyelmet, a közvélekedés szerinti egy pár állat annyiban leegyszerűsíti a dolgokat, hogy Biblia pontos szövege szerint a tiszta állatokból valóban hét hímet és nőstényt kellett magával vinnie, plusz az égi madarakból is hetet-hetet, hímet és nőstényt.

  5. vinitor szerint:

    jónak tűnik 🙂 elképzelhető, hogy majd beszerzem, köszönöm szépen az ajánlót!

    Solymosgyu:
    Azt a sötét dolgot juttatja eszembe, hogy pontosan tudjuk, hol van a sátán, vagy akár isten. Az emberek fejében és a szívében, a gondolatok és az érzések között. Ugyanis mi döntünk, mikor választás elé kerülünk, senkinek és semminek nincs vétójoga, ha élünk a szabad akarat jogával. Más kérdés, hogy a körülmények és a következmények elmozdíthatják a mérleg nyelvét, de maga a döntés a miénk. Innentől kezdve pedig teljességgel lényegtelen, hogy létezik-e (és hol) akármilyen felsőbbrendű akarat.

  6. Nihil szerint:

    Hackett: köszi a kiegészítést, már éppen szólni akartam – vállalva, hogy esetleg okoskodásért meghempergetnek szurokban majd tollban. 😀
    (Persze amúgy ez apróság, a cikk király lett! :))

  7. tetsuo szerint:

    A februári Galaktikában interjú olvasható a szerzővel.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon