Azt hiszem, nincs még egy olyan szubkultúra irányzat, amelyikre többet aggatnák az olcsó szórakoztatás és öncélú szavakat, és nincs még egy olyan szubkultúra irányzat, amelyik ennek ellenére időről időre szeretné elismertetni magát a kortárs, egyre honosodó szóval mainstream alkotókkal, kritikusokkal és közönséggel.

Ez az irányzat pedig nem más, mint a fantasztikum, pontosabban annak egyes alzsánerei, főleg a sci-fi és a fantasy. A törekvés pedig egyaránt jellemző az irodalomban és a képzőművészet terén.

A megkülönböztetés, a „gettósodás”, a belterjesség, az újabb alkotók ismeretlensége a nagyközönség előtt egyidős a sci-fivel és a fantasyvel, és ha már belülről kitörni alig-alig sikerül, igyekeznek a kortárs által már elfogadott, „kanonizált” – valójában nem e két alzsánerbe tartozó – szerzőket magukénak vallani a rajongók. (A jelenség fordítva is működik, Jonathan Lethem írta Ray Davisszel folytatott vitájában, ha 1997-ben a World Fantasy Díjat Italo Calvinónak vagy Stephen Millhausernek adják, a fantasy írók ezt valamiféle árulásnak tekintették volna.)  Természetesen vannak példák arra is, hogy egy eredetileg is fantasy, sci-fi alkotó a szubkultúra körein kívül ismert, elfogadott legyen, azonban számomra úgy tűnik, ezek (a főleg filmes példák) csak tovább erősítik a fantasztikum kommersz voltáról kialakult előítéleteket.

Nem véletlenül használom ezt az erős kifejezést, mert tényleg többről van szó, mint puszta prekoncepcióról. Az előítélet már egészen hamar kialakul az emberekben, hogy fitymálva nyilatkozzanak, miközben csak felületes pillantást vetnek a fantasztikus művészet produktumaira. Az »irodalom«, »művészet« és hasonló magasröptű kategóriák ezekben a beszélgetésekben csak arra valók, hogy használóik leszóljanak egy olyan műfajt, melyet 1) nem ismernek, 2) nem szeretnek és 3) amihez egyáltalán nem értenek.” (Kodaj Dániel /Rampion/ – Művészet-e? Endless.hu).

Elöljáróban pedig még egy állítás tehető. A megkülönböztetés nem csak nálunk van jelen, de mindenütt a világon: „A zsáner – a fantasy, csakúgy, mint a science fiction és a horror – nem része az egyetemi oktatásnak. Sőt, még csak meg sem említik őket az irodalomórán. Az olyan írókkal, mint Alexandre Dumas, vagy Jules Verne, gyakran azért tesznek kivételt, mert túlságosan népszerűek. A zsáner csupán szórakoztat (…) ebben a fajta irodalomban nem találni mély válaszokat és jelentéstartalmat. Mint ahogy azt bárki a zsáner olvasói közül megmondhatja, ezek a vélemények sokkal inkább előítéletek, semmint igazak.” – írja Annaïg Houesnard a The Portalon a francia fantasztikus irodalomról szóló cikkében. Eközben a finn Jyrki Vainonenért hiába rajonganak a finn SF szubkultúra olvasói, hiába sorolják be műveit a fantasybe, ő maga kényelmetlennek találja ezt, és az írásait jobb szereti szürrealistának tekinteni. Számára a fantasy meglehetősen behatárolt világ, melyben a hősök varázskardokkal küzdenek a nagybetűs Gonosz ellen. A szintén finn Ilkka Remest pedig egyenesen megrémiszti, hogy a rajongók sci-finek tekintik első regényét, egy alternatív történelmi művet; Remes tagadta, hogy bármiféle fantasztikus elemet tartalmazna a regénye. Kísértetiesen hasonló ehhez az amerikai írónő, Margaret Atwood megnyilatkozása egyik újabb regényével kapcsolatban: „Az Oryx and Crake nem science fiction. Science fiction az, amikor rakétákat és vegyszereket használsz.” Atwood szerint a sci-fi a „szörnyek és űrhajók”, és a „Sugározz fel, Scotty” irányzata. A kilencven éves Ray Bradburyről pedig a Los Angeles Times írta tavaly augusztusban, hogy maga a szerző az egész életművéből csupán a Fahrenheit 451-et tartja sci-finek.

Képzőművészeti egyveleg

Még a legrangosabb amerikai fantasy és sci-fi díjak győzteseit sem mondják be a hírekben (ez nyilván irreális elvárás), nem számolnak be róluk irodalmi portálokon (ez már nem) – minden a szubkultúra berkeiben marad. Holott különösen a sci-fi reagál érzékenyen a (globális) társadalmi és környezeti változásokra – jó példa erre a tavalyi Hugo-díjas The Windup Girl –, ezek a művek egyértelműen többet képviselnek a puszta szórakoztatásnál. A világ kortárs művészeti élete mégis jobbára úgy tesz, mintha nem is létezne a zsáner.

Ehhez képest még azt is mondhatjuk, mi magyarok jól állunk, hiszen pl. az ELTÉ-n és a Szegedi Tudományegyetemen manapság is vannak kurzusok, amelyeket a sci-finek szentelnek, sőt, a korábbi években a budapesti egyetemistáknak módja volt beiratkozni egy fantasyvel és szerepjátékkal foglalkozó órára is. Időről időre készülnek riportok a honi médiában az irányzat egyes hazai képviselőivel, jelennek meg rövid tanulmányok, cikkek a témában (rendszerint a zsáneren belülről érkezők tollából), sőt, akadnak vállalkozó szelleműek, akik szakdolgozatban is feldolgozzák több-kevesebb sikerrel… Békési József pedig megállapítja, hogy felnövőben van – egészen pontosan: most kerül olyan helyzetbe PhD ösztöndíjak, tanársegédi állások, egyesületek, stb. révén – egy olyan nemzedék, ami létszámát és publicitását tekintve is (…) valamilyen szinten törekszik az SF/F kánonba való emelésére. (…) ezt a folyamatot jelentősen erősíti a média is: gondoljunk csak arra, hogy például Harry Potter vagy J. R. R. Tolkien témában hány „szakértő” jelent meg a képernyőkön. (…) Ennek a folyamatnak a révén – véleményem szerint – talán nem hiú ábránd azt remélni, hogy az SF/F 10-15 éven belül bekerül a kánonba, kialakulhat a méltó tudományos recepciója, s ezáltal hivatalosan elismert művészetté válhat. (Mindez természetesen pusztán annyit jelentene, hogy az SF/F a megváltozott akadémikus közmegyezés értelmében művészetté emelődne, az inherens művészi értékekről ez a történet a legkevésbé sem szól.)” (Endless.hu)

A sci-fit ugyan már a ’60-as években külföldön is temették, az olvasók körében ma reneszánszát éli, a könyvesboltokban hatalmas a választék. Ugyanakkor személy szerint magam sem emlékszem rá, hogy irodalomórán akár említés szintjén is foglalkoztunk volna a fantasztikummal. Amikor Kafka Átváltozására került sor, úgy vezették fel, hogy az olvasónak csak azt az „apró” momentumot kell elfelejtenie, hogy Gregor Samsa egyik napról a másikra „szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” Utána már minden teljesen logikus. Csakhogy éppen ez az „apróság”, a megmagyarázhatatlan elem a lényeg. Akkor pedig hogyan is felejthetnénk el?

Nehogy bárki azt higgye, ezt a négy részes cikksorozatot véletlenül soroltuk a társművészetek kategória alá: a fenti megállapítások éppúgy állnak a fantasztikus témájú képzőművészeti alkotásokra, mint az irodalmi művekre. Megkísérlem bemutatni, miért alakult mindez így a festészet terén, ehhez azonban először, ha egyáltalán lehetséges, távolodjunk el egy kicsit a szeretett zsánertől, és nézzünk rá a kortárs közönség szemével.

Mit lát a külső szemlélő egy tipikusnak mondható SF festmény (rendszerint könyvborító, RPG-könyv illusztráció) láttán? Valami ilyesmit:

Kertitörpék – a giccs megtestesülései

Persze, vannak, akinek tetszenek a kertitörpék (elnézést is kérek tőlük, mert galád módon példálózom kedvenceikkel), sőt, még gyűjtik is őket, de azért éles a kontraszt, mondjuk a Laokoon-szoborcsoporttal. (Még ha a kertitörpe-műgyűjtőknek továbbra is a napozó műanyagbábuk tetszenek, és kikérik maguknak az összehasonlítást, azért valljuk be, elég kicsi a valószínűsége, hogy valaha is oktatni fogják művészettörténetből a kertitörpe-jelenséget, szemben Hagészandrosz, Athénodórosz és Polüdórosz alkotásával. Hacsak nem példaként hozzák a giccsre).

Persze, egy keritörpe lényegesen olcsóbb, mint az ókori szoborcsoport kiskereskedelmi ára

A kertitörpe tulajdonosok mellett, azt hiszem, a nem kertitörpe-fan, de az SF rajongó közönség is kikéri magának az összehasonlítást, hogyan is merem párhuzamba állítani a fantasztikus művészettel e rémes giccset?

A nem gyakorlott múzeumlátogatóknak szokás mondani: álljanak távolabb, és valami egészen mást fognak látni. Lépjünk egy lépést hátrébb mi is, hogy egy vonalba kerüljünk a kortárs talajáról szemlélőkkel!

Az ő számukra a fantasztikus témájú festmények, rajzok döntő hányada éppen olyan, és éppen annyit ér, mint a kertitörpék, vagy a karácsonyi vásár álporcelán-mécsestartó-angyalkafigurái, a Laokoon-szoborcsoport miniatűr másolatai, az összes átkozott kis kék delfin, készüljenek akár papírnehezéknek, porfogó szobrocskának vagy kulcstartónak.

„Igenis vannak a műalkotásoknak ismérveik, és ezeket az ismérveket kéne megnevezni (még ha pontatlanul vagy nagy erőfeszítések árán is), aztán összevetni a SF [itt értsd: science-fiction – a szerző]-regényekkel. Ha pedig a SF-regények ezen a próbán könnyűnek találtatnak, akkor nem tartoznak a műalkotások közé, bárki bármennyire is szereti őket. (…) A művészetben van valami »belső érték« (…) mely közös ügyünk.” Azt hiszem, ez a fogódzó keresés sokunkban megfogalmazódott már, nem csak Kodaj Dánielben, azonban ennél tovább ő sem merészkedik. Nem is nagyon lehet. Objektív, minden körülmények között érvényes, az egyes embertől független szempontok felállítása egyszerűen lehetetlen. „Tegyük fel, hogy az eddig emlegetett »objektív mércénk«, mellyel bombabiztosan azonosíthatjuk az értékes műalkotásokat, tényleg egy mérőműszerre hasonlít.” – erre gondolhatott Antal József is, amikor felállította Irodalmi Tér-elképzelését, hogy megkönnyítse (?), „objektivizálja” egy sci-fi irodalmi pályázatra érkező novellák értékelését. („A mű Irodalmi Térben elfoglalt koordinátáinak megállapítására először külön-külön megállapítandó helyük a Stílus-Gondolatiság, Stílus-Eredetiség és Gondolatiság-Eredetiség síkokban. Amint a síkkoordinátákat meghatározzuk, a három vektor eredőjeként kapott vektor végpontjának koordinátái megadják a mű helyét az Irodalmi Térben.” Új Galaxis honlap, 2009. május 25.). Bármely műalkotás művészi értékének meghatározása azonban (nem csak a Holt költők társasága című kultikus filmben) grafikonos (vagy matematikai) módszerrel sem működik.

Kodaj Dániel roppant szellemes módon a büntetőjoghoz és a bírói ítélkezéshez hasonlítja a kérdést: „Ha feltesszük, hogy a SF nem egyszerűen „elrontott” irodalom, hanem valami más, akkor az egész irodalmárkodó attitűd értelmét veszti: hiszen a SF-t olyan törvények alapján ítélnénk el, melyek nem vonatkoznak rá.”

E gondolatmenettel azonban két okból nem értek egyet. A jog objektív szempontjai képesek mérsékelni a bíró emberi szubjektumát, erre a művészetben egyszerűen (és szerintem szerencsére) nincs mód. A művészetet nem lehetséges egységesen, „jogrendszerszerűen” definiálni (laikusként úgy látom, ahány irodalomtudós, annyi elképzelés), ha pedig a sci-fire (fantasyre) külön, saját mércét találunk ki, egyrészt megkerüljük a kérdést (művészet-e?), másrészt „hivatalosan is” elfogadjuk, hogy a sci-fi (fantasy) valami más, semmiféle művészetfelfogással le nem írható valami.

Érdekességek:

  • Érdekesség, hogy a reneszánsz idején előkerült, sérült állapotú Laokoon-szoborcsoportot II. Gyula pápa ki akarta egészíttetni, melyet azonban Michelangelo megtagadott azzal, hogy „képességei nem érnek fel hozzá”.
  • A vonatkozó hazai fórumokban, sőt, cikkekben, irodalmi tanulmányokban és kiadványokban is gyakran előfordul, hogy a fantasy-t, sci-fit műfajnak nevezik, holott műfaj pl. a regény, ami lehet fantasy, sci-fi, bármi. Én következetesen igyekszem irányzatnak, stílusnak, esetleg az általam kevésbé kedvelt szóval zsánernek hívni.

További információk:

Kodaj Dániel /Rampion/ Művészet-e?

Kodaj Dániel „büntetőjogi-párhuzama”

Békési József /Béka/: Művészet-e? 2.

Varga Illés: Művészet-e? 3.

Ray Davis és Jonathan Lethem levélváltása

Margaret Atwood and the Hierarchy of Contempt (Peter Watts)

Ray Bradbury a Los Angeles Timesban

Tick Péter: A magyar zsáner fantasy története dióhéjban, Roham 3, 2006 ősz

Antal József az Irodalmi Térről

A francia SF-ről

A finn SF-ről

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: társművészetek

Eddig 34 hozzászólás.

  1. Nihil szerint:

    Hmmm… Ray Bradbury-hez annyit hozzátennék magamrészéről, hogy ő a Fahrenheit 451-et tekinti sci-finek… a Marsbéli Krónikát meg fantasy-nek, bármennyire is egy világban játszódjanak. Amikor ez szóba került, akkor pont azzal érvelt, hogy „srácok, a Marson nem élnek fejlett idegen lények, így az a képzelet szüleménye, fantasy, míg a 451 akár megtörténhet, így az sci-fi”. Szóval ő azért nyitottabb, mint Atwood. 🙂

    Ami az irodalmat, még inkább, hamár említve lett, az irodalom órákat illeti, én mindig csodálkoztam, hogy nem esik szó Karinthy Capilláriájáról vagy Jókai A jövő század regényéről, mert ezekkel talán több olvasót lehet csalogatni. Vagy nem. Akárhogy is, én fiatalkoromban nyitottabb voltam a fantasztikus elemekkel rendelkező dolgok iránt, mint azokkal, amik ilyenekkel nem bírtak. Shakespeare-től önként elolvastam A vihart és a Szentivánéji álmot kissrácként, míg a Rómeó és Júlia annyira nem jött be, de szerettem a mitológiát, bejött Az aranyvirágcserép, és az angol romantika orientalizmusát vagy a preraffaelitákat mindig is jobban kedveltem, mint a kardcsörtető Petőfit, akinek a János vitézét azonban imádtam. De tapasztalatom szerint Edgar Allan Poe-nak is jó szokása elsikkadni, míg én személy szerint pl. Herbert George Wells-t oktatnám.

    Bevallom, engem nem kimondottan hat meg, ha néhány öltönyös emberke nem tartja értékesnek azt, amit én kedvelek, azt viszont mindig is érdekesnek tartottam, sokszor mennyire nincs átjárás nálunk a szórakoztató és az „értékkel bíró” irodalom között, így emlékszem, hogy egy fantasy oldalon hogy igyekeztem ajánlgatni azt, hogy ha szeretik a fantasztikus elemeket, akkor ezzel meg ezzel tegyenek próbát – ugyan is annak a másik oldala, hogy a kölökbe belenevelik, hogy „ami szórakoztató az nem irodalom”, annak az a hátulütője, hogy az irodalmat letudja valaminek, ami nem lehet szórakoztató, pedig a helyzet nem ez. Én sokszor úgy éreztem, ezeket mindig is kicsit rugalmasabban kellene kezelni, ami nem azt jelenti, hogy Conant egy kalap alatt emlegessük Wagnerrel.

    Plusz, ami hirtelen eszembe jutott a kerti törpe hasonlatnál: az ókori görögök a márványszobrokat szépen kifestették, ahogy mi tesszük a kerti törpékkel, csakhogy ez az idők során lekopott. Ironikus, hogy míg sokáig az volt az európai ember fejében, hogy az antik népek tudatosan hagyták meg ilyennek, hogy minél fennköltebb és magasztosabb legyen márványszín minimalizmusában, addig ezen emberek az „életszerűséget” szem előtt tartva kipingálták műveiket – ahogy mi is tesszük a kerti törpéknél.

    Emellett Laokoon szobor-csoportból egy van, kerti törpéből viszont rengeteg… szerintem ha valaha is foglalkozni fognak velük, akkor nem is az egyedi szobrok mellé fogják tenni őket, hanem inkább az olyan díszítőelemekkel rakják párhuzamba, mint a katedrálisok és kastélyok vízköpői. És most képzeljünk el egy házat kerti törpe vízköpőkkel (oké, tudom, hogy a cikk nem róluk szól, ők csak eszközök :D).

  2. Sam Reed szerint:

    Azért ez így nem igaz. Lovecraft és Howard például a Penguin Modern Classics-ben jelenik meg. Vannak folyóiratok és tanítják a sf-t. Szóval a helyzet nem ezért rossz.

  3. Chelloveck szerint:

    Egyáltalán nem állunk rosszul, a rajongók maguk alatt vágják a fát a sok rinyával, ahelyett, hogy tennének valamit. Emlékszem, rajongói életem egyik legboldogabb időszaka a főiskola volt. Filozófiából a Marslakók, mars hazából kollokváltam, angol irodalom szigorlatomon az 1984-et húztam, és a szakdolgozatomat a Szép új világból írtam. Tiszta kánaán volt, én nem hagytam magamat gettósítani! 🙂

  4. Chelloveck szerint:

    Hozzáállás kérdése az egész. Érdekes, hogy más nem meri elővenni a könyvét a buszon; én ha valami új szerzeményem van és beviszem a kollégáimnak (sima középszerű besavanyodott tanárok), őrjöngve körém csoportosulnak és még az órára sem mennek be időben. Tálalás kérdése az egész fantasztikum-elfogadtatósdi, és nem az állandó rinyálás a módja. Kicsit több lelkesedést, urak, hát ki kéne állni a hobbink mellett, nem?

    „Még a legrangosabb amerikai fantasy és sci-fi díjak győzteseit sem mondják be a hírekben (ez nyilván irreális elvárás), nem számolnak be róluk irodalmi portálokon (ez már nem) – minden a szubkultúra berkeiben marad.”
    Pontosítsunk: ott sem. A VES Awardsról kommentet raktam egy „hírsaláta” alá, ha már magától nem került be hírnek; senki le se szarta, mindenkinek az volt a fontos, hogy hányhavonta lesz itt novellája külföldi és hányhavonta magyar gipszjakaboknak. Nesze neked hírsaláta. Ez a „szubkultúra”, amit emlegetünk, létezik egyáltalán?

    Modjuk ha borúlátni kell, akkor azért látom, létezik. Három tematika köré csoportosul a fantasztikummal foglalkozó cikkek nagy része: szar a Zsoldos díj, nem adják ki a regényciklusomat, miért nem tartják szépirodalomnak a sci-fit. Már legalábbis ami a blogba való énposztokat illeti, és ennek a cikknek is hasonló a hangulata, forrásmegjelölések ide vagy oda. (No offense, Jud: a festményes cikkeidet zabálni szoktam.) Hatásvadász módon egymás mellé rakjátok az idézeteket: kit érdekel, mit mondott Ray Bradbury a saját műveiről, azért ő már hetven éve is ott feszített az Clifton’sban, mint a pók a lucernásban, hetven évig nyomatta az űrrakétás meg a dinoszauruszos cuccait, soha! nem tagadta meg a sci-fi iránti vonzalmát, és tette a dolgát; még ma is örök gyereknek titulálja magát és akkor is tudta, most is nagyon jól tudja, hol a helye – mindenesetre nem idézetként amellett a nagyképű és elrugaszkodott Atwood mellett, holmi Jyrki Vainoneneket meg Ilkka Remeseket (?) nem is említve; ezt igazságtalanságnak és fölösleges pánikkeltésnek tartom.

    (Naná, hogy nem a technológia megszállottja a kisöreg, mitől lenne az, én is köpök az okostelefonokra, attól neki még bérelt helye van minden idők legnagyobb sci-fi gurui között, ŐT aztán tényleg fölösleges volt iderángatni.)

  5. hanna szerint:

    Chello: A hírsalátákra eddig szinte soha nem érkezett reakció – nem csak az általad beírt hírre, a többire sem (örülhetünk, hogy egyáltalán a novellakiírás reakciót váltott ki). Ennek ellenére nem hiszem (remélem, hogy nem így van), hogy senki nem olvassa a híreket, egyszerűen csak nem szólnak hozzájuk…

  6. adeptus szerint:

    @Chelloveck
    Azért azt kár tagadni, hogy vannak sokan, akik lekicsinylően vélekednek az SF-ről. Oké, mi nem tartozunk oda, de attól még nem az az egyetlen megoldás, hogy nem veszünk tudomást a véleményükről, hiszen lehet, hogy egyes részkérdésekben igazuk van.

    Viták pedig mindig a problémákról zajlanak, az egyértelműen pozitív fejleményekről nincs mit vitázni.

    A Hírsaláta kiegészítését köszönöm a többiek nevében is, igazából akkor és ott kellett volna megtennem. És nem azért nem került be a hír a többi közé, mert nem érdekel, hanem mert elkerülte a figyelmünket.

  7. chelloveck szerint:

    Azt én tudom, hogy vannak sokan, és persze nem is tagadom. De siránkozással csak még nevetségesebbé tesszük magunkat (meg az egész irányzatot), míg jól elhelyezett ismeretterjesztéssel akár a tiszteletet is ki lehet vívni. Én ezért írtam azt a sulis cuccot; az elején még mosolyogtak, miféle dévédéket rendelek (oda küldettem a csomagokat mindig) most meg már kompletten érdekli őket, amivel foglalkozom, kérdeznek, érdeklődnek, stb. És a fősulin (száz éve…) is üde színfoltnak számítottak irodalom szakon a scifis kiselőadásaim. A lekicsinylést nem biztos, hogy duzzogással kellene viszonoznunk, vannak más módszerek is.

  8. adeptus szerint:

    Semmi gond, akik lenézik a sci-fit, azok az életben nem olvassák ezt az oldalt (sem). 🙂 Ebből az írásból nekem nem annyira a siránkozás, mint inkább a helykeresés jött le.

  9. attila szerint:

    „Jókai A jövő század regényéről, mert ezekkel talán több olvasót lehet csalogatni”

    A jövő század regényével inkább tömeget lehet oszlatni, akkora szemét az a könyv…

    Amúgy nem értem, miért kellene valamiféle hivatalos felfogással elfogadtatni az sf vagy bármely műfajt. Az olvasókoz való eljutásnak ez rég nem feltétele, a könyv élvezetét meg számomra nem különösebben befolyásolja, hogy ilyen-olyan iskolák szemináriumain értetlen hallgatók elemzik-e azt, vagy sem…

    Ez a rész inkább a szerző számára lehet fontos, pontosabban annak a szerzőnek, ahol az írói lét megélése fontosabb, mint maga az alkotás.

  10. Jud szerint:

    Na, akkor próbálok apránként:

    Nihil, köszi a kiegészítéseket; a fantasztikumtól sokan ódzkodtak irodalomórán, felületesen ostobácska mesének tekintették (érezték), és csak keveseknek volt türelme az osztályból pl. Az aranyvirácseréphez. De ez persze csak az én meglátásom, mint Chello hozzászólásából is látszik, mások más hozzáállást tapasztaltak.

    Sam Reed: a későbbi részekben lesz szó a kanonizálásról, kategorizálásról, felcímkézésről, ha úgy tetszik – mindent nem lehetett ebbe az első részbe sűríteni.

    Chello: van az az SF könyv, amit én nem veszek elő buszon, és az ok a borítónál kezdődik. Ha jól sejtem, a kollégáidnak sem azt mutatod, ami nem csak külcsín szempontjából vállalhatatlan.

    A borúlátásról: visszautalok arra, amit mondtam. Kérlek, olvasd végig a sorozatot, a konklúziókat nem vonhattam le rögtön az első részben. Én szükségesnek tartom körüljárni ezt a témát (ez Attilának is szól); ebben az is különösen megerősített, hogy külföldön sem zárták le a kérdést, sőt.

    A kortárs kanonizálás vs. SF szerintem sokakat foglalkoztat (nem csak az írókat, ill. nem csak azokat az írókat, akik valamilyen homályos indokból szeretnének „irodalmi tananyaggá válni”), igyekeztem minél szélesebb körben anyagot gyűjteni hozzá, és úgy gondolom, érdekes dolgokat is találtam, ami miatt megéri 4 részben foglalkozni vele. A kérdés teljesen független a saját preferenciáinktól, hogy valamely mű tetszett-e, vagy nem. És ahogy Adeptus is írta, ez nem borúlátásról szól, hanem inkább helykeresésről. A végére szerintem meg is találom, amivel természetesen lehet vitázni. 🙂

    Hogy Bradbury mit mondott, mit nem mondott, mit tagadott meg és mit nem: olvasóként elnézve az Agave sorozatban lévő novellák 90%-a nem sci-fi. Én teljesen reálisnak (és nem megtagadásnak) tartom a kijelentését, hogy nem tartja magát szorosan véve sci-fi írónak.

  11. tapsi szerint:

    „Három tematika köré csoportosul a fantasztikummal foglalkozó cikkek nagy része: szar a Zsoldos díj, nem adják ki a regényciklusomat, miért nem tartják szépirodalomnak a sci-fit.”

    Igen, igen:D

    Attilával is egyetértek.

    (Engem utoljára akkor zavart ez az irodalom-e vagy sem dolog, amikor a szakdolgozatomat azért húzta le a bíráló, mert „Tolkien munkássága nem méltó témája egy tudományos dolgozatnak”. Akkor is főlg azért, mert oké, hogy a hazaiaknak már Göncz Árpád is megmondta, hogy A Gyűrűk Ura a világ legnagyobb kertitörpéje, de én úgy tudtam, hogy szakdolgozatot a kertitörpékről is szabad írni.)

  12. ronnierocket szerint:

    Az irodalomtudomány komolyan veszi a spekulatív fikciót. Az, hogy félművelt középsulis tanárok hogyan néznek rád, ha meglátják a dinoszauruszt vagy az orkcsöcsöt a borítón, vagy hogy nem hajlandók a könyvesboltos nénik ábécérendbe rakni a fantasztikumot, mer’ egyik olyan, mint a másik – ezek nem szakmai kérdések. Az átlag középsulis tanár ugyanúgy összetojná magát Beckett Megnevezhetetlenjétől, mint akármelyik PKD-könyvtől; egyiket se értené, csak az utóbbira rá tudja fogni, hogy lézerfegyveres muksó van a borítón meg olyan nem-bölcsészesen hangzó neologizmusokat használnak benne, tehát nincs is mit rajta érteni.
    A sci-fit én nem tekintem zsánernek (abban az értéksemleges, nem pejoratív értelemben sem, amiben a krimit, a horrort vagy a kalandregényt/filmet annak tekintem, mert a sci-finek nincsen csak rá jellemző narratív formája), az „irányzat” kifejezést sem tartom szerencsésnek, mivel az pl. a szecesszió vagy a romantika (a Frankenstein pl. egy, a romantika irányzatába sorolható sci-fi), a „stílus” meg… ez olyan, mint azt állítani, mintha a sci-finek nem lennének tartalmi összetevői, csak stilisztikai fogásokból állna. A legszerencsésebb tematikának tekinteni. Nyilvánvalóan vannak jól elkülöníthető alzsánerek a sci-fi világában, de ezek ép attól azok, amik, hogy tényleges zsánerek (pl. krimi, thriller) narratív megoldásai találhatók meg bennük.
    Aki szerint űrutazásról, virtuális valóságról vagy mesterséges intelligenciáról a huszonegyedik században nem lehet komolyan írni, évszázadok óta halott kisnemesek mahagóniszékeken ülve nyivákolásáról meg lehet (igen, arra az Eszterházy-GICCSre gondolok), az egész egyszerűen nem ebben a világban él.

  13. ronnierocket szerint:

    *épp

  14. Chelloveck szerint:

    Ugyanezt mondom én is; hogy a műveit nem tartja (mai értelemben vett) sci-fi műveknek, azzal semmi baj nincs. Nekem a kedvenc novellám tőle A rakéta, amikor Fiorello Bodoni „elviszi” a családját „űrhajóval”, hát az egy sima megható történet. De azt akartam hangsúlyozni, hogy ő magát a sci-fi szeretetét NEM tagadja meg, míg mondjuk Atwood meg a finnek úgy beszélnek a témáról, mintha egy valami szégyellnivaló dolog lenne, mint pl. a recskázás. Ezért nézem le őket, és ezért becsülöm Bradburyt. Aki aztán persze ír, ahogy tud.

    A kollégáimnak konkrétan a sci-fi legvállalhatatlanabb dolgait szoktam megmutatni. Sokkterápia. Szembesíteni kellett őket, hogy ilyen irányzat is van. Eleinte még furcsán néztek a Valley of Gwangira, amiben cowboyok harcolnak dinoszauruszokkal, de mára már értékelik ezeket. 🙂

    Azt mondjuk gondoltam, hogy nem ártana az egész sorozatot elolvasni, csak már olyan türelmetlen voltam. De nagyon kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle!

  15. SFinsider szerint:

    Többeknek: a ’90-es években nem lehetett a budapesti egyetemen sci-fi témából szakdolgozatot írni, most már más a helyzet.

    A cikk szerintem továbbra is időszerű: mi, akik szeretjük a zsánert, sajnálatosnak tartjuk, hogy ufókra meg halálsugarakra degradálva értékelik.

    attila: az olvasókhoz nem jut el csak úgy, magától az a regény – nevezzük nevén a gyereket, ebben van a legnagyobb lemaradásunk. Igenis fontos ezzel foglalkozni, ezt kifelé nyomatni. Lehet, hogy valakinek az írói lét megélése fontosabb; nem tudom. Azt viszont látom, hogy a nem kevés állami szépírói ösztöndíjak, kiadói támogatások közelébe sem került eddig sci-fi író, miközben pl. kis példányszámú mainstream könyvek tucatjával jelenhetnek meg. Én megadnám a lehetőséget legalább 2-3 embernek, hogy mondjuk egy évig csak az SF regényével foglalkozhasson (nem, nem magamra gondolok). Sokkal több, és ami fontosabb, jobb regény születhetne. Persze erre sincs garancia, de mondom: legalább a lehetősége nagyobb lenne. Jót kell írni, de ez elég erős hátszél lehetne.

  16. Jud szerint:

    ronnierocket: az e honlap nevében is szereplő SF, mint spekulatív fikció nagyon széles merítés, szerintünk a kortárs szemében elfogadott, „kanonizált” mágikus realizmus éppúgy beleértendő, mint a sci-fi, fantasy, horror stb.
    De mégis érdekes, hogy amíg a mágikus realizmus nem vált „lenézett” ponyvakategóriává, a fantasy ebből kitörni nem, vagy alig tud – én őszintén kíváncsi voltam ennek hátterére, ezért is írtam meg – képzőművészeti vonatkozásokkal – ezt a cikksorozatot.

    A tematika megnevezés egyébként számomra is szimpatikus(abb), mint a zsáner, valószínűleg helyénvalóbb is (míg a műfaj teljesen rossz).

    „Aki szerint űrutazásról, virtuális valóságról vagy mesterséges intelligenciáról a huszonegyedik században nem lehet komolyan írni, évszázadok óta halott kisnemesek mahagóniszékeken ülve nyivákolásáról meg lehet (igen, arra az Eszterházy-GICCSre gondolok), az egész egyszerűen nem ebben a világban él.”

    Az ebben az érdekes, hogy az első három tematika elcsépelt ötlet (avagy a sci-fi gyorsan romló irodalom?), és nehéz úgy megírni, hogy a tematika ismerőit ne untassa.
    A mahagóniszékes nyivákolással kapcsolatban: nos, azt egy szóval sem mondta senki, hogy a kortárs csakis aranyból van (megint a későbbi részekre hivatkozom, erről is lesz szó). 🙂

    SFinsider: ez kultúrpolitikai (pénz és tűzhöz közelség) kérdés(e), és tartok tőle, vajmi kevés szerepet játszik benne a kortárson belüli minőség. Vagy tudja a fene.

  17. attila szerint:

    „De mégis érdekes, hogy amíg a mágikus realizmus nem vált “lenézett” ponyvakategóriává, a fantasy ebből kitörni nem, vagy alig tud”

    Ez azért van, mert a zirodalmi körök által elfogadott fantasyt nevezik mágikus realizmusnak.

    Nevezéktan, semmi több.

  18. adeptus szerint:

    @attila
    Bár nyilvánvalóan akad átfedés a kettő között, nem lehet egyenlőségjelet tenni mágikus realizmus és fantasy közé. A mágikus realizmusnak – ahogy a neve is mutatja – alapjellemzője a realista világábrázolás, a fantasynál ez egyáltalán nem feltétel. Előbbi a mi világunkra épül, utóbbi megintcsak nem felltétlenül.

  19. attila szerint:

    Adeptus:
    A fantasy kategóriába a mágikus realizmus is simán belefér…

  20. adeptus szerint:

    Na ja, de a „nagy irodalom” befogadhat olyan fantasyt is, amire nem húzhatjuk rá, hogy mágikus realizmus. Így hirtelen az Alice Csodaországban jut eszembe.

  21. Sam Reed szerint:

    „Az ebben az érdekes, hogy az első három tematika elcsépelt ötlet (avagy a sci-fi gyorsan romló irodalom?), és nehéz úgy megírni, hogy a tematika ismerőit ne untassa.”

    Jud, ezt azért gondold át még egyszer 🙂 Nyilván krimit se érdemes írni, mert a gyilkosság elcsépelt ötlet…

    Adeptus: Lovecraft se mágikus realizmus.

  22. lorinczy_judit szerint:

    Sam, ezen nincs mit még egyszer átgondolni, az űrutazás, MI, virtuális valóság (és nem csak ezek) szerintem lerágott csont (legjobb esetben is retró), amikhez nagyon nehéz úgy nyúlni, hogy újat, eredetit mutasson fel valaki. Szerintem nem véletlen, hogy az általam utóbbi időkben olvasott, mostanság megjelent külföldi sci-fi (novellák) egyikében sem ezek a témák „divatosak”. (Mint ahogy nem minden krimi szól csak gyilkosságról).
    Nem állítom, hogy nincs mit mondani ezekről, de abban biztos vagyok, hogy egy újabb, e témákban írott mű, ha nem forgatja ki végletekig az alapötletet, nem lesz ütős (engem nem fog megmozgatni).

  23. Sam Reed szerint:

    Jud, be kell valljam, hogy nem értelek. Vagy félre. Mit értesz „űrutazáson”? Ha arra célzol, hogy az olyan típusú történetek, hogy a magányos tudós a hátsó kertben épít egy rakétát és a Holdra/Marsra/stb. repül vele, az kétségtelenül furcsán hatna ma. De pl. a GFK-ban megjelent Jack McDevitt könyvek igen erőteljesen építenek az űrutazásra. És nem 50 évvel ezelőtt íródtak.

    Másrészt az igaz, hogy mivel nem olvasok mai sf-t, ezért nem tudom, mi a divatos. De ha azt nézem, ki a legdivatosabb író ma Magyarországon, akkor a divat is meg én is jobban járunk, ha továbbra is elkerüljük egymást.

  24. lorinczy_judit szerint:

    Sam, akkor harmadjára is leírom:
    egy árva szóval sem mondtam, hogy nem lehet ezekből az ötletekből jót kihozni, csak azt, hogy maguk az alapsablonok unalomig ismertek, ezért roppant nehéz eredeti, újszerű módon nyúlni hozzájuk, és az általam egyre-másra látott próbálkozások 99%-ban elbuknak. (Máskor, más fórumokon és blogokban már ezerszer kifejtettem – de nem csak én – a sci-fi témaválasztás eredetiségével kapcsolatos problémákat, itt most hadd ne megint, please). 🙂

  25. Sam Reed szerint:

    Jud, amit te írsz, azt már a harmincas években is írták. Azóta eltelt 70+ év, és sf még mindig van. Az ötlet eredetisége huszadrendű kérdés. De ha unod, akkor már abba is hagyom.

  26. lorinczy_judit szerint:

    Sam: szerintem a sci-fi ELSŐSORBAN az ötlet(esség és az eredetiség) irodalma. Úgy vettem észre, mostanában sokszor számon is kérik ezt a szerzőkön (hazaiakon is), és ehhez képest szorul háttérbe a (szép)irodalmi eszközök használata. (Bár én személy szerint azt is szeretem, ha SZÉPEN van megírva egy jó ötlet). Ebbe nem kell mást beleérteni, mint amit írtam, én így látom, te pedig – ezek szerint – úgy…

  27. Sam Reed szerint:

    Hmmm… végleg nem értem az egészet. Az sf szerintem is az ÖTLET-ről szól. Valahol elbeszélünk egymás mellett 🙁

  28. SFinsider szerint:

    Sam Reed:

    „Az ötlet eredetisége huszadrendű kérdés.”

    szerintem ezt tette szóvá Jud, joggal. Talán egyetlen másik zsáner sem függ ennyire az ötlettől. Hiába ír valaki szépen sci-fit, ha egy csipetnyi újdonság nincs benne, egy újszerű valami (látásmód, cselekménycsavar, karakter stb.), akkor hiába minden.

  29. szs szerint:

    „Az ötlet eredetisége huszadrendű kérdés.”
    „Az sf szerintem is az ÖTLET-ről szól”

    ?

  30. tapsi szerint:

    Teljességgel Sam Reeddel értek egyet.

    Megjegyezném, hogy a három felsorolt izé inkább téma, mint ötlet, és nem hinném, hogy elcsépelt – legfeljebb a megvalósítás lehet elcsépelt, az viszont teljesen más dolog. De elég furcsa lenne, ha már nem lehetne jót írni pl. a mesterséges intelligenciáról, amikor egyre érdekesebb kérdés, hogy ha lesz, és egyre érdekesebbek a válaszok (mivel az már biztos, hogy nem egy kvázi „Isten”, ahogy a klasszikusoknál). Szóval nagyon nem értek egyet azzal, hogy ez már lerágott csont, ezzel nem illik foglalkozni, plíz-ugynamárkéremszépen. Egy csomó mindennel sokkal érdekesebb lenne most foglalkozni, csak nem szabad megmaradni annyira az általánosságok szintjén.

    „Talán egyetlen másik zsáner sem függ ennyire az ötlettől. Hiába ír valaki szépen sci-fit, ha egy csipetnyi újdonság nincs benne, egy újszerű valami (látásmód, cselekménycsavar, karakter stb.), akkor hiába minden.”

    Mutass egy olyan sci-fit, ami tényleg szépen van megírva, és nincsen benne egy csipetnyi újdonság sem – olyan 99%-ra saccolom, hogy nekem sokkal jobban tetszeni fog, mint egy rosszul megírt ötletparádé. Pillanatnyilag mondjuk egy ilyen írás sem jut az eszembe, de azt hiszem, egy igazán erős nyelvi szint sokunknál simán elvinne bármit.

  31. SFinsider szerint:

    tapsi:
    „mutass egy olyan sci-fit…”
    Ian R. MacLeod: Song of Time
    Novellából számtalan ilyennel találkoztam, de nem jegyeztem meg, mivel nem volt bennük ötlet. Általában az ötletekben gazdag írók sokszor jó stiliszták is, erre jó példa Swanwick vagy a másik Ian, McDonald munkássága.

    Ja, Greg Egan nem neked való:D

  32. Sam Reed szerint:

    szs: Szerintem a kettő nem ugyanaz, én mindenesetre érzek különbséget.

  33. Komaváry szerint:

    „Mutass egy olyan sci-fit, ami tényleg szépen van megírva, és nincsen benne egy csipetnyi újdonság sem ”

    Cormac McCarthy: Az út.

    A scifi ötlet – világvége utáni emberiség – elcsépelt, scifis szemmel a történet unalmas, de a szöveg, az mindent visz.

    (Majd egyszer kifejtem, van egy zsebelméletem arról, hogy vált el a történetmesélés a nyelvi játéktól. A scifi általában az előbbi, az útnál viszont az utóbbi dominál.)

    Illetve ugyanilyen Burroughstól a Vörös éjszaka városai (vagy kellő tudatmódosító utána Shiratori szövegek).

  34. nimandi szerint:

    Talán még ér ehhez hozzászólni, a második rész elkanyarodott a képzőművészet felé, ezért inkább ide szúrnám be.

    Előrebocsátom, semminemű értékítélet nincs abban, amit leírok, szeretem a szépirodalmat, szeretem a scifit, emellett szívesen elmélkedem, a kettő halmaz hogyan viszonyul egymáshoz (rész-egész vagy metszet stb.).

    Az SFMagon ma megjelent kritikában fogalmazza meg a szerző a scifi regény sikerességének három pillérét: világ, ötlet, történet. Vajon amikor az ember nemscifit (tehát számára, benne dedikáltan más irodalmat) vesz, fogyaszt, ugyanezekkel az elemekkel méri annak sikerét? Miközben a Hyperion talán nem kevésbé szépirodalom, mint a Száz év magány? Nem kevésbé?

    Az a gyanúm, hogy a scifi másságát a fogyasztói határozzák meg, azzá lesz a scifi fogalma, amit a nagyközönség (mármint a scifiolvasók zöme) elvár tőle. Ehhez igazodik aztán a borító, a fülszöveg, ehhez igazodnak a másod és harmadrendű szerzők is, és sikerességük igazolja létüket.

    És ezzel együtt az is a gyanúm, hogy a magasirodalom kritikusai (és fogyasztói) ugyanúgy csak követik, rögzítik az eseményeket, de nem irányítják.

    Vallejo szerintem tiszta giccs, mert nem több sem az alkotó, sem a nézők szándéka szerint. A vámos Rousseau is giccs, de ezen felül több is, mert a befogadás megteremti más rétegei működését. Vallejo 200 év múlva lehet művészet, ha az akkori fogyasztók így nézik, de lehet patinás giccs, vagy lehet semmi, süllyesztő. Ilyen nekem Conan is, ami hát elég nagy (és kigyúrt) kertitörpe, de amikor olvassa az ember, akkor ott van mögötte egy másik alak, Howard, és az ő életének ismereteivel szorosan összekapcsolódva máris más egy picit a történet.

    A ‘mit akart mondani az alkotó’ pedig már akkor távolodik a mit sikerül mondania az alkotónak’ fogalmától, amikor az első néző, olvasó, hallgató fogyasztja a művet. Sőt talán még előbb. 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon