Mindenkinek van egy lelki tyúkszeme, érzékeny pontja, ami ne adj’ Isten kihozza belőle a dühöngő őrültet. Van, akinél ez az esőerdők pusztítása, másoknál az ártatlanok szenvedése, vagy éppenséggel az, ha kedvenc focicsapatuk kikap.

Számomra ez a fantasy beskatulyázása, amikor a zsáner alfája és az ómegája A Gyűrűk Ura, holott a műfaj ennél jóval sokszínűbb, példának említhetném Neil Gaiman Sandmanjét vagy Jack Vance Haldokló Földjét. Ez az előítélet persze sokat köszönhet azoknak az epigonoknak, akik a rajongás miatt és/vagy a könnyű siker érdekében megpróbálták lemásolni Középföldét, csak hogy az eredmény egy üres burok legyen hegyes fülű tündérrel, bölcs mágussal és sötét úrral, anélkül hogy a követők bármi érdemit hozzátettek volna.

Elveszve egy tündérvárosban: A Sárkánycsonttrón borítójához készült festmény Michael Whelantől

Saját bevallása szerint Tad Williams csőrét is bökte ez a fajta hozzáállás, és arra motiválta, hogy olyan művet írjon, ami koppintás helyett tisztelgés a nagy előd előtt, és ugyanakkor, ha kell, ellent is merjen mondani Tolkien professzor művének. Így született a Memory, Sorrow and Thorn ciklus, amely három kötetet foglal magában: The Dragonbone Chair, Stone of Farewell illetve To Green Angel Tower – ez utóbbit a puhafedeles kiadásokban terjedelmi okokból kifolyólag kettészedték.

A történet színhelye Osten Ard, amelyet a közelmúltban egyesített János Pap király Usires Aedon hitében. János Pap egy apró szigeten született, majd átkelt a tengeren, végzett egy sárkánnyal, elfoglalta a féreg által uralt kastélyt, és innentől kezdve mindenhol jött, látott és győzött, végül pedig megöregedett. A történet kezdetén János Pap már egy haldokló aggastyán, aki eléggé nyugtalan birodalma jövőjét illetően. Fiai, a rangidős Éliás és a fiatalabb, önmarcangoló Félkezű Józsua viszonya meglehetősen feszült, mióta Józsua jobbjával együtt fivére feleségét is elvesztette egy rajtaütésen. A helyzetet nehezíti, hogy Éliás kétségeitől vezérelve egy kétes hírű alkimista papot, egy bizonyos Pryratest tesz meg tanácsadójának.

Osten Ard térképe

Ezalatt a kastélyban egy fiatal konyhalegény, a többiek által csak Tökfilkónak keresztelt Simon arról ábrándozik, hogy egyszer hatalmas lovag vagy varázsló lesz belőle. Mint a legtöbb tizenéves suhanc, ő is munka helyett teszi ezt, megkeserítve nevelőanyja, az idős Ráhel életét, akit temperamentuma miatt a háta mögött sokan csak Sárkánynak hívnak. Simonnak egy nap hihetetlen lehetőség esik az ölébe, amikor a kastély doktora, Morgenes tanítványául fogadja. Kezdeti lelkesedése azonban rögtön lelohad, amint kiderül, hogy a jó doktor varázslás helyett a betűk ismeretére és a tudás szeretetére akarja megtanítani a kelekótya ifjút. A fiú továbbra is kalandokról ábrándozik, csak hogy kívánsága valóra váljon, és a saját bőrén tapasztalja meg, hogy az életben álma egy lidércnyomással ér fel.

János Pap halála után ugyanis a testvérek közt viszály támad, Józsua eltűnik a kastélyból, Simon pedig egyedül találja magát a semmi közepén, élelem, fedél és válaszok után kutatva.

Hamarosan kiderül, hogy a testvérek konfliktusánál többről van szó, és hogy a háttérben egy halott tündér, Ineluki szelleme mozgatja a szálakat, akinek feltett célja bosszút állni múltbéli sérelmeiért a halandókon. Egy jóslat szerint csak úgy lehet legyőzni ezt a túlvilági entitást, ha három kard – Emlékezet, Fájdalom és Tövis – egy helyre kerül. Ezzel megkezdődik Simon küldetése…

Ennél többet vétek lenne elárulni a történetről. Így inkább rátérnék arra, hogy mikből merít a mű, illetve miként csavar azokon a kliséken, melyek már bőszen integetnek a szinopszisban.

Középfölde vs. Középkor

Először is, a történet világa, Osten Ard tökéletes elegye Középföldének és a középkor Európájának. A világ legmeghatározóbb vallása Usires Aedon figurája köré épül, akit tanai miatt fejjel lefelé szögeztek ki egy fához, hogy az utókor mégis őt tartja az emberiség megváltójának. Bár a szóban forgó próféta neve két másik valós mitikus alakra emlékeztet, a halált megjárt Oziriszre és Odinra, aki a tudásért cserébe fordítva akasztotta fel magát a Világkőrisre, Aedon vallása voltaképpen egy kicsit arrébb csúsztatott kereszténység: keresztvetés helyett az emberek fát formálnak a kezükkel, a szenthármasság itt is megtalálható, valamint a Karácsony (Christmas) itteni formáját Aedonmansának hívják.

A vallás kiinduló- és központja a mediterrán beütésű Nabban, egy hajdan hatalmas birodalom, amely már csak az országot irányító vazallushercegek nagyratörő álmaiban él. A stafétát János Pap országa, Erkynföld vette át, amely erősen hajaz a koraközépkori Angliára, angolszász és – Jánosnak köszönhetően – bibliai nevekkel.

A középkori párhuzamok folytatódnak a többi állammal, melyek egykor létező királyságok/országok általánosított és egységesített megfelelői: a rimmersgardiak a germánok, a hernystirik a kelták, a thrithingek pedig a népvándorlás kései fázisának nomádjaira emlékeztetnek, míg Wran mocsárvilágát természeti népek lakják. Ezek szerepe, hogy felidézzék a középkori Európa hangulatát anélkül, hogy túlbonyolítanák Osten Ard térképét.

A világon akadnak nem emberi népek, mint amilyenek a trollok vagy a tündérek. Az előbbiek voltaképpen kisnövésű inuitok, akik az északi hegyekben élnek, és akik magukat qanucoknak hívják, a troll szót pedig az általuk síkvidékieknek nevezett népek aggatták rájuk. Ez amúgy adja magát, ha belegondolunk, hogy az elég elterjedt eszkimó szó sem túl hízelgő, ugyanis nyershúsevőt jelent. A qanucok valahol félúton vannak a félszerzetek és a törpék között, az előbbiek kedvességével és az utóbbiak elszántságával.

A tündérek ezzel szemben valóban idegen lények, mind mentalitásukban, mind megjelenésükben. Még az ősidőkben érkeztek Osten Ard földjére a Határtalan és Örök Óceánon áthajózva, miután otthonuk, a Kert egy kataklizmában megsemmisült. Williams tündérei az ír mitológia természetfeletti lényei némi japán kultúrával megfűszerezve. Három nagyobb csoportjuk létezik, két nemes família és a szolganépség. A nemestündérek szembenálló családjai egy apró, ám lényeges kérdésen vesztek össze, nevezetesen, hogy kerüljék-e az embert, vagy inkább nyúzzák meg élve. Az első választást magukénak való sithák az enyhén Bakacsinerdőre emlékeztető Aldheorte áthatolhatatlan rengetegében húzták meg magukat, míg a kegyetlen nornok északnyugat hegyei, a Nornszirtek alá vonultak a vén Utuk’ku, Viharbérc úrnőjének vezetésével. A sithák és a nornok szembenállása a mesék Seelie és Unseelie Udvarára emlékeztet, amit szokás Fehér- és Feketeszil, illetve Nyár és Tél udvarának fordítani. Ez utóbbira utalva a sithák aranybőrűek, macskaszeműek, hajukat a szivárvány minden színére festik; földjeiken örök nyár honol, halhatatlan létüket pedig a művészetek tökélyre fejlesztésének szentelik. A szolganépség elszóródva és visszahúzódva él, igyekezve kivonni magukat uraik viszályából. Williams tündéreiben megvan az a szembenállás, ami A Gyűrűk Ura tündéire és azok elkorcsosult testvéreire, a Sötét Úr által megrontott orkokra volt jellemző, de kiegészítve és némileg árnyalva.

Ineluki, a Viharkirály ugyan egykor sitha volt, de a nornok eszméjét vallotta magáénak – ahogy vallja azután is, hogy öt évszázad elteltével nyugtalan szelleme visszatér a túlvilágról. Első dolga lesz csatlakozni Utuk’kuhoz, kihasználni a két testvér viszályát, örök telet idézni Osten Ard földjére, és úgy mellékesen jelezni az összes nem emberi értelmes lénynek, hogy talán legfőbb ideje visszaadni mindazt, amit János Paptól kaptak. Az emberek pedig igencsak eltűnődnek azon, hogy a jó Isten miért is nem sújt le villámmal a feltörekvő vetélytársra. Márpedig nem sújt le…

Klisék és megvalósítás

Mint az a fentiekből kiviláglik, az alap minden kiműveltsége ellenére akár tucatfantasy is lehetne. Mégsem válik azzá, ami annak köszönhető, hogy Tad Williams csavar a kliséken, szlalomozik közöttük, néhányat pedig árnyal.

A Búcsú Köve borítójához készült festmény

Az egyik legszembetűnőbb a már fentebb is említett Ineluki, aki  simán lehetne a sokadik Szauron-epigon. Csakhogy szelleme a halálból visszatérve ismét a népét próbálja megmenteni, és korábbi áldozathozatala miatt évszázadokon át szenvedett.

De Osten Ardon nincsenek térkapuk, így az óriási távolságok óriásiak is maradnak, aki meghal, fel nem támad, akkor sem, ha meghatározó karakter. A varázslatok ritkák és veszélyesek, mert többek közt az olyan szunnyadó borzalmakat bökik oldalba, mint Ineluki.

A sorozat hatalmas szereplőgárdával operál, és közülük szinte alig akad valaki, aki a történet során ne fejlődne valamennyit. A világot nem statiszták lakják, hanem élő emberek, akik múlttal, vágyakkal és személyiséggel rendelkeznek, legyen szó a legutolsó parasztról. Ez elmondható a gonosz seregéről is, Éliás katonái például tényleg csak a hivatásuknak tesznek eleget. Amikor szembekerülnek Józsua hadával, mindkét félnek eszébe jut, hogy néhány éve még egy kastélyban laktak. Hasonló módon a legendás hősök sem feddhetetlenek.

A Gyűrűk Ura hatása persze a szereplők terén is meglátszik, de Williams nem egy az egyben vesz át karaktereket, csupán bizonyos elemeiket. Éliás és Józsua leginkább két egymástól elhidegült Boromirra és Faramirra emlékeztet – igen, apuka amúgy az előbbire büszke –, de Éliást fenemód nyomasztja, hogy meg kell felelnie apja emlékének és vészidők esetén egyben tartani az általa felépített birodalmat. Részben ez vezet ahhoz, hogy egy Denethorhoz hasonló őrült királlyá váljon, Józsuának pedig fel kell nőnie a fivére jelentette veszélyhez.

Éliás meg is kapja a maga Grímájaként Pryratest, kinek feltett álma, hogy Szarumán-szintű mágussá váljon. A magam részéről mellesleg őt tartottam a szereplők közül a leggyengébb láncszemnek: vérvörösben jár, sápadt, teljesen kopasz, rekedt hangú, rossz hírneve bárhová megelőzi és a legelső dolga kitörni egy kölyökkutya nyakát. Komolyan, a képletből már csak egy templomi orgona hiányzott, amin alkimistánk baljós indulókat játszhat szabadidejében. Mintha Williams szükségesnek látta volna, hogy az árnyalt karakterek mellett egy olyan szereplőt is ábrázoljon, aki büszkén viselheti a hátán: „Gonosz vagyok, rúgjatok belém!”

A Zöld Angyal Tornya - a papírkötésnél ezt a borítót kétszer is felhasználták, egyszer elforgatva

Ezzel szemben Binabik, a troll alakja telitalálat. Emlékszik mindenki, amikor A Gyűrűk Ura hobbitjainak segítségére siet Vándor? Itt Simon éhen halna az erdőben, ha az ifjú qanuc sámán nem venné a szárnya alá, és minden fiatalsága ellenére mindig van pár szó a tarsolyában, amivel a lelket tarthatja pártfogoltjában. Ezektől a párhuzamoktól eltekintve azonban Binabik önálló karakter. Gandalf jellemvonásai visszaköszönnek Morgenesben és az általa irányított társaság, a Tekercs Szövetségének tagjaiban és szövetségeseiben – a hóbortosság és a humor Morgenesre jellemző, míg a misztikusság Geloëra, az erdei boszorkányra.

Tad Williams zseniális hősei szenvedéseinek ábrázolásában, legyen szó magányról, bizalmatlanságról, kétségekről vagy arról, hogy valaki épp készül éhen halni a téli vadonban. A Memory, Sorrow and Thorn szép hosszú halállistát tudhat magáénak, már ami a jókat illeti, és nem egynek roppant megrázó halál jut. Persze ez manapság már elvárás, amikor a gyerekek Harry Pottert, a felnőttek pedig Jég és Tűz dalát olvasnak, de Tolkiennél voltaképpen egyetlen egy fontos jó szereplő sem hullott el a gyűrűháború során, csak azok, akik gyarlóságuk miatt a történet során legalább egyszer szembekerültek a többiekkel – Théoden és Boromir.

A feszültségteremtésben Williams azonban kevésbé jeleskedik, és ez alatt azt értem, hogy a rengeteg önmarcangolás és szorongatott helyzet ellenére kevés az igazi pofáraejtés. A ciklus mintegy 3000 oldalt számlál, és ehhez képest nem sok fordulat található benne – ezek némelyike éppen kivágja hőseinket a csávából, és ritka az, amikor kihúzza alóluk a talajt.

Ennek ellenére Williams tud meglepetéseket okozni egy-egy nagyon eltalált szóval, mondattal, párbeszéddel. Nem mellékesen azon kevés fantasy-írók közé tartozik, akik képesek élettől pezsgő verseket írni, mindenféle stílusban és hangulatban.

A sorozat emellett tele van olyan erőteljes képekkel, melyek filmvászonra kívánkoznak, és a leírások többsége is magával ragadó atmoszférát teremt, míg máshol éppen lassítják a történetet a cselekmény rovására. Ez elsősorban a harmadik kötet második felére (vagy, papírkötésben, a negyedik regényre) jellemző, ahol sokszor oldalakat lehetett volna kihúzni, vagy éppenséggel a végső összecsapásra fordítani, és itt nem feltétlenül a csatákra gondolok.

Hibái ellenére azonban a Memory, Sorrow and Thorn kiváló ciklus, amit bátran ajánlok azoknak, akik szeretnének egy jól megalkotott középkori (fantasy) világ hangulatában elmerülni, akik nem ragaszkodnak az acélos izomzatú és tekintetű hősökhöz, és akik kíváncsiak, hogy lehet A Gyűrűk Ura előtt elegánsan tisztelegni.

Nihil

Érdekességek:

  • A művész maga

    Tad Williams 1957-ben született, a kaliforniai San Joséban, manapság pedig London és San Francisco között ingázik. Külsőre leginkább egy joviális Mingre vagy egy jól karbantartott Homer Simpsonra emlékeztet. Az utóbbinál jóval műveltebb, viszont ő is legalább annyi állásban próbálta ki magát. Blogjában előszeretettel oszt meg  érdekességeket projektjeiről, családjáról, vagy éppen az elmúlt évtizedben felfedezett legbizarrabb halfajtákról.

  • Első könyve, a Tailchaser’s Song (1985) szintén A Gyűrűk Urához hasonló high fantasy volt, csak a mi világunkban játszódott, és hősei macskák voltak.
  • Szintén Osten Ard világán játszódik Az égő ember című novellája, amellyel magyar olvasó a Silverberg által szerkesztett – és hazánkban a Szukits Kiadó által megjelentett és két részre bontott – Legendák című antológiában találkozhat. A fordítás Békési József munkáját dicséri, aki remélhetőleg a ciklus fordítását is elvállalja, amennyiben az végre zöld utat kap nálunk.
  • Úgy tűnik, sorozatok terén a négyes Williams szerencseszáma. Papírkötésben már a Memory, Sorrow and Thorn is négy könyvet számlált, a Másvilág és a Tündérvidék ciklusok már keményfedélben is négy kötetre vannak osztva, noha ezek is trilógiának indultak. Vélhetően ez lesz a sorsa az egyelőre még csak tervbe vett Bobby Dollar szériának is.
  • A Memory, Sorrow and Thorn ciklus első könyve, a The Dragonbone Chair bizonyította be George R. R. Martinnak, hogy lehet fantasy-t jól is írni, így elővette egy korábbi ötletét, amelyben egy nemes család hat sarja hat elárvult rémfarkas kölyköt talál… erre utal az egyik nemesi családban említés szintjén szereplő, folyton civakodó testvérpár, Elyas és Josua.

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 17 hozzászólás.

  1. tapsi szerint:

    Ööö, hegyes fülű tündérből egy darab nem volt Tolkiennél soha… jó, nem szerepel az sem, hogy “és nagy bölcsességében minden tündének szép kerek fület adott Ilu”, egyszerűen csak nincs szó a fülhegyezésről. (Ez meg egy olyan közhely, amitől én kapok hülyét.)

  2. solymosgyu szerint:

    Ez a cikk nem helytálló.

  3. Nihil szerint:

    Tapsi: oksa, lehettem volna pontosabb is, de ettől még a hegyes fülű tündér legalább olyan visszatérő elem a fantasy-ben, mint a másik kettő általam megjegyzett. Ez helyhiány miatt kimaradt, de az eredeti verzióban még szerepelt, hogy a tündéreknek a mitológiában sem volt hegyes füle – a hegyes fül onnan ered, hogy az ikonográfiában el kellett különböztetni őket az emberektől, és ezt a művészek így oldották meg. Ezért találhatunk annyi hegyes fülű tündérrel a fantasy irodalomban… a mitikus tündérekhez Williams verziója közelebb áll.

    solymosgyu: no, ne mond, ez esetben világíts meg a bölcsességeddel!

  4. solymosgyu szerint:

    Hát mert teljesen kulonboző koru írók. És más a történetei. A két regény ciklusnak.

  5. Nihil szerint:

    solymosgyu: Tad Williams saját bevallása szerint a Gyűrűk Ura ihlette. Pl. itt: http://www.tadwilliams.com/book.aspx?id=8#
    “I said that I had always wanted to write a big epic fantasy, a la LORD OF THE RINGS”
    Ha ez még önmagában kevés, rá lehet keresni a neten, jó pár interjúban azt nyilatkozza, hogy egy tudatos párbeszédet szeretett volna Tolkien Gyűrűk Urájával. Ez azért a fent említett párhuzamokon is látszik, és sikeresen is vette ezt a feladatot – nem egy koppincs, de azért ott az erős homázs.

  6. tapsi szerint:

    Nihil 🙂 oké 🙂 csak egész kamaszkoromat azzal töltöttem, hogy embereket arról győzködtem, hogy nem, nem kötelezően hegyes a fülük a tündéknek 😀 (bár azt hiszem, még ez a legkisebb bajom a Gyűrűk Ura filmmel)

  7. Nihil szerint:

    Tapsi: értem, és jogos, mert elég elterjedt tévhit, hogy minden tündér hegyezi a fülét. 🙂

  8. solymosgyu szerint:

    Mikor jelentek meg?

  9. Nihil szerint:

    1988, 1990, 1993, ami a trilógia darabjait illeti.

  10. Levin szerint:

    Kissé már elhaladott a trilógia felett az idő, de nagyon jó olvasmány volt. Kár, hogy nem jelent meg magyarul a kilencvenes években. Köszönet, hogy felhívtad rá a figyelmet.

  11. Nihil szerint:

    Levin: szívesen! 🙂 Igen, én is éreztem a cikluson, hogy süt róla az, mikor készült, annyira, hogy néhányszor az akkori fantasy filmek (Sólyomasszony, Willow) látványvilágát képzeltem magam elé, azokkal a kastélyokkal és ködös erdőkkel… mondjuk nálam valahol ez is pozitívum volt. 😀 Ettől eltekintve azonban egy csomó olyan apróság van, ami miatt bármikor érdemes lesz felcsapni, és fantasy-rajongóknak szvsz kötelező olvasmány… annak legalábbis mindenképpen ajánlanám, aki írásra adja a fejét. 🙂 Én is sajnálom, hogy nem jelent meg, és azt is, hogy nincs is tervbe véve. 🙁

  12. solymosgyu szerint:

    Nem jelent meg magyarul?

  13. solymosgyu szerint:

    szóval nem jelent meg. Ezt a cikk címébe tesszék beleírni.

  14. woof szerint:

    Solymosgyu, bár nem néztem vissza az ajánlókat/kritikákat, de ha nem magyarul van a cím, akkor esélyesen nem jött ki magyarul. Így tulajdonképpen ott van a címben, amit kérsz. (Vagy tévedtem.) 🙂

  15. hanna szerint:

    Solymosgyu: Ha magyarul van a cím, akkor a könyv magyarul is megjelent (ezt egyébként a szövegben is jelezni szoktuk a kiadó feltüntetésével). Ha a cím angol (vagy német, spanyol stb.), akkor a könyv nem elérhető magyar nyelven.

  16. Arky szerint:

    Bár nem ehhez a regényciklushoz kapocsolódik, de mivel Tad Williamsról van szó(talán csak egy kicsit off), itt ragadnám meg az alkalmat. hogy mély fájdalmamat fejezzem ki a tragikus hirtelenséggel félbehagyott Másvilág-ciklus iránt.

  17. Nihil szerint:

    No igen. 🙁 A magam részéről bízom benne, hogy valamikor folytatódni fog… kicsit hiú ábrándnak tűnik ugyan, de mégis. Abban viszont még jobban bízom, hogy a Shadowmarch nem jut erre a sorsra, és lesz végre egy teljes Williams ciklusunk magyarul (oké, az utolsó két rész 2010-ben jelent meg, de remélem, nem lesz Másvilág-szindróma).

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon