Réges-régen, amikor még nem tudtam semmit George R. R. Martinról, és egy ismerősömet kérdeztem, érdemes-e tőle kézbe venni valamit, úgy válaszolt: „ő az, aki felett már csak az ég van”. Aztán elolvastam a Homokkirályokat előbb magyarul, majd később angolul (Dreamsongs: A Retrospective). Majd egy azóta is íródó regényciklusát, minden idők egyik legnépszerűbb fantasy sagáját (Jég és Tűz dala, Alexandra Kiadó), melyből, ha minden igaz, 2011-ben bemutatják sorozat első évadát az HBO-nál.

Adva van egy végtelenül antipatikus főszereplő, akit a való életben leginkább aljas, gonosz lélekként definiálnánk, és akkor még nagyon finoman fejeznénk ki magunkat. Simon Kress nem riad vissza eleinte a kisebb stikliktől, aztán állatkínzástól, később pedig a gyilkosságtól sem. Az önzés mintapéldája, egy igazi szociopata, mi pedig elborzadva figyeljük, hogyan csúszik a lejtőn egyre lejjebb, egyre nagyobb iramban.

Szinte minden történetben, amelyben a „rossz fiú” a központi karakter, a nézőpont, a néző/olvasó idővel elkezd szurkolni neki, még akkor is, ha tudja, ha ez a valóság volna, mélységesen megvetné az illetőt, és eszébe nem jutna drukkolni neki. Sőt, elvárná a hatóságoktól, hogy mielőbb füleljék le a gyilkost/mielőbb bűnhődjön pokoli fájdalmak közt a jókat gyötrő gonosz.

A negatív szereplőknek soha nem drukkolunk, ha nem nézőpontkarakterek, ha valóban romlott, veszélyes ellenfelek, miközben a jók életszerű, esendő figurák, és közösséget tudunk vállalni velük.

A Homokkirályok főszereplője, bár igazi antihős, mégsem lesz a kedvencünk, legalábbis én nem éreztem Kress iránt szánalmat, és nem is aggódtam érte. Mire a történetbe kapcsolódunk, Kress valójában már rég átlépte azt a határt, ahonnan nincs visszaút, és most már csak idő kérdése a karmikus büntetés. Kress maga választotta ezt az utat, mi pedig nem tudnánk eltéríteni tőle.

Az atmoszféra tökéletes, miközben jóformán semmit sem tudunk meg a háttérvilágról, csak annyit, amennyi Kress – elsőre nem látható – kiszolgáltatottságához, magányához és végül sorsához szükséges. Martin több novellája játszódik ugyanabban az univerzumban, ezek azonban nem kapcsolódnak egymáshoz, külön-külön élvezhetők, legfeljebb utalás szintjén jelenik meg, hogy ez ugyanaz a hely. A vázlatosság ellenére úgy érezzük, borzasztóan kiterjedt, felfoghatatlan távolságot behálózó, soha meg nem ismerhető világban élnek a szereplők, azonban egyáltalán nem érdekes, hogy ez most az emberiség mely korszaka (ha az egyáltalán), hogyan kerültek ide, és milyen ezen a bolygón pl. a politikai berendezkedés…

Mások éveket pepecselnek a világleírással, Martin ezt megteszi néhány gondos, jól elhelyezett ecsetvonással, mint ahogy minden más szereplőről is éppen csak a legfontosabbakat tudjuk meg. Az effajta kitekintések, hangulatteremtés leginkább a homokkirályok beszerzésekor kap jelentőséget, amikor Kress találkozik a „kisállatkereskedővel”, Wo-val. A homokkirályok, ártatlannak tűnő, rovarszerű, apró valamik, nagyon egzotikus, távoli helyről érkeztek, melyről Kress az égvilágon nem tud semmit, de nem is érdekli. Ez az információ pedig az olvasónak sem fontos.

A történet sci-fi vonalában logikai-tudományos eszmefuttatás nincs, de nem is űroperás, jó és gonosz kettősségére épülő világban találjuk magunkat, hanem egy bonyolult rendszer részeként. Az elbeszélés sci-fi elemeit pedig innentől fogva horrorisztikusak váltják fel.

G. R. R. Martin

A Homokkirályok a fokozás iskolapéldája, a konfliktus motorja pedig Kress nyughatatlan, önző természete, a premissza pedig az, hogy az ilyen ember a vesztébe rohan. Ahogy egyre nőnek Kress bűnei, emelkedik a kockázat is, akár a homokkirályok várai, majd az általuk meghódított terület.

Az mondják, aki állatokat kínoz, és puszta szórakozásból elpusztít, emberekkel is megteszi. Kress verseng, fogadásokat köt a „barátaival”, ám a hatalmas terráriumban tartott homokkirályok sorra kivégzik a különféle, ellenfélnek szánt életformákat. Kress éhezteti őket, hogy agresszívebbek legyenek, idegesíti, hogy nem háborúznak gyakorta, aztán hamarosan megnézheti az eredményt is: a lassan növekvő lények minden vár tetejére ráfaragják gazdájuk – istenük – képmását. Realisztikus kép helyett groteszk, gonosz karikatúrák jelennek meg rajtuk.

Egyszerűen zseniális fogás e különös görbe tükör, amit a megkínzott élőlények tartanak gazdájuk elé. Kress nem is repes az örömtől, és bosszút áll, lerombolja a mozgók építményét. Rengeteg ilyen jellegű epizód, a szereplő finom jellemzése található a Homokkirályokban, ami időtlenné és emlékezetessé teszi a történetet. (Érdekesség egyébként, maga a szerző nem gondolta, hogy ezzel aratja majd egyik legnagyobb sikerét.)

Galaktika 127.

Aztán, mint várható, a főszereplő hibázik (magára haragít egy volt barátnőt), és a tartályból kiszabadulnak a mozgók. Onnantól pedig már biztosan tudjuk, nincs senki, aki megállíthatná őket, bár szegény Kress mindent elkövet, hogy megszabaduljon tőlük. A sivatag közepén fekvő kastélyából, udvarából, sőt, a tágabb környékből (és továbbgondolva, egy napon a bolygóból) egyetlen hatalmas terrárium lett, amelyben mindenki préda. Mondhatnám, hogy Alien-hatás, de az a helyzet, hogy ez a történet annál régebbi, 1979-ben Nebulát és Hugót ért Martinnak.

Persze csavar is van a végén (nem lövöm le), anélkül nem lenne teljes az összkép, és így a teljesség érzetével tesszük le a Homokkirályokat. Sőt, azzal, hogy ez bizony piszok jó volt. Nem kellett hozzá más, csak egy iszonyatosan gonosz karakter, egy életveszélyes létforma és egy kietlen világ. Milyen klisésen hangzik, és mégis, milyen eredeti a végeredmény.

In.: Galaktika 1991/4 (127.), Pavlov Anna fordítása

További érdekességek:

  • A Sandkings először 1979-ben jelent meg az Omni magazinban, és később képregény is készült belőle.
  • A The Outer Limits sci-fi tévésorozat egyik epizódja is a Homokkirályok történetén alapul (1995).

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 12 hozzászólás érkezett.

  1. sher-gil szerint:

    Bár magát a regényt nem olvastam, de rémlik, mintha a Végső határok (The Outer Limits) sorozatban lett volna néhány rész, ami a homokkirályokkal foglalkozott.

    Gondolom, nem csak véletlen egybeesés lehet… :)

  2. handras szerint:

    A második képnek eléggé Dune “fílingje” van. :)

  3. Hackett szerint:

    sher-gil:
    Annyi kiegészítést, hogy a Homokkirályok egy novella, nem regény.
    Bárcsak írna Martin sci-fit is. Bárcsak írna egyáltalán, ahelyett, hogy az amerikai focit bámulja, vagy a Trónok harca sorozat helyszínein kóricál.:)
    Múltkoriban láttam az amazon.comon a 2 éve előrendelhető Dance with dragons alatt, hogy a rajongók szabályos anyázásba kezdtek a fentiek miatt. Aztán le is szedték az előrendelés lehetőségét, gyanítom, az egyre durvább és türelmetlenebb megjegyzések miatt.

  4. Jud szerint:

    Hackett, szerintem Martin már iszonyúan unja a SoIF írását, és az is valószínű, hogy a fórumokon már lelőtték az összes elgondolt befejezést a rajongók :D
    A sorozat viszont hátha lendületet ad neki, hogy befejezze a regényeket, az NFL-ről meg annyit, hogy rendes Martin rajongó ne drukkoljon a Jetsnek (és a Giantsnek), mielőbb kiesnek, annál hamarabb ül vissza az öreg a képernyő elé. :D
    (Idén persze megint eljutottak a konferenciadöntőig).

    Ja, kieg. részemről is, a szerző blogja itt található, ha valaki még esetleg nem ismerné:
    http://grrm.livejournal.com/

  5. Jud szerint:

    Ja, és maga a történet is fent van a neten magyarul. :)

  6. woof szerint:

    A DoD jó eséllyel kijön idén.
    Nálam jobban senki nem várja. :)

  7. woof szerint:

    A DoD jó eséllyel kijön idén.
    Nálam jobban senki nem várja :)

  8. woof szerint:

    Wow, dupla… na ennyire várom:D

  9. Nihil szerint:

    Jelentem, elolvastam, és tetszett. Bevallom, elég erőteljes Jack Vance-hatást éreztem rajta, ami nem baj, mert szeretem Jack Vance-t, akárcsak Martin: http://grrm.livejournal.com/95231.html

    Szögezzük le az elején, hogy Martinnak van saját hangja, tehát ezzel még véletlenül sem epigonoztam le, mert nem. :p De minden írónak megvannak a maga példaképei, és néha ez jobban érezhető, mint máskor. A jég és tűz dalánál speciel kevésbé éreztem Vance-t (ott is inkább az olyanoknál, mint Astapor és Mereen), itt inkább.

    Jack Vance szeret olyan alakokat megtenni főszereplőnek, akik kicsit se szimpatikusak, éppen ezért ahelyett, hogy szorítanánk nekik, jót szórakozunk a viszontagságaikon – jó példa erre a Haldokló Földről Ravasz Cugel vagy Liane, a Kósza. Jack Vance hősei sokszor többre értékelik a stílust a morálnál, a külsőt a belsőnél, és a dekadens állatharc erre emlékeztetett. Vance karakterei paprikajancsik, és ezt sokszor tőlük tudjuk meg – nem pediglen pl. a haragosaik morgásából -, a viselkedésük és gesztusaik alapján. Ezeknek a szereplőknek jó szokásuk agyonajnározni magukat, de ezekből (is) kiderül, mekkora bugrisok. Simon Kress méltó utódja ezeknek a hősöknek – ahogy, hogy egy kicsit a múltba menjek, Vance (anti-)hősei engem személy szerint mindig kicsit a Mozart vígoperák szereplőire emlékeztettek, amit da Pontéval együtt jegyeztek: a Cosi fan tutte, a Don Giovanni illetve a Figaró házassága.

    Vance-nél ugyanúgy visszatérő motívum az elnyomás és a gazdák felelőssége. Erre pl. ott van példának a magyarul is megjelent Az utolsó várkastély illetve a Sárkányurak – két kisregény, mely nálunk egy kötetben jött ki. Az utóbbiban az ember hadurak különféle génmanipulált sárkányokkal hadakoznak egymással, csakhogy egy nap megérkezzenek az űrből azok a lények, akikből a sárkányokat nemesítették ki – mégpedig génmanipulált emberek seregével. Az utolsó várkastély pedig egy rabszolgatartó társadalom végnapjait meséli el.

    Simon Kress ugyanúgy figyelmen kívül hagyja a gondjára bízott teremtmények érzéseit és intelligenciáját, csakhogy ennek következtében komolyan pofára essen. No, nem mintha egy pillanatig is hibáztatni tudná magát.

    Jack Vance-nél sokszor a háttérvilág sem több pár skiccnél, amivel azonban tökéletesen megalapozza a hangulatot. A Haldokló Földben speciel azt szeretem, hogy a láthatár mögött egy új világ terül el, majd egy újabb és újabb. A történetek szempontjából a mi jelenünknek nincs jelentősége, nincs kifejtve, hogy onnan hogy jutottunk ide, de nincs is rá szükség.

    Bevallom őszintén, én reméltem, hogy a Martin-éhséget enyhítik a Dreamsongs: A RRetrospective magyar kiadásával, de azt hiszem, talán okosabb beszereznem angolul. Én is várom a Dance of Dragonst, persze talán nem olyan tűkön ülve, mint az előttem szólók… bevallom, még a Varjak Lakomáját sem olvastam (az összes kedvenc karakterem a Táncban van, mint Daenerys, Jon, Tyrion vagy Davos, de az is izgat, mi lett Brannal), és lehet, hogy megvárom vele a Táncot… de az is lehet, hogy nem. :P

  10. Jud szerint:

    Nihil, én nem tudok róla, hogy kiadnák a RRetrospective-et magyarul, viszont az a jó benne, hogy Martin írt a novellákhoz visszaemlékezéseket is, keletkezési körülményeket – főleg a kezdeti novelláinál vicces némely anekdota. :D
    A Varjak Lakomája egy kissé odavetett csont, valójában semmi nem történik benne, de az elvonási tüneteken enyhít. Ha már megjelenés közeli lesz az új rész, az egész sorozatot újraolvasom, és felállítom a saját összeesküvés-elméletemet a Starkok származásáról. :D

  11. armand szerint:

    Igazan koszonom a lehetoseget, hogy a kommentekbol tudomast szerezhettem a torzonborz auktor focirajongasarol: ilyem melysegekbe egyedul biztosan nem jutottam volna, es most igy egy kicsit ujjongok, hogy mekkorakat pletyizhetnek a fantasycelebekrol a helyi geekekkel. (Ha erdekelne.)

    A konyvet valoszinuleg elolvasom: az ismerteto szabatos, csak az elejen bicsaklik meg a sommas, szimplifikativ moralizalasnal, de utana mar ugyesen knyarodik vissza eredeti rendeltetesenek betoltese fele.

  12. Jud szerint:

    Armand, a helyi geekek elájulnának. :D
    Köszi!

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon