Jay Lake John W. Campbell-díjas szerző, aki leginkább hihetetlen elkötelezettségéről és pazar ötleteiről ismert, valamint arról, hogy hiába kell napi szinten megküzdenie a rákkal, egy percre sem hagyta abba az írást, és érdekesebbnél érdekesebb világokkal, szereplőkkel és történetekkel rukkol elő.

A Trial of Flowers 2006-os könyv, amely egy korábbi novella (The Soul Bottles) világát bontja ki regénnyé, új mélységeket (és nem véletlen a „mélység” szó, mert a könyvet olvasva megjárjuk a poklot) adva neki. Azon urban fantasy regények közé tartozik, amelyek magát a várost is szereplővé teszik, a legkézenfekvőbb párhuzam hangulat- és világ terén  China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás című könyve és Jeffrey Ford The Physiognomy-ja, bár kritikusok a The Etched City-t is emlegetik a Trial a Flowers-szel kapcsolatban.

Az Elpusztíthatatlan Város egy egykor hatalmas és büszke birodalom utolsó, perverziókkal és nyomorral teli bástyája, ahol a múlt megkövesedett és szörnyeket rejtő rétegekben épül egymásra. Az utolsó császár, Terminus évszázadokkal korábban eltávozott, és visszatértéig a Polgárok tanácsára bízta az irányítást: valójában kereskedők és bürokraták marakodnak a hatalom felett, de egyik sem képes a másik fölé kerekedni. A város azonban nevével ellentétben a pusztulás küszöbén áll: nomád seregek gyülekeznek, hogy lerohanják, idegen, éji rémek járják az utcákat és az egyetlen józan hang, Ignatius, a regény egyik főszereplőjének, Jasonnak a munkaadója, nyomtalanul eltűnik, valaki – vagy valami – elragadta a szobájából. Ilyen helyzetben az első a bűnbakkeresés, és a város meg is találja a vélt bűnösöket a törpék személyében.

Ezeknek a törpéknek semmi közük a fantasyben megszokott csatabárdos, sisakos, szakállas figurákhoz. Ezeket a törpéket, az Elpusztíthatatlan Város bürokratáit és titkárait gyártják: dobozban nevelt, több éves kínokat kiállt gyerekek és fűrésszel megcsonkított felnőttek ők, akik megaláztatásban, szennyben és fájdalomban szolgálják a hazájukat.

A törpék nem az egyedüliek a városban, akiknek kijut a nyomorúságból – Jay Lake pazar ötletei szinte mind az emberi lélek legsötétebb bugyraiból fejtenek ki elborzasztó perverziókat. Nyomasztó, taszító és sajnálatra méltó az a világ, amelyet lefest, mégsem öncélúan az: a szereplők, a cselekmény és a könyv végén kapott magyarázat mind kapcsolatban állnak a szenvedésre és elnyomásra épült világgal – más kérdés, hogy az olvasónak elég-e az indoklás édessége, hogy le bírja nyelni a keserű pirulát.

A Trial of Flowers három főszereplőt követ: egyik a már említett Jason, Ignatius ügynöke és kereskedő, aki megpróbálja kideríteni, mi történt munkaadójával, egyúttal mindent megtesz, hogy a város védelmét biztosítsa. Felbéreli a Téli Fiúk zsoldoscsapatát, hogy az omladozó falakat őrizzék, miközben valójában fogalma sincsen arról, pontosan ki is közeledik a nomádokkal együtt, és hogy a valódi ellenség a falakon belül rejtőzik.

Imago Lockwood sármos gazember, egy egykori ügyvéd, aki az Elpusztíthatatlan Városban kialakult fejetlen helyzetet és egy régi rendelet kiskapuját kihasználva az évszázadok óta üres polgármesteri székre tör, és ehhez szövetkezik a törpékkel és a várost felügyelő, halálos nővérekkel, a Tribáddal. Győzelme azonban üres: az erők, amelyeket tudtán kívül elszabadít, az egész államot elpusztíthatják és sötétségbe boríthatják a teljes kontinenst. Csak ő állíthatja meg a régi isteneket, de az ár, amit fizetnie kell, rettenetes.

Jay Lake © 2009 Roger Podva

Bijaz a dobozban nevelt, összevarrt szájú törpék egyike, aki minden szereplő közül a legszörnyűbb utat járja be (bár a verseny szoros, és el lehetne vitatkozni azon, mi a rosszabb, egy ébren átélt műtét, egy feltámadás vagy egy anális gangbang egy sikátorban). Megverik, megcsonkítják, megerőszakolják, és mindezek tetejébe még látomást is lát (amelynek ára egy rakás gyerek halála), és amely felfedi előtte a városban zajló események mozgatórugóját, az évszázadok ködébe veszett, tiltott és veszedelmes titkot.

Hármójuk története kapcsolódik össze, hogy furcsa szövetségesekként egymás keze alá dolgozva megpróbálják megmenteni az Elpusztíthatatlan Várost – bár az olvasóban felmerülhet, hogy minek.

Mert hiába a ragyogó cselekmény, az érdekes szereplők, a színes és torz világ, ha egyszer a paletta többi színe hiányzik? Nyomor, szenvedés és fájdalom leírásában Jay Lake mester, tudja, hogyan adjon értelmet és funkciót a legszörnyűbb jeleneteknek is, ám én egy idő után belefásultam a könyvbe. Sehol nem találtam benne valódi barátságot, valódi szeretetet, valódi önfeláldozást – ami annál is kínosabb, minthogy a történet kulcsjóslata elveszített szeretetről (is) szól: de nem volt mit elveszíteni.

A Trial of Flowers szó szerint út a szív leggonoszabb zugába, olvasók és szereplők számára egyaránt. Elsősorban azoknak ajánlom, akiket nem tántorít el egy könyv felvállalt sötétsége, és szeretik felfedezni a nem evilági városok gazdagságát. Jay Lake-re érdemes figyelni, de készítsünk be mellé valami vidámabb olvasnivalót is, mert ennek a regénynek nincs feloldása.

A Trial of Flowers egy trilógia első része, a Madness of Flowers már megjelent, a Reign of Flowers még nem készült el.

További információk:

  • Az Elpusztíthatatlan Városban a trilógián kívül két novella játszódik, az egyik a már említett The Soul Bottles, a másik a Paper Cities antológiában megjelent Promises: A Tale of the City Imperishable, amely a Tribád életébe enged bepillantást.

Linkek:

Jay Lake honlapja

Jay Lake blogja

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 5 hozzászólás.

  1. Nihil szerint:

    Huhh… hát azt hiszem, nem fogom akkor elkapkodni ennek a könyvnek a beszerzését, emiatt: “Sehol nem találtam benne valódi barátságot, valódi szeretetet, valódi önfeláldozást – ami annál is kínosabb, minthogy a történet kulcsjóslata elveszített szeretetről (is) szól: de nem volt mit elveszíteni.”
    Mondjuk azt azért szeretném megtudni, min lovagol a borítón szereplő emberke… egy amőbafánton? 😛 :O 😀

  2. JuhaszViktor szerint:

    Ha jól emlékszem a regényre, akkor ez egy zsiráf és egy leopárd kombinációja.

  3. Nihil szerint:

    Köszi szépen, így, hogy tudom, hogy mi, már látom alul a fejét is a jószágnak! 😀

  4. tapsi szerint:

    Viktor: az csak egy zsiráf, szerintem semmi több 😉

    Tényleg elég nyomasztó a könyv (tegyük hozzá, hogy én az átépítés alatt álló Wien Westbahnhof körül téblábolva olvastam egy hűvös márciusi éjszakán az első vonatra várva, miközben húsz percenként arab fiúk vallottak nekem szerelmet és ajánlották fel, hogy alhatok náluk – feltételezem, egy EU állampolgárságért cserébe – szóval tökéletesen át tudtam érezni a nagyvárosok árnyoldalát), de nekem semmivel sem tűnt pesszimistábbnak és szüttyögősebbnek, mint pl. a Perdido pályaudvar… Egyes Robert Holdstock vagy Peter Watts könyvek mellett pedig maga a megtestesült könnyed derűlátás.

    (Mondjuk a második kötetnek még én sem vágtam neki, úgy döntöttem, nincs nekem ehhez most annyi fölösleges életkedvem.)

  5. hanna szerint:

    Tapsi: Igen, a Perdido sem valami szívvidító, illetve a hasonlatként említett The Physiognomy sem, bár mintha ebben a könyvben kissé gyakrabban történtek volna szörnyű és borzasztó dolgok.
    De egyikük könyvében sem lennék szereplő. 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon