Képzeljük magunk elé az alábbi szituációt: lebombázott, szétlőtt, romos városrészben járunk. A lakók közt állandó a létbizonytalanság, félelem. Öngyilkos merénylők robbantanak fel naponta épületeket, járműveket, piacokat; amerikai katonák járőröznek, elvileg fenntartanák a békét, de inkább csak gerjesztik a konfliktusokat. A politikai rendszer szétesett, nincs vezető, dúl az anarchia. Gondolom, mindenki társítani tud mindehhez néhány jelenkori országot, vagy épp várost.

Mi lenne, ha azt mondanám: ez a város New York? Mi történik, ha Manhattanből demilitarizált zóna válik egy polgárháború kellős közepén? És mi lesz azokkal, akik nem hajlandók elhagyni otthonukat, s ebben a földi pokolban próbálják élni mindennapjaikat? Ebből az alaphelyzetből indul ki Brian Wood és Riccardo Burchielli Vertigós képregényfolyama, a 2005-ben indult DMZ. Wood a szeptember 11. utáni élményeiből vette az ötletet: a tévéből nézte végig az iraki háborút, amely szinte már nem is tűnt valóságosnak. Így hát „hazavitte” azt New Yorkba.

A háttértörténet a nagyon közeli jövőbe vezet minket – olyannyira közelibe, hogy lényegében napjaink alternatív történelmének is vehetjük. Amerika kettészakadt, egyik oldalon maradt az Egyesült Államok kormánya, a másikon pedig a Középnyugatról kiindult, de földrajzi határok nélküli, szeparatista felkelők, a Szabad Államok. A kettő közé ékelődve pedig ott van Manhattan szigete, amely egyfajta határvonalat képez a szembenálló felek között. Amikor bekapcsolódunk az eseményekbe, éppen egy nagyon bizonytalan status quo, fegyverszüneti állapot van érvényben, ám Manhattan még így is egész Amerika legveszélyesebb területének számít.

Főhősünk, a fiatal, naiv Matty Roth (külsőre kiköpött The Drummer a Planetaryból) egy újságíró-gyakornok, aki az egyik legnépszerűbb sztárriporter alá osztva berepül a veszélyzónába, hogy helyszíni tudósítást adjon a külvilágnak a zárt, hírhedt városnegyedről. Az akció azonban balul sül el, és Matty csakhamar egyedül találja magát egy idegen, ellenséges környezetben, ahol farkastörvények uralkodnak. Szerencséjére szárnyai alá veszi – bár elég kelletlenül – egy helyi orvos/szanitéc, Zee, és a manhattani civilek elszánt, állhatatos küzdelmét figyelemmel kísérve Matty válik a DMZ hivatalos hangjává, egyedüli szószólójává.

Matty az első tizen-egynéhány füzetben az olvasó dublőre, lényegében az ő szemén keresztül fedezzük fel ezt a furcsa, öntörvényű világot (amely Brian Woodot idézve: „Részben Menekülés New Yorkból, részben Fallúdzsa, részben a Katrina utáni New Orleans.”). És Wood nem kímél, Mattyvel együtt minket is egyből a mélyvízbe dob, eleinte csak kapkodjuk a fejünket a totális káoszban, hogy aztán szép lassan mi is a négyszázezres lakosság részévé váljunk. A képregény hősei az átlagemberek, a civilek és a sziget szubkultúrája – szökött katonák, maffiózók, utcai művészek, DJ-k, állatkerti gondozók. Nem tartoznak egyik félhez sem, nem akarják kivenni a részüket a háborúból, csak létezni, miközben hadseregek marakodnak fölöttük.

Az idő előrehaladtával egyre jobban elmélyül a képregény univerzuma. A DMZ egyik fókuszkérdése a média szerepe, magában a szövegben is rengeteg a híradórészlet, tudósítás, s ezek manipulatív torzításai folyamatosan ütköznek Matty tapasztalataival (célkitűzéseiben, tematikájában és a főhős szemszögét tekintve a  képregény némileg Warren Ellis Transmetropolitanjára emlékeztet). Állandó vezérmotívum a hatalmi harc, a katonai és nagypolitikai erővonalakat még egy harmadik fél, a Trustwell vállalat is megbolygatja, amely látszólag a város újjáépítését vezényli, ám valójában sötétebb szándékok mozgatják.

A politikai kommentár mellett a képregény szép szociológiai keresztmetszetet ad Manhattanről, ábrázolja a háború pszichológiai hatásait, és olyan témákat boncolgat, mint a terrorizmus, a szabad választás, a korrupció, a háborús bűnök, az egyéni és kollektív felelősség. Wood soha nem esik a sematizmus vagy a didaktikusság hibájába, nem prédikál, nem szónokol, nem rág a szánkba hamis tanulságokat; nézőpontokat ütköztet, nehéz kérdéseket tesz fel, és általában nem ad rájuk egyértelmű, megnyugtató választ. Akut, aktuális problematikája, komplex és érzékeny témakidolgozása miatt napjaink egyik leghúsbavágóbb és legfontosabb képregényének tartom.

Ez utóbbit gyorsan vissza is szívom, mielőtt még úgy tűnne, hogy valami befogadhatatlan, elvont értekezésről van szó. A DMZ nagyon is szórakoztató, izgalmas, fordulatos és cselekményes, tele remek, árnyalt karakterekkel. A nagyobb, öt-hat füzetes szálak – amik közvetve-közvetlenül egyetlen nagyszabású történetté állnak össze – rövid standalone-okkal váltakoznak, és ugyan az átívelő sztoriban Matty elég meglepő és elgondolkodtató változáson megy keresztül, mégis van, hogy azok a szegmensek a legérdekesebbek, ahol nem is szerepel. Ilyen például a „No Future”, egy halálbrigád egyik tagjának depresszív története poszttraumatikus stresszel, befolyásolhatósággal, morális határmezsgyékkel.

Ne feledkezzünk meg a képregény gyönyörű képi világáról sem. Burchielli rajzai evokatívak, realisták, az akciójelenetek dinamikusak, a figurák kicsit néhol elnagyoltak, de felismerhetőek és jellegzetesek. Az igazán nagy teljesítmény azonban végig a háttér, a háború sújtotta város különösen részletgazdag ábrázolása, legyen szó nagytotálokról, madártávlatból „fényképezett” képkockákról vagy alulnézeti bepillantásokról. Az épületek fele romba dőlt, másik felén golyónyomok éktelenkednek, az utcákat ellepi a szemét, a törmelék; zseniálisak a mindenütt megjelenő, változatos, ötletes graffitik és tagek.

A DMZ stílusos borítói Brian Wood keze munkáját dicsérik, és említést érdemelnek a vendégrajzolók is, az 50. számban például Jim Lee (The Uncanny X-Men, Batman: Hush), Eduardo Risso (100 Bullets) és Dave Gibbons (Watchmen) működött közre.  A rajzolóváltogatás esetenként még külön funkcióval is bírt: a „Friendly Fire” történetszálban a Rashomon-módra, különböző szemszögekből elmesélt múltbéli akciónál mindegyik visszaemlékezéshez külön rajzolót rendeltek.

További információk:

  • A képregénysorozat jelenleg az 59. számnál tart, és már az utolsó évét – egyben utolsó nagy történeti ívét – tapossa: az utolsó füzet a 72. lesz.
  • A füzetek gyűjteményes kötetekbe rendezve is kaphatók, eddig nyolc ilyen kötet jelent meg.
  • Brian Wood nevéhez fűződik még többek között a Northlanders című, viking korban játszódó képregény, amelyet Warren Ellis a legjobb jelenlegi DC-s címnek nevezett a honlapján.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon