SFmag

Még 2008-ban az egyik külföldi, sci-fivel foglalkozó honlap megkérdezett néhány ismert borítófestőt, mit tartanak szem előtt munka közben: minél pontosabban visszatükrözni a könyv történetét, vagy éppen eladni azt? A kérdés jóval összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk (a két szempont talán nem is választható el egymástól). Esetleg van bennünk némi idealizmus, hogy talán nem csak a piac feltételei érvényesülnek, és a legnagyobb alkotók azért kiemelkedők, mert kreatívabbak, mint a nagy átlag.

Dan Dos Santos: Warbreaker (Forrás: I. Gallo)

Először is el kell fogadni, hogy a borítófestés különleges szakmai kvalitásokat kíván azoktól, akik effajta munkára adják a fejüket. El kell viselniük, hogy kevésbé szabadok (bár akad, aki éppen a nagyobb alkotói lehetőségektől tart, és konkrét kiindulópontokat igényel, pl. saját bevallása szerint Dan Dos Santos), el kell fogadniuk, hogy amivel foglalkoznak: alkalmazott művészet, és mint ilyen, üzleti célokat szolgál. A borítónak mindenképpen alkalmasnak kell lennie arra, hogy szinte önmagában képes legyen eladni a könyvet.

Téved, aki azt képzeli, a festőknek rendelkezésre áll a regények szövege: ez a legideálisabb, ám legritkább eset. Fantasyről, sci-firől lévén szó, a történetek szinte mind cselekményesek, ötlet- és karakterközpontúak, ezért a mai napig gyakori a figurális ábrázolás a borítókon. (Lásd Az olvasó szívéhez a szemén át vezet az út c. cikket). Ám ha a festő nem olvasta a szöveget, honnan tudja, hogy néznek ki a karakterek? Általában leírást kapnak, néhány sort egy-egy kulcsjelenetről (amelyekről a megrendelő önkényesen úgy gondolja, jól mutat majd a borítón), szinopszist, vagy magát a regényt (feltéve, ha egyáltalán már megírták, és a festőnek van ideje elolvasni), vagy éppen a borítókép leendő készítője elbeszélget a szerkesztővel és a szerzővel.  (A tipográfia szinte kivétel nélkül más személy munkája, és ez további összehangolást igényel.) Néha a megrendelés annyira konkrét, hogy még azt is megszabja a kiadó, milyen színeket nem használhat a festő (Bob Eggleton azt tapasztalta, hogy valamely okból nem kedvelik a zöld és lila színeket – szó szerint megtiltották neki, hogy ezekkel dolgozzon).

Jelenet a könyvből

Milyen borító vonzza az olvasókat, avagy a borítófestők felelnek-e a könyv sikeréért? Bruce Jensen válasza erre az volt, hogy a végeredmény legyen friss, és ne hasonlítson a polcon mellette lévőkhöz. Ez azonban – elnézve a könyvesboltok fantasztikus irodalmi kínálatát – mintha nem valósulna meg maradéktalanul. A „régi” mesterek kijelöltek egy utat, amelytől nagyon nehéz elszakadni, köszönhetően részben az olvasói elvárásoknak is (vö. a könnyed szórakozás, a hősök iránti igény).

A borítókép mindenképp elvárásokat ébreszt az olvasóban, és a gond általában akkor kezdődik, ha a regényt olvasva ez nem igazolódik. Irene Gallo, a Tor kiadó művészeti vezetője szerint nem szabad téves információt közvetíteni a regényről a vásárló felé, ezért a borítófestők felelőssége meglehetősen nagy. Az pedig a könyvtől függ, hogy inkább egy-egy jelenet kiragadása és megfestése képviseli majd jobban a könyvesboltok polcain, vagy a borítófestő ennél többet megtehet: a kép által értelmezi a történetet. A festőnek tehát egyensúlyoznia kell a piac szempontjai és a saját kreativitása között (azaz, a kiadó megmondja, hogy előbbit tartsa szem előtt).

A festő azonban munkájával, akár akarja, akár nem, mindenképp interpretálja a könyvet, vagyis átszűri a történetet (jelenetet) a saját szubjektumán (ugyanazt ketten biztosan kétféle módon festik meg). Egységes, valamennyi megbízásra alkalmazható recept nincs, minden munka egyedi, és a festő dolga megtalálni az egyensúlyt.

Szürrealizmus és sci-fi

Ki diktál végső soron, az eladásért felelős részleg, vagy a szerkesztőség? Ki mondja meg, hogyan nézzen ki a borító? John Picacio szerint is egyértelműen a piac az úr, és nem a szerkesztők ízlése, ellentétben az ’50-es évekbeli alkotó, Richard Powers különös borítóival (e képekért valóságos közelharcot vívott a szerkesztő – és milyen jól tette).

Tehát még egy megállapítás tehető: az a jó borító, amelyik reflektál a saját korára (nem másolja a korábbi, jól bevált sablonokat, de ha kell, épít rájuk).

A szó, amit – Picacio szerint – keresünk, a „precizitás”, amely lehet egyfelől stílusbeli, tehát fotórealisztikus, élethű kidolgozás, vagy hangulati, a könyv fő jellemzőjének visszaadása. Vagy éppen mindkettő.  „A szerzők azonban jobban örülnek annak, ha fogy a könyvük, semmint egy precíz borítónak” – véli Boris Vallejo.

Dave Sheeley: CryoBurn

John Picacio hőse

Dave Sheeley mutat rá jól, hogy – a borítófestők szerencséjére – a fantasztikus irodalom és könyvkiadás a mai napig nagyban támaszkodik a munkájukra, a rajongók pedig kifejezik nemtetszésüket, ha a címlap és a belbecs ellentétben áll egymással. Az, hogy a borítók olyanok, amilyenek, a piac, az olvasók elvárásai diktálják (Sheeley szerint szeretünk jól kinéző embereket látni a címlapon – vö. a hősök iránti igénnyel!); a borítófestők felelősségéről szólva pedig csak annyit mond: előfordul, hogy a kiadók a festőt okolják a rossz fogyásért.

Miben értenek hát egyet az eredeti cikkben megszólított rajzolók? A könyvet el kell adni. Minden más csak utána következik.

Források és további képek:

A borítófestők felelősségéről (SFsignal.com)

Dan Dos Santos

Dan Dos Santos demonstrálja, miként festette B. Sanderson Warbreaker c. regényének borítóját

Donato Giancola műhelyében (The Mechanic)

Bob Eggleton

Bruce Jensen

Irene Gallo (tor.com)

John Picacio

Richard Powers

John Scalzi benyomásai Powers munkásságáról

Dave Sheeley

Hozzászólások

hozzászólás