Még 2008-ban az egyik külföldi, sci-fivel foglalkozó honlap megkérdezett néhány ismert borítófestőt, mit tartanak szem előtt munka közben: minél pontosabban visszatükrözni a könyv történetét, vagy éppen eladni azt? A kérdés jóval összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk (a két szempont talán nem is választható el egymástól). Esetleg van bennünk némi idealizmus, hogy talán nem csak a piac feltételei érvényesülnek, és a legnagyobb alkotók azért kiemelkedők, mert kreatívabbak, mint a nagy átlag.

Dan Dos Santos: Warbreaker (Forrás: I. Gallo)

Először is el kell fogadni, hogy a borítófestés különleges szakmai kvalitásokat kíván azoktól, akik effajta munkára adják a fejüket. El kell viselniük, hogy kevésbé szabadok (bár akad, aki éppen a nagyobb alkotói lehetőségektől tart, és konkrét kiindulópontokat igényel, pl. saját bevallása szerint Dan Dos Santos), el kell fogadniuk, hogy amivel foglalkoznak: alkalmazott művészet, és mint ilyen, üzleti célokat szolgál. A borítónak mindenképpen alkalmasnak kell lennie arra, hogy szinte önmagában képes legyen eladni a könyvet.

Téved, aki azt képzeli, a festőknek rendelkezésre áll a regények szövege: ez a legideálisabb, ám legritkább eset. Fantasyről, sci-firől lévén szó, a történetek szinte mind cselekményesek, ötlet- és karakterközpontúak, ezért a mai napig gyakori a figurális ábrázolás a borítókon. (Lásd Az olvasó szívéhez a szemén át vezet az út c. cikket). Ám ha a festő nem olvasta a szöveget, honnan tudja, hogy néznek ki a karakterek? Általában leírást kapnak, néhány sort egy-egy kulcsjelenetről (amelyekről a megrendelő önkényesen úgy gondolja, jól mutat majd a borítón), szinopszist, vagy magát a regényt (feltéve, ha egyáltalán már megírták, és a festőnek van ideje elolvasni), vagy éppen a borítókép leendő készítője elbeszélget a szerkesztővel és a szerzővel.  (A tipográfia szinte kivétel nélkül más személy munkája, és ez további összehangolást igényel.) Néha a megrendelés annyira konkrét, hogy még azt is megszabja a kiadó, milyen színeket nem használhat a festő (Bob Eggleton azt tapasztalta, hogy valamely okból nem kedvelik a zöld és lila színeket – szó szerint megtiltották neki, hogy ezekkel dolgozzon).

Jelenet a könyvből

Milyen borító vonzza az olvasókat, avagy a borítófestők felelnek-e a könyv sikeréért? Bruce Jensen válasza erre az volt, hogy a végeredmény legyen friss, és ne hasonlítson a polcon mellette lévőkhöz. Ez azonban – elnézve a könyvesboltok fantasztikus irodalmi kínálatát – mintha nem valósulna meg maradéktalanul. A „régi” mesterek kijelöltek egy utat, amelytől nagyon nehéz elszakadni, köszönhetően részben az olvasói elvárásoknak is (vö. a könnyed szórakozás, a hősök iránti igény).

A borítókép mindenképp elvárásokat ébreszt az olvasóban, és a gond általában akkor kezdődik, ha a regényt olvasva ez nem igazolódik. Irene Gallo, a Tor kiadó művészeti vezetője szerint nem szabad téves információt közvetíteni a regényről a vásárló felé, ezért a borítófestők felelőssége meglehetősen nagy. Az pedig a könyvtől függ, hogy inkább egy-egy jelenet kiragadása és megfestése képviseli majd jobban a könyvesboltok polcain, vagy a borítófestő ennél többet megtehet: a kép által értelmezi a történetet. A festőnek tehát egyensúlyoznia kell a piac szempontjai és a saját kreativitása között (azaz, a kiadó megmondja, hogy előbbit tartsa szem előtt).

A festő azonban munkájával, akár akarja, akár nem, mindenképp interpretálja a könyvet, vagyis átszűri a történetet (jelenetet) a saját szubjektumán (ugyanazt ketten biztosan kétféle módon festik meg). Egységes, valamennyi megbízásra alkalmazható recept nincs, minden munka egyedi, és a festő dolga megtalálni az egyensúlyt.

Szürrealizmus és sci-fi

Ki diktál végső soron, az eladásért felelős részleg, vagy a szerkesztőség? Ki mondja meg, hogyan nézzen ki a borító? John Picacio szerint is egyértelműen a piac az úr, és nem a szerkesztők ízlése, ellentétben az ’50-es évekbeli alkotó, Richard Powers különös borítóival (e képekért valóságos közelharcot vívott a szerkesztő – és milyen jól tette).

Tehát még egy megállapítás tehető: az a jó borító, amelyik reflektál a saját korára (nem másolja a korábbi, jól bevált sablonokat, de ha kell, épít rájuk).

A szó, amit – Picacio szerint – keresünk, a „precizitás”, amely lehet egyfelől stílusbeli, tehát fotórealisztikus, élethű kidolgozás, vagy hangulati, a könyv fő jellemzőjének visszaadása. Vagy éppen mindkettő.  “A szerzők azonban jobban örülnek annak, ha fogy a könyvük, semmint egy precíz borítónak” – véli Boris Vallejo.

Dave Sheeley: CryoBurn

John Picacio hőse

Dave Sheeley mutat rá jól, hogy – a borítófestők szerencséjére – a fantasztikus irodalom és könyvkiadás a mai napig nagyban támaszkodik a munkájukra, a rajongók pedig kifejezik nemtetszésüket, ha a címlap és a belbecs ellentétben áll egymással. Az, hogy a borítók olyanok, amilyenek, a piac, az olvasók elvárásai diktálják (Sheeley szerint szeretünk jól kinéző embereket látni a címlapon – vö. a hősök iránti igénnyel!); a borítófestők felelősségéről szólva pedig csak annyit mond: előfordul, hogy a kiadók a festőt okolják a rossz fogyásért.

Miben értenek hát egyet az eredeti cikkben megszólított rajzolók? A könyvet el kell adni. Minden más csak utána következik.

Források és további képek:

A borítófestők felelősségéről (SFsignal.com)

Dan Dos Santos

Dan Dos Santos demonstrálja, miként festette B. Sanderson Warbreaker c. regényének borítóját

Donato Giancola műhelyében (The Mechanic)

Bob Eggleton

Bruce Jensen

Irene Gallo (tor.com)

John Picacio

Richard Powers

John Scalzi benyomásai Powers munkásságáról

Dave Sheeley

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: társművészetek

Eddig 12 hozzászólás.

  1. kury szerint:

    Én személy szerint a minimalisztikusabb borítókat szeretem, nekem ezek nagyon ordenáré giccsparádék. Sokszor szinte már cikinek érzek egy ilyen borítójú könyvet nyilvános helyen olvasni 😀 Persze a könyvet el kell adni, meg pl. Brandon Sanderson tekintetében a külcsín jól tükrözi a belbecset…

    Meg azért van bőven olyan SF borító, mely egy ellentétes tendenciát képvisel. Itthon például a DV-s képzelet mesterei sorozat példaértékű ebből a szempontból: egyszerű, esztétikus, öröm kézbe venni.

  2. bepe szerint:

    remek cikk, koszonet erte! 🙂

  3. chelloveck szerint:

    Ez egy hálaisten cikk, köszönjük!
    A zöld problematikáját nekem is mesélték kiadós faszik.
    Egy picurka korrekciót (kukacoskodást)viszont, ha megengedsz, Jud: az Eggleton-festmény nem könyvborító, hanem a Japanese Giants fanzin számára készült, és gondolom, a fanzinok lezserebben kezelik ezt a szín-kérdést. 🙂

  4. lorinczy_judit szerint:

    Kury: e cikkben szándékosan tartózkodtam a képek véleményezésétől, de már készülőben van olyan, amelyikben éppen a giccs-témát feszegetem. 🙂

    Az ellentétes tendenciát az előző cikkemben érintettem(Az olvasó szívéhez… – a 3. bekezdésben be is van linkelve.)

    Bepe: köszi! 🙂

    Chelloveck: köszi, az infót főleg. Igazából én arra nem jöttem rá, hogy mi baja a zölddel és a lilával a kiadóknak, hogy ennek nyomdászati okai vannak-e, vagy egyszerűen kevésbé eladható, nem tudom. Eggleton biztos ezen a rajzon élte ki a “zöldhiányát”. 😀

  5. kury szerint:

    Na most lebuktam, hogy az előzőt nem olvastam, de pótlom 😀

  6. chelloveck szerint:

    A kiadóknak terjesztői nyomásra van bajuk, a nyomdászatnak pedig ehhez semmi köze szerintem. Szűcs Róbert mesélte még kilencvenháromban (a sztori bekerült Az idő hídján végén található tanulmányba is), hogy a terjesztő nem vitt el, csak feleannyit a zöldből, mint a kékből. Mert “a kék az milyen szépen fogyott, a zöldet meg nem vette a kutya sem”.

  7. szs szerint:

    Épp ezt a kékes sztorit akartam én is beidézni, de hát lassú vagyok, mint a viccben a Batman…

  8. crei szerint:

    Pedig ez a Godzillás kép tetszik a legjobban…:)

  9. Chelloveck szerint:

    Hű, vagytok még errefelé? tök jó képet találtam, és még csak nem is olyan off!
    http://chelloveck.sfblogs.net/files/2011/01/be.jpg

  10. adeptus szerint:

    @Chelloveck
    Ilyen képmutató egy alakot. 🙂

  11. Kornya_Zsolt szerint:

    Szerkesztőként én egy rövid tematikus konceptet szoktam írni a borítófestőknek, aztán nem ugatok bele, hogyan dolgozzák ki. Ezt még a valhallás időkben tanultam meg, amikor egyszer lelkesen (és részletesen) magyaráztam Szikének a Boros-Szikszai párosból, hogy mi legyen a regényem borítóján, ő meg finoman rávezetett, hogy mekkora baromságot beszélek. Mindenki maradjon a kaptafánál, annak lesz a legjobb eredménye.

    A borítófestőknek egyébként eszük ágában sincs elolvasni a könyvet, amihez címlapot készítenek. Eltekintve attól, hogy ez jócskán megdobná a nyomdai előkészítéshez szükséges időt, még kedvük sincsen hozzá: nem tartozik a munkájukhoz. Ki a fene szeret parancsszóra olvasni? Gondoljunk az iskolai kötelező olvasmányok esetére…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon