SFmag

A spekulatív fikció világa elég nagy ahhoz, hogy számunkra ismeretlenebb alkotókat is bátran fölfedezhessünk. A katalán Quim Monzó novelláskötete, a Guadalajara több írásában is a fantasztikum eszközeit használja.

Miért dönt így egy szerző? Mi az a mondanivaló, látásmód, ami elengedhetetlenné teszi a speculative fiction használatát?

Monzó esetében nem arról van szó, hogy minden novellája idetartozna, de az a néhány darab, amely a Guadalajara kötetből idesorolható, nem működne SF elem nélkül.

Nézzük meg a kötet ilyen tematikájú írásait!

A kötet címlapja

A Gregor hőse egy csótány, aki egy reggel arra eszmél, hogy kövér fiatalemberré változott. Vegytiszta spekuláció ez, az abszurdra jellemző megfordított látásmóddal. Kafka e késői parafrázisa nemcsak azért szórakoztató, mert a másik oldal szemszögéből mutatja be a jól ismert történetet, de a csodálatos átváltozás leírása sem öncélú. Az utolsó mondat ugyanis egyértelművé teszi, hogy valójában a fent-lent viszonyát, viszonylagosságát mutatja be, egyszerre fizikai és társadalmi nézőpontból.

A centripetális erő az antológia talán legerősebb és legnyugtalanítóbb darabja. Egy átlagos ember ki akar lépni előszobájából a lépcsőházba, de ahogy kimegy az ajtón, ismét az előszobában találja magát. A furcsa történés nem csak az ő tragédiája: aki csak betoppan hozzá, ugyanígy jár. Esete tehát nem hallucináció, szubjektív képzelődés, hanem tény. Ráadásul, ahogy az elbeszélés kivisz minket a házból, és megkönnyebbülten felsóhajtanánk, hogy végre!, kiderül, hogy a várossal is gond van.

A próféták élete nagyon finom iróniát, csöppnyi humort tartalmaz, és teljesen átélhetjük az emberi drámát, amely két generációt érint. Az apa, aki próféciákat lát, de állandóan elfelejti, ezért fölszerelkezik diktafonnal és jegyzetekkel, hogy bármikor le tudja jegyezni őket. Fájdalom, de ahogy megteszi ezeket az előkészületeket, a kinyilatkoztatások megszűnnek. Halálos ágyán még mondani akar valamit fiának, de nem képes megszólalni. A haldoklási jelenet arra az ószövetségi képre emlékeztethet minket, amikor Illés próféta átadja képességét Elizeusnak. Ugyanis a fiú „megkapja” atyja különleges tehetségét (csapását?), és elkezd ő is vizionálni. Először nem hisznek neki, de később egyre-másra bebizonyosodik, hogy pontosan lát előre katasztrófákat, rossz dolgokat, amelyeket – hála az ő figyelmeztetésének – elkerülnek. A fiú hős lesz, de annyira megszaporodnak a víziói, hogy egy ponton eljut oda: mindent tud a saját jövőjéről, és ez óriási teher lesz számára, míg egy szép napon a kijelentések megszűnnek, bár őt még mindig prófétának tartják.

Ez az írás véleményem szerint Monzó legjobb novellája a könyvből: évtizedeket fog át az a néhány oldal, mélységek és magasságok váltakoznak benne, és egy jópofa, bár kikövetkeztethető csattanó zárja. A cím már maga is ironikus: mert hát milyen is a próféták élete? Ha egy szóval kellene felelni rá, azt mondhatnánk: hálátlan. Vagy itt egy másik szó: magányos.

Quim Monzó

A Guadalajara írásai szenvtelenek, megfigyelőjük följegyez, de nem ítélkezik, nem mond szentenciákat. Nála az emberi élet csupa fejreállt pillanatból áll, ami a világ kiismerhetetlenségéből fakad. Bármikor jöhet egy olyan változás, ami kimozdítja az embert a hétköznapi életéből, és ez hatással van másokra is.

Ez a változás az, amelyet a spekulatív fikció eszközeivel hatásosan elő lehet adni. Monzó lecsupaszított, sallangmentes, kérdésekkel bőven teletűzdelt prózája pedig tökéletes lámpás a furán megváltozott világ erdejében.

További információk:

• Monzó szemléletére egy jellemző példa: a 2007-es Frankfurti Könyvvásáron Katalónia volt a díszvendég, és szerzőnket érte a megtiszteltetés, hogy díszbeszédet mondjon. Ő erre egy elbeszélést írt és azt olvasta fel.
• A Guadalajara szerzője Tourette-szindrómában szenved.

Kapcsolódó linkek:

Monzóról (katalánul, spanyolul, angolul)

Hozzászólások

hozzászólás