Felettébb sanyarú sors jutott osztályrészül a FOX sorozatának, a Virtualitynek. A science fiction széria pilotját, amelyet a Battlestar Galactica alkotója, Ronald D. Moore, és egyik írótársa, Michael Taylor közösen jegyzett, többször újravágatta a csatorna, fél évig ült rajta, aztán nyárra pakolta a premierjét (kis híja volt, hogy nem július 4-én mutatták be), s amikor végül 2009 nyarán leadták, már csak „a hét filmjeként” reklámozták. A sorozatindító rész így egyben sorozatzáróvá is vált, ám ezzel együtt minden sci-fi rajongónak csak javasolni tudom a megnézését, ugyanis az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb tévés másfél órája. Kicsit spoileres kritika következik.

Az alapsztori egyszerű, és nem is túl eredeti: a közeljövőben a Phaeton űrhajó elindul az emberiség legnagyobb űrbeli vállalkozására, egy tízéves csillagközi utazásra. A hajó és a tizenkét fős legénység célja az Epsilon Eridani feltérképezése intelligens élet után. A költséges expedíciót a NASA azonban csak egy tévétársaság bevonásával tudja finanszírozni, akik cserébe valóságshowt forgatnak a hajón, s így a földiek a nap 24 órájában követhetik az űrhajósok életét. És hogy még egyet csavarintsunk a dolgon, az asztronauták – a tíz éves összezártságot enyhítendő – egyénre szabott virtuális valóságokba menekülhetnek szabadidejükben. A virtuális modul azonban meghibásodik …

Ennyiből is látszik, hogy Ronald D. Moore nem hazudtolja meg magát. Sok ismerős motívum, problémakör visszaköszön a BSG univerzumából, legyen az a valóság és virtuális világ viszonya (a virtuális modul még hasonlít is a Caprica holopántjára), a determinizmus vs. szabad akarat, a technológia felhasználásának veszélyei, a vonzódás a misztikum felé. A Virtuality azonban hangvételében, stílusában, felfogásában is eltér az előbb említett sorozatoktól: nem nagyívű űropera, hanem egy kis csoport erősen pszichologizáló, klausztrofób drámája, melynek történetvezetése a „lassú víz partot mos” elvét követi, és inkább jellemző rá a feszültségkeltés, mint az akciódússág. Ritmusa kissé egyenetlen, akadnak benne üresjáratok, lehetett volna feszesebbre is vágni, de így is elég sűrű ahhoz, hogy lekösse a figyelmünket.

A Phaeton legénysége

Már csak azért is, mert a sztori triplafenekű. Egyszer ott van a küldetés. A küldetés, melynek tétje nagyobb, mint elsőre tűnik: a Föld a természeti katasztrófák miatt végveszélybe került, így lehet, hogy az expedíció hordozza az emberiség túlélésének zálogát. A legénység éppen a kulcsfontosságú „go/no-go” döntés előtt áll: a Neptunuszhoz érve utoljára mérlegelhetik a hazatérés lehetőségét, mielőtt a „parittya”-művelettel visszafordíthatatlanul pályára állnának az Eridani felé. Eleinte egyértelműnek tűnik a kérdés, ám a hajóorvos egy váratlan bejelentéssel kiborítja a bilit, melynek nyomán hamar a felszínre kerülnek a csoporton belüli ellentétek. A drámai szituáció azonban attól lesz igazán érdekes, hogy Pike kapitány döntését egy másik sík, a virtuális valóságok színtere is nagy mértékben befolyásolja.

Minden szereplőnek megvan a saját, külön bejáratú mesterséges világa. Ezek egyrészt sokszínűbbé, változatosabbá teszik a sorozatot, másrészt magukat a karaktereket jellemzik, mert egyfajta vágybeteljesítő eszközként funkcionálnak. Pike kapitány polgárháborús északi tisztként háborús játékokat játszik, ahol saját parancsnoki képességeit teszteli; a biológus Rika óceánparti balkonján femme fatale-ként csábítja el a kapitányt, holott férjnél van; a valóságban visszahúzódó, bocsánat-hogy-élek Billie a virtualitásban vagány punkénekes-szuperkém. Van, aki múltbéli hibáját próbálja jóvátenni, míg van, aki alternatív életutat teremt magának – ilyen Alice, aki a küldetésért feláldozta a gyermekvállalás lehetőségét, s virtuális világában éli meg a terhességet.

Persze annak rendje s módja szerint felüti a fejét egy hiba, egy ijesztő, zöld szemű fickó, aki szabadon közlekedik a szeparált virtuális valóságok között, s átvéve az uralmat megöli vagy épp megerőszakolja a tehetetlen szereplőket. (Az egész erősen hajaz a Star Trek sorozatok „meghibásodik a holofedélzet” szcenárióra épülő epizódjaira, csak sötétebb azoknál.) Ebben rejlik a pilot legizgalmasabb kérdésfelvetése. Mennyire lehet valós a virtuális világ, ha az ottani események csak az elmében játszódnak le? Ha valakit „odaát” megölnek, azt nem éri fizikai bántalom, de vajon a virtuális halál nem égeti be magát az agyba? Az ott átélt erőszak nyomot hagy a lélekben, traumatikus élmény; akkor hát miben különbözik a valóságtól?

A Nagy Testvér mindent lát

A harmadik réteget a valóságshow biztosítja. Az Edge of Never, a program, amit milliárdok néznek és töltenek le. A valóságshow forgatása plusz feszültségforrásként telepszik az amúgy is stresszelt űrhajósokra. Mindenhol kamerák fordulnak utánuk, állandóan ügyelniük kell arra, mit tesznek, mit mondanak, éjjel-nappal szemmel tartja őket a Nagy Testvér, vagyis a producer, Roger Fallon, aki olyan perverz érdeklődéssel szemléli a hajó életét, mint Ed Harris a Truman-showban. Ez a „film a filmben” szál egyben a televíziós média elé is görbe tükröt tart: a csatorna folyton beleszól a műsorba, balhékat, konfliktusokat akar, mert attól nő a nézettség. Ezért degradálják a meleg tudóspárt házsártos szakácsokká – még a végén elkapcsolna a néző, ha a húrelméletről kezdenének kiselőadásba.

A komplex történethez kimagasló rendezés és elegáns képi világ párosul. Peter Berg rendező (Friday Night Lights, The Kingdom) kettős megközelítést alkalmazott. A virtuális jeleneteket egy az egyben zöld háttér előtt forgatta, ezzel szándékoltan mesterséges hatást keltve, a valós jeleneteknél ugyanakkor realista maradt. A kézikamerázós, rengeteg közelit használó fényképezést a valóságshow extrém, szubjektív kameraállásaival spékelte meg, az űrhajót kívülről például kizárólag a burkolatra szerelt kamerákkal láttatja, hiányoznak a sci-fikből megszokott monumentális plánok. A mozifilmes színvonalú rendezés a parittya-jelenetsorban, a Chemical Brothers zenei aláfestésére komponált, csodaszép vizuális effektekkel megtámogatott szekvenciában csúcsosodik ki. A díszletre sem lehet panasz, a Phaeton steril belső kialakítása olyan hatást kelt, mintha egy luxusapartmanban járnánk.

Végezetül ne feledkezzünk meg arról, hogy a Virtuality erősen karakterközpontú. Egy kvázi 12 főszereplővel operáló pilotban nyilván nem juthat mindenkire ugyanannyi idő, de az okos párbeszédeknek, a virtuális világoknak és az egyöntetűen markáns színészi játéknak köszönhetően az űrhajósok már másfél óra után hús-vér emberek. Legjobban az enigmatikus Roger Fallon (James d’Arcy) keltette fel a kíváncsiságom. Remek húzás, hogy Fallon egyszerre a valóságshow producere, akinek feladata a feszültség növelése, konfliktusok teremtése, és a hajó pszichiátere, akinek épp ezeket kellene feloldania; s az írók zsenialitását dicséri, hogy e két összeegyeztethetetlen szerepkört a legnagyobb természetességgel egyesíti magában. Rajta kívül még talán Nikolaj Coster-Waldau befelé forduló, viaskodó, de tiszteletet parancsoló Pike kapitányát, valamint a hajóorvost játszó Omar Metwally érzékeny alakítását érdemes kiemelni.

A Virtuality az utolsó húsz percben egy váratlan húzással a reflektorfényből a partvonalra száműzi a központi karaktert, felkavarja a csoportdinamikát, szinte minden fő szálat nyitva hagy, és még egy izmos cliffhangert is bedob a végére, mely a valóság érvényességét kérdőjelezi meg. Nem az a fő rejtély, hogy mi történt a kapitánnyal (és nem is az, hogy hány éves), hanem az, hogy megvilágosodásakor mire ébredt rá? Talán arra, hogy a Phaeton-expedíció sem valóságos? Hogy az is csak egy játék, kísérlet, egy újabb valóságshow? Ezekre a kérdésekre már sosem kapunk választ. Kár, mert érzésem szerint a szereplőkben, a sztoriban és a koncepcióban is rengeteg potenciál rejlett – sajnos a FOX nem tanult a Firefly esetéből, és egy újabb remek sci-fi történetnek vetett idejekorán véget.

Az Edge of Never hatásvadász trailere

További információk:

  • A pilot/sorozat/film (nevezzük akárhogy) megvásárolható DVD-n. Extrák sajnos nincsenek rajta.
  • Ha a FOX megrendelte volna a sorozatot, a honlapra minden héten felkerültek volna a valóságshow, az Edge of Never epizódjai, amikben plusz információkat is elhintettek volna a sorozat történéseiről.
  • A vallatószobában játszódó jelenetek a színészek improvizációira épülnek.
  • Öröm az ürömben, hogy a kapitányt alakító Nikolaj Coster-Waldaut a Virtuality kaszája után castingolták az HBO új sorozatába, a Game of Thronesba. A George R. R. Martin regényfolyamából készülő adaptációban Jaime Lannistert fogja alakítani.

Kapcsolódó linkek:

A Virtuality imdb-s honlapja

Egy rajongói blog, számos érdekes háttérinfóval, interjúval, videóval

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: tévésorozat

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon