1982-ben visszafordíthatatlan folyamat vette kezdetét. Habár korábbi filmekben is alkalmazták már az akkoriban még bizonytalanul botladozó számítógépes animációt, ezek a trükkök a Tron megjelenésekor váltották ki a leghangosabb reakciót, hiszen az említett filmben minden addigi alkotásnál nagyobb szerepet játszott a komputeres grafika alkalmazása. A film cselekménye ezt természetesen indokolttá is tette, hiszen a történet nagyrészt a számítógép belsejében játszódik, s már akkor megindult a találgatás a filmtrükkök jövőjéről.

Tron, 1982A kilencvenes években a szakma és a közönség álla látványosan leesett a Terminator 2 és a Jurassic Park képi világától, noha azt mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a lelkesedők mellett azonnal megjelentek az első fanyalgók is. Sajnálkozásuk teljesen érthető, hiszen a mozgókép felfedezése óta szakemberek ezrei végeztek úttörő jellegű kísérleteket a látványvilág minél hihetőbbé tételére, ezek az erőfeszítések pedig elképesztő találékonyságról és alaposságról árulkodnak. A türelmet és precizitást igénylő kockázásos bábanimáció, a kidolgozott maszkok és jelmezek, a bájos miniatűr terepasztalok és makettek, az óriási méretben elkészült díszletek, az önmagukban is szemet gyönyörködtető háttérfestmények mind-mind ennek a korszaknak a legmeghatóbb és leginkább elismerésre méltó eredményei.

A CGI ezeknek fényében kevésbé tűnik emberközelinek, ráadásul a nyakunkon a legújabb hóbort: a tökéletességhez közelítő, három dimenzióban élvezhető gépi grafika. Igaz, már az ötvenes években is készültek térhatású alkotások, napjainkban (és elsősorban az Avatarnak köszönhetően) jutott el arra a szintre a technika, hogy félő: valamit is magára adó filmkészítő nem lesz hajlandó az eddig megszokott két dimenzióhoz ragaszkodni.

Fanyalgók persze mindig is voltak. Rudolf Arnheim már 1931-ben, a hangosfilmek és a színes filmek megjelenése miatt temetni kezdte a mozgóképet. Aggályai (részletesen kifejti őket egy könyvhosszúságú esszében) elsősorban a befogadói élménynek szóltak, pedig hol sejthette még akkor, hogy évtizedek múltán már halott színészek is megjelenhetnek a vásznon, ha egy kellően elvetemült rendező úgy látja jónak, és hús-vér embertől gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek lesznek!

A számítógépes grafika térhódítása a régimódi nézőknél is érzékenyebben érintette magukat a filmeseket, akiknek korukhoz és vérmérsékletükhöz mérten, így vagy úgy, de bizony reagálniuk kellett az új kihívásra. Hogy egy tanulságos példát említsünk, a második generációs stop motion zsenik elegánsan nyugdíjba vonulhattak még, ám döntésre kényszerültek a harmadik generációsok, akik, ha nem akartak pályát változtatni meglett férfifejjel, bizony el kellett, hogy adják a lelküket a CGI ördögének (mint a Star Wars-saga birodalmi lépegetőiről híres Phil Tippett, akinek élethű farkasaival találkozhatnak a Twilight-saga kedvelői a legújabb részekben), és csakis a negyedik generációsok, mint Ron Cole (Sinbad: The Fifth Voyage) engedhetik meg maguknak, hogy a nosztalgiahullámmal vegyes komputergrafika-csömört kihasználva újból kézzel fogható eszközeikhez nyúljanak – nem kizárólag hobbiszinten persze.

Egy vaskalapos rajongó (mint e sorok írója) cinizmussal, keserű kiábrándultsággal fogad minden egyes új, háromdés CGI csodát. Megvetése, ha nagyon muszáj, megindokolható. És ilyenkor, ezekben a számára válságos pillanatokban a lehető legjobb időzítéssel érkezik egy film, amit egy hozzá hasonló is izgatottan, reménykedve várhat, és a huszonegyedik század technikája iránt érzett összes ellenszenvét egy csapásra elfeledheti.

A Tron: Örökség. Egy film, egy folytatás, amelynek megszületése már közel harminc évvel ezelőtt egyértelmű kellett, hogy legyen. Az alapötletből, a történetéből kifolyólag az egyetlen ésszerű és logikus lépés volt, hogy ebben a korban, a háromdé és a CGI fénykorában ezt a folytatást el kellett készíteni. A sztori részletesebb ismerete nélkül sem túlzás kijelenteni, hogy a vizuális trükkök nem az öncélú látványorgia kedvéért szerepelnek, hanem a cselekmény tökéletes kiszolgálásáért készültek, tehát aki ismeri az első részt, bátran, bizakodva ülhet be erre a másodikra. Hosszú idő után e sorok írója is így fog beülni. Az eredmény pedig hamarosan kiderül.

Kollárik Péter (Chelloveck)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 6 hozzászólás.

  1. attila szerint:

    Én voltam az egyetlen, aki elaludt az unalomtól az első rész alatt?

  2. crei szerint:

    Ha nem lett volna az akkoriban forradalmi látvány, akkor egy elég gyengécske filmecske lenne. De ott volt.

  3. chelloveck szerint:

    Nem egy pörgős film, a párbeszédek botrányosan gyengék, a címszereplő pedig nekem határozottan ellenszenves, mégis szívesen újranézem bármikor (a legutóbb néhány hete). Gyengén volt kidolgozva az alapötlet, mégis olyan találó, hogy én élvezem a sztorit a mai napig, és a motoros meg a diszkoszos rész sok gyengeséget feledtet. Én különben is imádom! az unalmas filmeket. A legjobban attól félek, hogy az Örökség túl GYORS lesz nekem.

  4. noro szerint:

    Az első filmet első alkalommal fekete-fehér tévén láttam. Mit mondjak, nem jött át annyira a látvány 😆

  5. hackett szerint:

    Chelloveck:
    Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni Neked. A látvány és a zene szerintem mindent visz, a sztori és a karakterek igazából csak zavaró tényezők, nem értem, miért erőltették.:)
    Sam érkezése és az Arénás rész számomra székhez szegezős élmény volt.

  6. Kornya_Zsolt szerint:

    Én a regényváltozat fordítása közben aludtam el majdnem. Azóta minden megjelenési formájában kerülöm.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon