SFmag

Induljunk ki abból, hogy egy fiatalabbaknak szóló könyv felnőtt fejjel is szórakoztató lehet, és a beszélő állatoknak sem kell feltétlenül aranyosnak lenniük. Garth Nix regénye mindkét felvetésre megnyugtató választ ad.

Az utóbbi években egyre gyakoribb, hogy ismert szerzők jelentkeznek young adult regénnyel, vagy alapvetően YA könyvekben utazó szerzők kapnak nagyágyúkhoz méltó marketinget a hátuk mögé. A trendet az teszi igazán érdekessé, hogy a jelek szerint a megcélzott közönségen túl – a YA eredetileg a nagyjából a 14–21 éves korosztálynak szólna – ezeket a műveket egyre többen olvassák a nem annyira fiatal felnőttek közül is. Ez különösen a fantasztikus témájú könyvekre igaz (és a Twilight-sorozatra, de ebbe ne menjünk bele), ami igazából nem túl meglepő – sok szerző sokkal jobban elengedi magát, ha fiatalabbaknak ír.

A cselekmény és a fordulatok szintjén egy YA regény sem fogja felvenni a versenyt egy sok szálat mozgató, csavaros krimivel vagy epikus sci-fivel, de a viszonylagos egyszerűséget ellensúlyozzák a rendkívül friss ötletek, amelyek például – ha már a fantasyt emlegettük – az unalmas sablonsorozatokból egyszerűen hiányoznak.

Fentiek természetesen kizárólag a jól megírt fantasztikus témájú YA regényekre vonatkoznak: ilyen Cory Doctorow Little Brotherje (magyarul Kistestvér), Clive Barker Abaratja, Neil Gaiman Coraline-ja vagy China Miéville Un Lun Dunja; az éppen felívelő csillagzatú Baciagalupi is most jött ki a Shipbreakers-szel.

Utólag nehéz eldönteni, vajon ez a divat a már lecsengett Harry Potter-láz áldásos hozadéka, vagy amúgy is természetes folyamat kiteljesedése. Hiszen a jelenség nem új, csak a pre-harrypotter korszakban sokkal kevesebb figyelmet kaptak a főleg fantasy témájú YA könyvek. Az egyetlen kivétel talán Philip Pullman, aki még a kilencvenes években komoly elismerésre tett szert a kiváló His Dark Materials (Az úr sötét anyagai) trilógiával. Ekkoriban jelent meg Garth Nix Sabrielje is.

Garth Nix

Garth Nix nem álnéven ír (bármennyire is adná magát a feltételezés), és fantasztikus témájú YA könyvekben utazik. Az úriember egyébként ausztrál és nálunk valószínűleg nem túl ismert, de több millió példányban eladott, díjnyertes fantasy-szerző. Három nagy sorozata van: az Old Kingdom-széria (aminek első része az itt tárgyalt Sabriel), a Lucasfilmmel koprodukcióban készült Seventh Tower-sorozat; a kicsit filozofikus Keys to the Kingdom hét könyve a hét testet öltött napjaival és egy eltűnt Teremtő Akarattal foglalkozik.

A Sabriel 1995-ös könyv, de főhősén és a témaválasztásán egyáltalán nem fogott az idő – sőt komorabb hangvételével talán éppen most kezdi igazán beérni a divatot. A Sabriel ugyanis egy halottidéző nekromanta lány története, aki az életét kockáztatva a túlvilágon próbál leszámolni a világot fenyegető veszéllyel.

Ancelstierre-t és a Régi Királyságot évszázadok óta elválasztja a Fal, a tengertől tengerig érő, ősi erejű mágikus jelekkel megerősített védősánc. A két szomszédos terület nem is különbözhetne egymástól jobban: a déli Ancelstierre  a mi huszadik  századunk elejére emlékeztető fejlettségi szinten áll, van kezdetleges telefon, autó és elektromosság, a Régi Királyság viszont ízig-vérig fantasy birodalom, kardokkal, mágiával és örökké borongós időjárással.  A határvidékként szolgáló Mezsgye amolyan furcsa keveréke a kettőnek, mert a napsütésből közvetlenül át lehet látni a havazásba, a  puskákat kardokra cserélik az állandóan visszatérő (és támadó) halottakkal viaskodó katonák, az idevezényelt tisztek pedig járatosak a mágiában. Minél délebbre megy valaki a Faltól, annál hétköznapibbá válik az élet (olyannyira, hogy ott már a Régi Királyság létezése is buta mesének tűnik), a Fal északi oldalán viszont szép lassan elromlanak a modern eszközök, és egyébként is külön engedéllyel lehet csak átjutni, olyan veszélyes.

Abhorsen, a nekromanta egyike azon keveseknek, akik mindkét világban szabadon járhatnak-kelhetnek. A sztereotip elképzelések ellenére a nekromanták itt nem gusztustalan halottidézők, hanem azok a mágiahasználók, akik varázskardjukkal és hét harangjukkal ismét a nemlétbe taszítják az élők közé visszatért hullákat – vagyis inkább védelmező erőként, mint ártó hatalomként tevékenykednek. Ők azok, akik képesek átlépni a túlvilágba vezető folyóba, ami kilenc kapun át zubog a végső megsemmisülés felé. Ez az ösvény persze kétirányú, és megesik, hogy valami igazán nemkívánatos halott is megteszi ezt azt utat visszafelé.

Sabriel

Abhorsen Ancelstierre-ben nevelkedő fiatal lánya, a tehetséges Sabriel saját bőrén tapasztalja meg ezt, amikor tanulmányait befejezve már a jövőjét tervezgeti: az egyik este felbukkan egy szörnyeteg az iskolában, amely apja üzenetét tolmácsolja neki, átadja neki a harangokat és a kardot (majd illedelmesen elpusztul). Sabriel habozás nélkül útnak indul a Fal túloldalára, hogy kiderítse, mi történt Abhorsennel, aki valahol csapdába eshetett a túlvilágon. A Régi Királyság behavazott birodalmában viszont azonnal gonosz erő tör ellene és tovább bonyolódik a helyzete. Sabriel számos megpróbáltatás árán felszereli magát néhány varázskönyvvel, maga mellé veszi apja régi szolgáját, Moggetet, a macska alakba bűvölt vénséges, veszélyes lényt, majd egy szoborrá változtatott fiatalember is segítőnek szegődik mellé. A kétszáz éve raboskodó Touchstone ráadásul fontos szerepet játszott – és játszik –  azokban az eseményekben,  amelyek szorosan összefüggenek Sabriel meg az édesapja sorsával.

A történetből elég is ennyi – a lényeg úgysem az egyébként nem túlzottan bonyolult sztori, hanem a világ és a főhős, és ezekben jól teljesít a Sabriel, különösen a határvidék első világháborús-lövészárkos-élőholtas területe nagyon eltalált. Néhány kérdést jótékony homály fed, talán ezekre a folytatások  (a Lirael és az Abhorsen, pár novella,  illetve a készülő új történet) választ adnak majd. A „kanonizált” és „zabolátlan” felosztású mágia plusz a nekromancia használata határozottan jó, a háttér kellően komor, de nem esik túlzásokba – érdemes megpróbálkozniuk vele azoknak, akik szeretik az ötletes fantasyt.

Egyéb információ:

A szerző honlapja

Hozzászólások

hozzászólás