Gaiman mostanában keveset ír, akkor is főként ifjúsági könyvet vagy blogot, mintha húzná hűséges olvasói idegeit. Igen, valljuk be, hogy várunk egy nagyregényt, mint az Amerikai istenek, és addig fájó szívvel olvassuk a rövidke elbeszéléseket. Ilyen A temető könyve is, amit igencsak öregbetűsre kellett vennie az Agave kiadónak, hogy tisztességesen vastag kötetet tarthassunk a kezünkben.

A regény főszereplője Senki Owens. Másfél éves korában a Jack nevűek lemészárolják a családját, de ő szerencsésen elmenekül a házuk melletti temetőbe, ahol egy gyermektelen kísértetházaspár örökbe fogadja. Itt nő föl a sajátos szabályok szerint, azzal a tudattal, hogy a gyilkos még mindig vadászik rá.

Részben külön is publikált, novellaszerű történetekben ismerkedünk meg a temető lakóival. A szülők, szomszédok mind szellemek, akik koruknak megfelelően ízesen beszélnek, és ósdi gyereknevelési tanaik szerint még jól el lehet tángálni az engedetlen kölyköket. A Gyermekjóléti Szolgálat biztosan tátaná a száját, ha látna, hogy egy régi kriptában ágyaznak meg Senki Owensnek. Szociális hálózatát ifjan elhunyt gyerekek kísérteteivel és vízpróbának alávetett boszorkánnyal építi ki. Az egyetlen félig-meddig élő alak a gyámja, Silas, aki élelmet hoz a külvilágból, és gondot fordít az oktatására is: a sírkövekről tanítja olvasni.

Gaiman jófajta tolvaj. Magába szívja a mitológiát, a popkultúrát, a babonákat és legendákat, aztán egyedi keverékben újrahasznosítja őket. Most elsősorban a Dzsungel könyvével vállal rokonságot. Nemcsak a civilizációtól elszakított, farkasok/szellemek közt cseperedő kisfiú és a vadászó Sir Kán/Jack áll párhuzamban, hanem az epizódok konkrét cselekményében is. Maugli és Senki is megpróbál beilleszkedni az emberek világába, vagy mindketten megkívánnak és ellopnak egy ősi tárgyat a fehér kobra/a szlír figyelmeztetése ellenére.

Már a Kipling áthallás és a gyerek főszereplő is adná az ifjúsági címkét, és a komor háttér ellenére valóban bájosak a történetek. Meseszerű sémák sorjáznak végig a könyvön: a próbatétel, a tiltott gyümölcs csábítása, a helyes és a helytelen kérdése. A szereplők is ennek megfelelően egy-egy fő jellemvonással bírnak. A klasszikus szerkezetben azonban a modern fiatalok is találnak kapaszkodót, hisz ismerhetik a magányt, a beilleszkedési zavarokat, vagy a kamaszlét klasszikus identitáskeresését; a felnőtt olvasókat pedig most sem fárasztja azzal, hogy a tanulságot a szánkba rágja.

A Coraline-féle gyermekborzongatás viszont (hiába adná a környezet) elmarad. Ez nem horror könyv, ez színtiszta mese, így teliholdat, csörgő láncokat és huhogást várni fölösleges. A szellemek emberiek, kifejezetten materialisták, félelmeik és vágyaik vannak – már ha egy sírkő a tulajdonosa nevével emberi kívánság lehet. Maga a kísértés és riogatás csak a Senkinek készített tantervben jelenik meg, mintha fizikából vagy kémiából igyekezne ötösre vizsgázni.

Az egyedi hang és Gaiman meseszövő képessége teszi emlékezetessé A temető könyvét, és az élő, eltalált epizódok, mint a haláltánc éjszakája – pedig a lehetőségek kiaknázásában messze nem ment el a végsőkig. Az olvasóban hiányérzet marad, amiért ennyire szűk ablakot nyitott a világára.

A temető könyve megnyerte a 2009-es Hugo-díjat, és pletykálták, hogy Neil Jordan (Interjú a vámpírral) máris a megfilmesítésen dolgozik, de egyelőre pihentetik a tervet. Gaiman mostanában nagyon divatos, mondhatni sztár. Pedig ezt íróként kevesen érik el, elvégre ki kíváncsi az irodalomra, főleg, ha fantasztikus. És amíg legtöbbször viszolyog az ember a túlzott személyi kultusztól, ez esetben örülök neki. Főleg, amikor fantasztikumot ritkán olvasó ismerősök is sorra veszik a könyveit, és azt lesik, mikor jön a következő.

Neil Gaiman: A temető könyve. Agave Könyvek, 2010

További információk:

  • A magyar kiadásba is bekerültek Dave McKean illusztrációi. Gaiman sokadszorra dolgozott együtt vele, nevéhez fűződik több közös képregényprojekt, köztük a leghíresebb a Sandman sorozat borítói.
  • Gaiman felolvassa a Temető könyvét: http://www.mousecircus.com/videotour.aspx
  • E hónapban jelenik meg magyarul a Sandman képregény harmadik kötete a Cartaphilus gondozásában, valamint az Agave újra kiadta Gaiman Terry Pratchett-tel közösen írt regényét, Az elveszett próféciákat.

Linkek:

http://www.neilgaiman.com/ – Neil Gaiman hivatalos honlapja

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás.

  1. christiancrowe szerint:

    Annyira azért nem bánom, ha rövid sztorikkal jelentkezik, ha azok legalább a Tükör és Füst szintjén állnak. A Törékeny holmikból már nem volt mind olyan tökéletes… 🙂
    Egyébként érdekes, de kevés olyan író van, akiben megvan ez a fantasztikus képesség, mint Gaiman-ben, hogy bármihez is nyúl, bármilyen műfajban is próbálja ki magát, az ember nem érzi, hogy ne mozogna benne otthonosan.

  2. kwindu szerint:

    Igen Gaiman nagy kedvencem és ez a könyv nagyon jó csak ne lett volna olyan rövid:-)

  3. Kornya_Zsolt szerint:

    A könyv tele van bűbájos burkolt áthallásokkal – például Jack Ketch és az ő gyilkos kis kötele, amit még a röntgensugár sem mutat ki. (Jack Ketchnek a Tyburnben akasztó londoni hóhérokat hívták, ugye.)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon