A két éve elhunyt Arthur C. Clarke vitán felül a tudományos-fantasztikus irodalom legendája, de Frederik Pohl is a legnagyobb nevek egyike. Milyen mű születhet két sci-fi nagymester együttműködéséből? Akár zseniális is, de előfordulhat, hogy a kész mű inkább csak a szerzők kedvenc motívumainak gyűjteménye lesz. A Metropolis Media kiadásában idén megjelent Végső bizonyítás esetében sajnos az utóbbiról van szó.
A magyar kiadás borítója
A regény főhőse Randzsit Szubramanian indiai matematikus, akinek szinte teljes életpályáját végigkísérjük. Randzsitnak sikerül bebizonyítania Pierre Fermat 1637-ben lejegyzett sejtését, miszerint a Pitagorasz-tétel ismert képlete csak négyzetszámokkal érvényes. De ez csak az egyik ága a történetnek. Egy szupercivilizáció észlelte az első földi atomrobbantásokat: ezek alapján az emberiséget veszélyesnek ítélték, így útnak indították egy kliensfajukat, hogy pusztítsák el civilizációnkat.
De hogyan lehet összehozni a két egymástól távol álló problémát? Ezzel bizony a szerzőpáros is gondban volt. Mert igaz ugyan, hogy Randzsit gyerekkori barátja, Gamini révén kapcsolatban áll a Pax Fidem nevű szervezettel, melynek célja a világbéke megteremtése a birtokukban álló szuperfegyver segítségével, de a matematikai problémának semmi köze a világ megmentéséhez. Ráadásul a megmenekülés is elég kurtán-furcsán következik be: a szupercivilizáció úgy dönt, hogy talán mégsem kell kiirtani az embert.
A regény tele van a szerzőktől már ismert ötletekkel. A gigalakták szupercivilizációja az Elsőszülöttteket idézi, más idegen fajok a hícsíkkel mutatnak párhuzamot. Természetesen előkerül a műben az űrfelvonó is, ahogy a napvitorlások is, ez utóbbiak ábrázolásához jelentős részben beemelik Clarke hasonló című novelláját is. Az egyik főszereplőt halála után Robinette Broadheadhez hasonlóan digitális formában élesztik újjá, és persze a történet túlnyomó része Srí Lankán játszódik. Új ötlet sajnos kevés van a műben.
A regény igazi gyengéje a magánéleti szál. Kezdeti problémák után Randzsitnak és élete párjának, Myrának szinte minden sikerül: idilli boldogságban élnek, ami nem is lenne baj, ha nem száz oldalakat pazarolnának ennek ábrázolására az írók. Párbeszédeik többsége életszerűtlen: évek óta nem látják egymást és a második mondatban már tudományos kérdésekről tárgyalnak. A feszültséget annak kellene fenntartania, hogy kb. húsz oldalanként megtudjuk, már megint aggasztó dolgokat láttak a híradóban. Lányuk, Natasha esetében különösen giccses romantikus történetté válik a mese: nem elég, hogy ő nyeri az első Holdon rendezett olimpia repülőversenyét (sic!), még az első napvitorlásverseny mezőnyébe is bekerül. A mű legérdekesebb részei azok a matematikai játékok, melyeket az olvasó Randzsit előadásában megismerhet, de a Szubramanian-házaspár külföldi útjai néha egy bédekker leírásait idézik.
A politikai és magánéleti ellentétek nem elég árnyaltak: az államok között is jól meg lehet különböztetni jókat és rosszakat, az embereknél meg különösen. Így Észak-Korea, Kolumbia és Venezuela rászolgált az elektronikus és hadi infrastruktúrájukat romba döntő csapásra, de az Egyesült Államok is megkapja megérdemelt büntetését ‒ igaz, nem a Pax Fidemtől. A karakterek abszolút nem életszerűek, néha furcsa szituációkba is hozzák őket az írók: egy idős szerzetes látogatásának a regényben egyetlen oka, hogy az olvasó megtudja, milyen ügyes kis autója van.
Mint azt a regény egy német kritikusa megfogalmazta, a szerzők célja az lehetett, hogy “írjanak valami kedveset”. Ez tulajdonképpen sikerült, a regényben rengeteg szimpatikus alakkal találkozunk, akik tökéletes harmóniában élnek. De egy jó regényt a jól ábrázolt konfliktusok éltetnek, azoknak pedig a Végső bizonyítás híján van. Sajnos ezt a könyvet csak a szerzőpáros nevével lehet eladni, a tartalma kevés hozzá.
További információk:
- Clarke 1988 óta tizenkét regényt írt szerzőtárs közreműködésével. Ezek közül magyarul a fentiekben tárgyalton kívül a Gentry Lee-vel közösen írt Bölcső illetve a Stephen Baxterrel készült Idő szeme-trilógia jelent meg.
- Frederik Pohltól idén még egy regény jelent meg magyarul, A hícsík birodalma, szintén a Metropolis Media gondozásában.
Linkek:
Arthur C. Clarke az Internet Speculative Fictions Database-ben
Frederik Pohl az Internet Speculative Fictions Database-ben
A regény angol nyelvű wikipediás oldala
Hozzászólások
[adeptus további írásai]
Sajnos tényleg nem az igazi, és a Baxterrel közösen írt Időodisszeia-trilógia is hasonlóképpen gyengécskére sikerült. Sajnálom, mert igencsak kedvelem Clarke-ot, de itt most a társszerzők sem tudtak segíteni…
Egyszer elmegy, de újraolvasni biztosan nem fogom. A vége kifejezetten összecsapottnak hat.
Az Időodisszeia nekem azért jobban bejött