Vajon képesek leszünk egy napon fénynél gyorsabb űrhajókkal utazni? Lebegő taxit hívunk, ha haza akarunk menni egy buli után? Véd-e majd bennünket személyes erőtér, mint Asimov Alapítványában?

Ezek a sci-fi toposzok egyszerre fantasztikusak, mivel lehetetlennek gondoljuk őket, és közönségesek, mivel már visszaköszöntek ezer meg ezer sci-fi könyvben és filmben. Ám ismét érdekessé válnának, ha tudnánk, mi és miként működteti őket. Egyáltalán: megvalósulhatnak?

Mára már közhely Arthur C. Clarke eredetileg humornak szánt „törvénye”1, mely szerint „Ha egy kiváló idősödő tudós valamiről azt állítja, hogy az megvalósítható, valószínűleg igaza van. De ha azt mondja, hogy a dolog lehetetlen – szinte biztos, hogy téved.”

Számos példát hozhatunk arra, amikor neves tudósok rosszul mérték fel a jövő fejlődésének irányát. Lord Kelvin, a viktoriánus kor egyik legnagyobb fizikusa például kijelentette, hogy lehetetlen levegőnél nehezebb repülő szerkezeteket építeni. Rutherford, az atommag felfedezője pedig elképzelhetetlennek tartotta, hogy felfedezése atombomba építésébe torkollhat.

Rutherford tévedett, és ironikus módon tévedése bizonyítéka – és az atombomba – közvetetten a lehetetlen egyik „hivatásos” tanulmányozójának, vagyis egy sci-fi írónak köszönhető, már amennyiben hihetünk az anekdotának, mely szerint Szilárd Leó 1932-ben, elolvasva Wells regényét, a The World Set Free-t, amely 1933-ra teszi az atombomba megépítését2, annyira tűzbe jött, hogy a két évtizeddel korábban megjósoltak szerint 1933-ban valóban rájött a láncreakció elvére, amellyel egyetlen urán atommag erejét trilliószorosra lehet növelni.

A jövőkutatásnak több ága van; a malthusiánus álláspont figyelembe veszi, hogy a fejlődésnek, illetve a növekedésnek áthághatatlan korlátai vannak: a Föld (illetve a Naprendszer) nyersanyag- és energiakészlete nem kimeríthetetlen. Előrejelzéseik alapján úgy tűnik, a földi kultúra csak a sci-fi világában terjedhet ki kozmikusan. Ám lehetetlen és lehetetlen között is van különbség. Niels Bohr dán fizikus azt mondta: „Jósolni nagyon nehéz, különösen, ha a jövőről van szó”.

Michio Kaku elméleti fizikus a lehetetlennek három szintjét különbözteti meg.

A lehetetlen első szintje: Ezek a technológiák ma még lehetetlennek számítanak, de nem mondanak ellen a fizika ismert törvényeinek, ezért módosított formában néhány száz éven belül megvalósulhatnak. Ide tartozik a teleportáció, az antianyag-hajtómű, a telepátia bizonyos formái, a pszichokinézis és a láthatatlanság.

A lehetetlen második szintje: Ezek a technológiák a fizika ismert törvényeinek peremvidékén mozognak. Ha egyáltalán lehetségesek, több ezer vagy több millió év is szükséges lehet a megvalósításukhoz. Ide tartoznak az időgépek, a hiperűrutazás és a féreglyukakon való átkelés.

A lehetetlen harmadik szintje: Ezek a technológiák ellentmondanak a fizika ismert törvényeinek. Ha mégis lehetségesnek bizonyulnának, az alapvetően változtatná meg ismereteinket a fizikáról.

Nemcsak a jövőkutatókat izgatja azonban a jövő, a sci-fi írók is újabb és újabb utópiákat és disztópiákat vázolnak fel, és bár nekik semmi esetre sem feladatuk a jövő minél pontosabb előrejelzése, hiszen az irodalom területén alkotnak, a fantázia szabadsága lehetővé teszi számukra, hogy korlátok nélkül építkezzenek. Ki tudja, talán épp merész ötleteik mutatnak utat a tudománynak?

Ezeket a sci-fi művekben ábrázolt technológiákat a tudósok sokszor azért tartják lehetetlennek, mert arra gondolnak, hogy civilizációnk jelenlegi szintjén lehetetlenek. Fontos tehát a „lehetetlenségeket” rangsorolni, és soha nem haszontalan elmélkedni rajtuk.

Vajon a legismertebb sci-fi toposzok ábrándok, vagy megvalósulhatnak? Nézzük meg őket egy fizikus szemével!

Erőtér

Mára az erőpajzs olyan bevált sci-fi technológia, amin el sem gondolkodunk: szinte már az a meglepetés, ha, akárcsak a Firefly-ban vagy a Csillagközi rombolóban (Battlestar Galactica), egy űrhajó nem rendelkezik erőtérrel, amely elhárítaná a lövedékeket. Első pillantásra egyszerűnek tűnik: adott egy láthatatlan, de áthatolhatatlan réteg, amely a lézersugarakat és a meteorokat egyaránt elhárítja. Ha létezne ilyen erőtér, az alapvetően megváltoztatná életünket: nemcsak az űrhajókat és az országokat védené, de hidakat és utakat is lehetséges lenne egy gombnyomással felépíteni. Akár még felhőkarcolók is épülhetnének pusztán erőtérből, települések lennének az óceán fenekén, és a felszíni városok fölötti erőtér szabályozhatná az időjárást. Fölöslegessé válna az üveg és a vasbeton.

Látszólagos egyszerűsége dacára az erőtér az egyik legnehezebb, laboratóriumban létrehozható jelenség. Ahhoz, hogy megérthessük az erőtér működési elvét, vissza kell ugornunk Michael Faraday-hez a XIX. századba.

Faraday laboratóriuma

Faraday egy szegény kovács fia, autodidakta zseni volt, aki először képzelte el az „erővonalakat”, amelyek a mágnesből kiindulva kitöltik az egész teret. Faraday ezeknek az erővonalaknak az erősségét a laboratórium bármely pontján meg tudta mérni. Nagyobb léptékben: ha valaki lerajzolná a Föld mágneses terét, látná, hogy a vonalak az északi pólusból kiindulva a déli pólusnál térnek vissza a Földbe. Faraday szemében az üres tér egyáltalán nem volt üres, sokkal inkább erővonalakkal teli. Ez a fizika egyik legfontosabb elmélete. Lényegében a mező leírható a tér minden pontjához rendelt számok halmazaként.

Faraday felfedezésének köszönhetjük, hogy ezt a cikket most képernyőn lehet elolvasni (vagy hogy ki lehet nyomtatni). Amikor Faraday egy huzaltekercs fölött mozgatva egy mágnest észrevette, hogy elektromos áramot fejlesztett a huzalban annak érintése nélkül, a kezünkbe adta azt az erőt, amely modern társadalmunkat üzemelteti.

Az elmúlt kétezer év egyik legjelentősebb eredménye az univerzumot működtető négy kölcsönhatás azonosítása volt, amelyek mindegyike3 mezőként is leírható. Sajnos azonban egyik tulajdonságai sem felelnek meg egészen a sci-fi művekben szereplő erőtérnek. Ne tegyünk még azonban le róla! Először is, lehetséges, hogy felfedezünk egy ötödik erőt, amelyet eleddig nem sikerült laboratóriumban megfigyelni. Talán csak kis távolságokra hat, és ezért csillagászati mérések során sem derült eddig rá fény. (Igaz, az ötödik erő utáni kutatások egyelőre kudarcot vallottak, tehát nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem létezik, mint annak, hogy igen.) Másodszor, talán plazma4 segítségével is imitálható az erőtér egynémely tulajdonsága.

Ha egy gázt kellően magas hőmérsékletre hevítünk, az elektronok leválnak az atommagokról, és ionizált gáz jön létre, amelyet mágneses és elektromos mezők segítségével alakítani lehet, többek között plazmaablakot5 (vékony plazmaréteget) hozva létre, amely már el képes választani a vákuumot a közönséges levegőtől. Így egy átlátszó réteg hozható létre az űrhajó körül. A Star Trekben az erőtér a dokkot is elválasztja az űrtől, ami nemcsak díszletet takarít meg a filmeseknek, de elméletileg meg is valósítható.

A plazmaablak hasznosíthatósága rendkívül széles körű. Sokszor a mikroméretű gyártási folyamatokhoz vákuumra van szükség, de vákuumban dolgozni drága mulatság. A plazmaablak azonban könnyedén fenn tudja tartani.

Ady Hershcovitch (balra) and Michael Greene (jobbra) a plazmaablak előtt

A plazmaablak vajon képes lehet áthatolhatatlan erőtérként is fellépni? A jövőben elvileg elképzelhető olyan magas hőmérsékletű és nagy erejű plazmaablak, amely elpárologtatja a beérkező lövedékeket. A sci-fiben található erőtér létrehozásához azonban sokkal inkább több technológia kombinációja szükséges, amelyek rétegről rétegre váltakoznak. Egy réteg nem lenne elég a lövedék megállítására, de együtt már sikerrel járhatnak.

A plazmaablak alatt lehetne például egy nagy energiájú lézersugarakból álló függöny, amely felhevítené a beérkező tárgyakat. Emögött pedig egy szén nanoszálakból álló második függöny lenne, amelynek szálai egy atom vastagságúak, de erősebbek az acélnál. Noha manapság a leghosszabb szén nanoszál csak 15 mm hosszú, elképzelhető olyan jövő, ahol bármilyen hosszúságú nanoszálakat képesek leszünk gyártani. Ezeket összeszőve olyan láthatatlan (mivel minden szál atomi méretű) réteg hozható létre, amely szinte bármilyen tárgyat képes felfogni.

De még ez a sokrétegű pajzs sem teljesíti a sci-fi erőtereinek összes követelményét: mivel átlátszó, a lézersugarak továbbra is áthatolnak rajta. Lézer ellen a fotokromatikus6 technológia fejlődése jelenthet megoldást, ám jelenleg az sem állítja meg a lézersugarakat.

Lebegő autó

A Vissza a jövőbe légdeszkája Alex Needham fotója, Sanghaj

A sci-fi filmek és könyvek tele vannak lebegő autókkal, deszkákkal, székekkel, amelyek működtetéséről az írók szerényen hallgatnak, vagy csak annyit mondanak, hogy „antigravitációs” elven működnek.  A tudomány jelenlegi állása szerint az efféle antigravitációs eszközök megvalósíthatatlanok, a mágneses lebegő autók azonban realitássá válhatnak. Ha a szobahőmérsékletű szupravezetőket felfedezik a jövőben, az ember pusztán mágneses erőterek segítségével lebegtetheti a tárgyakat. Azt tudjuk, hogy ha két mágnest azonos pólusuk felől közelítünk egymáshoz, a két mágnes taszítja egymást. Ugyanezen elv alapján nagy súlyokat is fel lehet emelni a földről. A mágnesvonat már egy a megvalósult jövő képviselői7 közül: közönséges mágnesek segítségével lebeg a sínek fölött. Mivel a súrlódás nem létezik, rekordsebességgel képes haladni a levegőpárnán.

A mágnesvasút azonban még meglehetősen drága. Hatékonysága tovább növelhető szupravezetők segítségével, amelyeknek minden elektromos ellenállása megszűnik abszolút zérus közelében. Mivel azonban költséges ilyen mértékben lehűteni mágneseket, a nagy áttörésre várnunk kell a szobahőmérsékletű szupravezetők felfedezéséig (amelyek nemcsak a közlekedést, de a teljes ipart forradalmasítanák – hiszen nem veszne el elektromos energia a vezetékekben). Ez utóbbiak segítségével elég gazdaságosak lennének azok az erős mágneses mezők, amelyek a lebegő autók sorozatgyártásához szükségesek.

A jelenlegi legmagasabb hőmérsékletű szupravezető a higany-tallium-bárium-kalcium-rézoxid (Tl2Ba2Ca2Cu3O10), amely 125 K-en (-148 °C) válik szupravezetővé, de ez elég messze áll a szobahőmérséklettől. Még így is viszonylag megfizethető, mivel egy liter folyékony nitrogén (amely 77K-nél válik folyékonnyá) előállítása kb. annyiba kerül, mint egy liter tejé.

Teleportáció

A teleportáció egyike a legrégibb fantasztikus irodalmi ötleteknek8 (de már a Bibliában is említést tesznek róla; ApCsel 8:36–40) és része szinte minden bűvész kelléktárának – talán mert annyira egyszerűnek tűnik, elképzelhetetlen a sci-fi írók számára, hogy egy napon ne valósulhatna meg. Ha ez megtörténne, az megváltoztatná a civilizáció menetét. A háborúkban a csapatokat az ellenség hadállásai mögé teleportálhatnák, a mai közlekedési rendszer és annak kiszolgáló ipara idejétmúlttá válna.

Mára a teleportáció mindennapos kelléke a sci-fi filmeknek és sorozatoknak. Vajon létezhet?

A kérdés megválaszolásához vissza kell térnünk az alapokhoz. A newtoni fizika szerint a teleportáció lehetetlen: a tárgyak nem mozdulnak, míg valami nem löki meg őket, és nem tűnnek el és bukkannak fel váratlanul máshol. A kvantumelmélet szerint azonban a részecskék mindkettőre képesek. 1905-ben Einstein bebizonyította, hogy a fényhullámok részecskeként is viselkedhetnek. 1920-ra a kvantumelmélet egyik vezető fizikusa, Erwin Schrödinger számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy ennek ellenkezője is igaz: a részecskék, mint például az elektronok hullámtermészettel is rendelkeznek9, és megkísérelte leírni az elektronhullámok függvényeit. Rájött, hogy a korábbi, Bohr-féle atommodell téves, és az atommag körül keringő elektronok helyett hullámokat kell elképzelni. Munkája áttörést jelentett a fizika számára: a tudósok immár képesek voltak az atom belsejébe kukkantani és részletesen megvizsgálni az elektronhéjakat alkotó hullámokat. Maradt azonban egy kérdés, ami még mindig nyugtalanítja a tudósokat. Ha az elektron hullámként is leírható, mi a hullámtermészet? Erre Max Born adta meg a választ, aki azt mondta, a hullámok lényegében a valószínűség hullámai, vagyis az elektron részecske, ám a részecske megtalálásának valószínűségét Schrödinger hulláma adja meg. Minél nagyobb a hullámérték, annál nagyobb eséllyel található meg ott a részecske. Ez adja a kémia alapját: az elektronok egyszerre több helyen is lehetnek, és két atom megosztott elektronjai tartják össze a molekulákat. Enélkül a testünk atomjai és molekulái szétesnének.

Ez azt is jelenti, hogy kiszámítható valószínűsége van annak, hogy „lehetetlen” események előfordulhatnak.10 Például annak a valószínűségét is meg lehet határozni, hogy egyszer csak eltűnünk a számítógépünk elől, és mondjuk a Fidzsi-szigeteken kötünk ki a strandon. Az az idő azonban, hogy egy efféle esemény jó eséllyel bekövetkezhessen, hosszabb, mint az Univerzum életkora. Erre hiába várunk, nézzük meg inkább, hogy a kvantumelmélet törvényei segítségével építhetünk-e olyan gépet, amely egy tárgyat tetszés szerint elteleportál, mint a sci-fi regényekben?

A válasz meglepő módon igen.

Aria Jadefang festménye

Visszatérve az elektronokra: ha két elektron kezdetben egyszerre rezeg (vagyis koherens állapotban van), akkor is szinkronban marad a hullámuk, ha nagy távolság választja el őket egymástól. Ezt összefonódásnak nevezzük, és azt jelenti, hogy az egymással kölcsönhatásba kerülő elektronok, atomok, molekulák közösen végzik hullámmozgásukat. Akármi történik az egyik elektronnal, a másikra is hat.

Példának okáért vegyünk két elektront és mondjuk azt, hogy a rendszer teljes spinje nulla, vagyis ha az egyik spin „igen”, akkor a másik „nem”. A kvantumelmélet szerint a mérést megelőzően az elektron spinje egyszerre van mindkét állapotban, és amint a mérés megtörtént, a hullámfüggvény összeomlik és a részecske meghatározott állapotba kerül. Tehát ha a szóban forgó két elektron egyikének spinjét megmérjük, és az felfelé mutat, azonnal tudhatjuk, hogy a másik elektroné lefelé mutató. Ez a tudás gyorsabb a fénynél is – emiatt javasolta Einstein az EPR-kísérletet (Boris Podoloskyval és Nathan Rosennel együtt), hogy bebizonyítsa a kvantumelmélet helytelenségét. 1980-ban Alan Aspect és kollégái elvégezték a kísérletet, 15 méterre lévő detektorokkal mérve kalciumatomok fotonjainak spinjét, és eredményeik a kvantumelméletet támasztották alá. Az információ ennek alapján valóban képes tehát fénynél gyorsabban közlekedni, csakhogy koherencia útján nem lehet nem véletlenszerű információt küldeni.11

1993-ban az IBM tudósai, Charles Bennettel az élen bebizonyították, hogy atomi szinten lehetséges tárgyakat is teleportálni, pontosabban: egy részecske valamennyi információját (tervrajzát) átküldeni. Azóta a fizikusok fotonokat, sőt teljes céziumatomokat is teleportáltak. Talán néhány évtized sem telik bele, és eljutunk az első teleportált vírusig vagy DNS-molekuláig.

Miként lehetséges ez?

A kvantumteleportációs kísérletekben vegyünk két atomot, ezek neve legyen „A” és „C”, és a cél „A” információinak átvitele „C”-be. Bevezetünk egy harmadik atomot is, „B”-t, amelyik összefonódik „C”-vel, így koherenssé válnak. Aztán „A” kapcsolatba kerül „B”-vel. „A” információtartalmát „B”-be visszük át, eközben ők is koherenssé válnak. Mivel azonban „B” és „C” eredetileg koherensek voltak, „A” információja egyúttal „C”-re is átvivődik, vagyis lényegében „A” információja „C”-be teleportált. „A” információja a folyamat közben megsemmisül, tehát a kísérlet végén nem lesz két kópia belőle – vagyis ha valaha is sikerülne élőlényeket teleportálni, azok belehalnának a folyamatba, a testük információtartalma azonban megjelenne valahol máshol.

Felmerülhet a kérdés, hogy „A” információtartalma miért nem vihető át közvetlenül „C”-be? Ennek magyarázata, hogy az információt a direkt mérés megzavarná (l. Heisenberg-féle határozatlansági elv). Tehát az információt anélkül küldjük át, hogy megismernénk.

Kezdetben a kísérleteket fotonokkal végezték, ám 2004-ben sikerült három berilliumatomot összefonódásra bírni és átvinni egyik információját a másikba. Egy másik csapat 2006-ban céziumatomokból álló gáz és egy fénysugár összefonódását érte el (ez több trilliónyi atomot jelent), és így első ízben sikerült kvantumteleportációt elérni az információt hordozó fény és az anyag között. 2007-ben pedig sikerült olyan módszert kifejleszteni, amelyhez nem volt szükség összefonódásra.

Az új módszer kulcsa az anyag egy új állapota, a Bose-Einstein kondenzátum (BEC), amely a leghidegebb anyagok egyike: milliomodnyira van csak az abszolút nulla fölött12. Amikor bizonyos anyagokat abszolút nulla közelébe hűtünk, az atomjaik mind a legalacsonyabb energiaállapotba kerülnek, így valamennyien együtt rezegnek és koherenssé válnak. A BEC ilyen módon egyfajta makroszkopikus anyaghullámmá válik.

Bradley és kollégáinak módszere a következő: először vesznek egy csomó szuperhideg, BEC állapotban lévő rubídiumatomot, ezekre rubídiumnyalábot irányoznak. Ennek a nyalábnak az atomjai a legalacsonyabb energiaszintre szeretnének kerülni, ezért fénypulzálás formájában leadják fölös energiájukat. Ezt a fénysugarat egy optikai kábelen keresztül elküldik: ez a sugár tartalmazza az összes információt, amely az eredeti anyagsugarat leírhatja (vagyis valamennyi atomjának helyét és sebességét). A fénysugár újabb BEC-hez jut, amely eredeti anyagsugárrá alakítja a fénysugarat.

A módszer előnye, hogy nincs szükség az atomok összefonódására, ugyanakkor a BEC-ek létfontosságúak a működéséhez, amelyeket laboratóriumon kívül nem lehet előállítani. Félretéve most azt, hogy a BEC-eknek milyen egyéb haszna lehet az iparban, lássuk, megvalósulhat-e a jövőben a tárgyak és emberek teleportációja. A fizikusok még ebben az évszázadban megoldottnak látják a bonyolultabb molekulák teleportációját, akár egy komplett vírusét is. Elméletileg egy személy teleportációjának sem lehet akadálya, de a technikai problémák, amelyek ezzel járnak, meglehetősen súlyosak. Ekkora tárgyak kvantumkoherenciáját még jó sokáig nem fogja elérni az emberiség.

Sugározz fel, Scotty!

A kvantumteleportáció kutatásának haszna a kvantumszámítógépek létrehozásában csapódik majd le, amely ugyanazt a technológiát használja, csak más célból. Ám ez egy másik történet, amelynek elbeszélésre talán egy másik cikkben kerül sor.

Az erőtér, a lebegő járművek és a teleportáció tehát a fentiek alapján mind megvalósíthatóak – ha nem is pontosan ugyanolyan formában, ahogyan azokat a sci-fi írók megálmodták. Ám a valóság semmivel sem szürkébb, és az anyag és a világ működésének ismerete alighanem még szélsőségesebb határok feszegetésére fogja inspirálni a fantasztikum művelőit.

Szerettem volna a tudomány szemszögéből megvizsgálni néhány sci-fi toposzt és feltárni működésük fizikai hátterét – ebben elsősorban Michio Kaku: The Physics of the Impossible című könyve volt segítségemre, amely nem csak a cikksorozat ötletével szolgált, hanem új távlatokat nyitott meg előttem. A fizika végső soron érdekesebb, mint bármely sci-fi regény: hiszen a mi világunkból kiindulva valósít meg – igaz, néha egyelőre gondolatjáték során – lehetetlen álmokat.

A cikk folytatásában az űrutazásról és lehetséges módozatairól gyűjtök össze pár tudományos érdekességet.

Lábjegyzetek

1 1. Ha egy kiváló idősödő tudós valamiről azt állítja, hogy az megvalósítható, valószínűleg igaza van. De ha azt mondja, hogy a dolog lehetetlen – szinte biztos, hogy téved. 2. A lehetőségeink határait csak oly módon ismerhetjük meg, hogy túllépünk rajtuk – a lehetetlen birodalmába. 3. Bármilyen kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.

2 Wells egy „carolinum” nevezetű anyagról írja: „amint a bomlási folyamat megindult, [a carolinum] továbbra is ádázul sugározta energiáit, és semmi nem állíthatta meg.”

3 A négy alapvető kölcsönhatás a következő: 1. gravitációs, 2. elektromágneses, 3. gyenge és 4. erős.

4 A plazma az anyag negyedik állapota (az első három a szilárd, a folyadék és a gáz), amely egyúttal az univerzum legközönségesebb anyagállapota is, mivel a csillagok és a csillagközi gázok is ebből vannak.

5 A plazmaablakot Ady Herschovitch találta fel 1995-ben annak a problémának a megoldására, hogyan lehetne eletronnyalábokkal fémet hegeszteni. A plazmaablak mintegy 6500 °C fokra hevíti a gázt, amelyet mágneses és elektromos mezők tartanak fogva. A részecskék megakadályozzák, hogy levegő szökjön a vákuumkamrába.

6 A fotokromatikus technológia olyan molekulákon alapszik, amelyek legalább két állapotot vehetnek fel. Az egyik állapotban a molekula átlátszó, ha azonban UV fény éri, a másik állapotába vált, amely viszont átlátszatlan.

7 Az első utasszállító mágnesvasutat az Egyesült Királyságban építették meg, ez a birminghami nemzetközi repülőtér és a birminghami nemzetközi pályaudvar között közlekedett.

8 Az egyik legkorábbi tudományos-fantasztikus mű, amely a teleportációt teszi központi témájává Page Mitchell novellája, a „The Man Without a Body” (1877), amelyben egy tudós távíródróton keresztül elküldi egy macska atomjait. Amikor azonban maga is vállalkozik a kísérletre, az elem kimerül, és csak a feje teleportálódik.

9 Az ötletet először Louis de Broglie vetette fel, aki Nobel-díjat is kapott érte.

10 Douglas Adams a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvében épp ezt az elvet használja fel, amikor a valószínűtlenségi meghajtóról ír.

11 Ursula K. Le Guin sci-fi toposszá vált készüléke, az ansible a koherencia elvén alapszik, és feltételezi, hogy értelmes információ is küldhető, így oldva meg a több fényévre lévő civilizációk és űrhajók kommunikációját.

12 Ez a hőmérséklet csak laboratóriumban állítható elő, minthogy az univerzumban természetesen előforduló legalacsonyabb hőmérséklet a 3K.

Források

Beam Me Up Scotty? A Q&A about Quantum Teleportation with H. Jeff Kimble
Beck Mihály: Mit hoz a jövő?

First quantum teleportation between light and matter

Geszti Tamás: Kvantuminformáció, Fizikai Szemle 2006/6. B3.o.

Michio Kaku: The Physics of the Impossible: A Scientific Exploration Into the World of Phasers, Force Fields, Teleportation, and Time Travel, Doubleday Publishing, 2008

Michio Kaku: Hipertér, Akkord kiadó, 2006

Teleportation method proposed by Australian scientists

Donald Williams: The Birth of the Bomb: Leo Szilard

Köszönet Aria JadeFangnak, amiért rendelkezésünkre bocsátotta a festményét!

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: tudomány

Eddig 15 hozzászólás.

  1. crei szerint:

    A teleportáció hatása egy társadalomra talán Bester Tigris! Tigris!-ében lett a legjobban körüljárva, legalábbis az általam olvasottak közül. Bár ott nem technológiai eredetű, hanem tanulható képesség.

  2. jenoe szerint:

    Ez a cikk már akkor is izgalmas volt, amikor először olvastam 2010-ben. Sokmindent másképpen gondoltunk még akkor, de mindenképpen tanulságos az archív internetet lapozgatni.

    Jenő
    2042

  3. flesy szerint:

    Azért ez a teleportáció nem az a teleportáció, amit a jó öreg Star Trekben ismert meg az ember.
    Ez inkább másolás, méginkább felülírás. A kiindulópont anyagának informáicóit viszik át az érkezésipont anyagára. Kirköt lemásolja a gép, és a tervrajzát beinjektálja a másik gépben lévő anyagkoncentrátumba (aminek teljességgel meg kell felelnie Kirk tulajdonságaival, csak elrendezésével nem). Az anyagkockából Kirk lesz, eredeti Kirk megszűnik.
    Szerintem még ez is a lehetetlen második szintje.

  4. szs szerint:

    Flesy: vagyis gyakorlatilag kinyírnak és a másolatodat felépítik máshol. Itt pedig már csak etikai akadályai vannak annak, hogy x példányban sokszorosítsanak akárkit semennyi idő alatt – ez meg társadalmilag sokkal nagyobb felfordulást okozhatna, mint az utazási idő drasztikus rövidülése. Ezzel foglalkozik valami SF?

  5. chelloveck szerint:

    Horváth Zoltán Géza: Hány példányban óhajt élni?
    (Gondolat, 1975.)

  6. flesy szerint:

    A jelenlegi lehetőségeket továbbgondolva szerintem inkább a Star Trek replikátor valósítható meg, semmint a teleportáció. Ehhez persze azt kéne megoldani, hogy a kvantum korrelációval közvetített információ ne tartozzon anyaghoz, vagy a folyamat során ne tűnjön el az eredeti.

  7. szs szerint:

    Chello, köszi, chekkolom. 🙂

  8. mavatar szerint:

    muxik…?

  9. mavatar szerint:

    bocs, az elobbi postert…

    @szs:
    Star Trekben (TNG-ben legalabbis) egy “autosequencer” gondoskodott arrol, hogy a transport folyamat egyetlen eleme se lehessen megismetelheto vagy elagaztathato.
    Ellenben atmenetileg felfuggeszheto a folyamat azaltal, hogy egy “pattern buffer”-ben taroljak a transportalt objektumot/egyedet (mint energiat/informaciot), amig a folyamatot resume-oljak.
    Ez utobbi viszont ido utan “pattern degradation”-hez vezet, ebbe bele is holt valaki a sorozatban, mert hosszu ideig bennragadt es nem volt lehetoseg a folyamat befejezesere.

  10. mavatar szerint:

    Igaz ugyan, hogy az elso sorozatban a Kirk-bol veletlenul sikerult ket peldanyt letrehozni splitteles altal (lett egy jo meg egy gonosz belole, aztan visszacsinaltak az egeszet 🙂 )

  11. mavatar szerint:

    A plazmaablak-bol keszult force field-ben pont ott latom a problemat, hogy magneses es elektromos terekkel tartjak pozicioban/formaban.
    Igy az ellenseg egy masik magneses/eletromos ter aktivalasaval eltavolithatna a “pajzsot”.
    Persze minden vedelemnek van ellenszere, errol mindig az a kerdes jut eszembe, h egy adott “rendszeren” (valos vagy kepzelt) belul a legerosebb vedelem megved-e a legerosebb fegyver ellen? 🙂

  12. hanna szerint:

    @mavatar: a plazmaablakos erőtér tényleg kiskapukkal teli, és a világért sem akartam belemenni egy elképzelt fegyverkezési verseny modellezésébe. 🙂 Bár szerintem mire az erőtér egyáltalán megvalósulhat űrhajóméretben, addigra olyan szintű lesz a technikai fejlődés, hogy az ellenség semlegesítő lépésére csak annyi lenne a válasz, hogy “háhá, van másik!” 🙂

  13. kadmon szerint:

    Kakuknak van a Discoveryn egy sorozata: Sci-Fi Science – Physics of the Impossible. Ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik az ilyesmik iránt. Ott szép animációkkal mutatja be, hogy működnek ezek a dolgok, és ráadásul lehet látni, hogy tudós létére milyen jól bánik a lézerkarddal is 🙂

  14. viking szerint:

    A Pajzs. erős. Gyorsan forgó mágneses mezővel is megoldható.. (erőtèr pajzs) :hmmm:

  15. tlinger szerint:

    Valami pajzs féleséget el tudok képzelni úgy, hogy legyen tényleg egy pajzs a hajó előtt, ami szétszórja lézersugarakat. Rakétákat meg ki lehet lőni.
    Egyébként meg csillagközi sci-fibe sem tervezek teleportációt földi gravitációt hajón meg hasonló dolgokat.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon