SFmag

Üdvözöljük Új-Crobuzonban! A hőmérséklet 24˚, a páratartalom 63%. Jobbra Borzasláp kupolái látszódnak, balra megfigyelhetjük a pályaudvar üvegtetejét. Kérjük, ügyeljenek a levegőből támadó sárkánykígyókra! Vezető nélkül semmiképp se merészkedjenek a sikátorokba…

 China Miéville második regényével, a Perdido pályaudvar, végállomással robbant be a köztudatba, noha az elsőt (King Rat) is több díjra jelölték. Az írói kreativitás és az eredetiség emeli ki az átlag fantasy termésből, de a felszínt megkapargatva nem is olyan apró, ellenben bosszantó hiányosságot találunk.

A tudós Isaac Dan der Grimnebulin megbízást kap Yagharektől, a madárembertől, akit népe törvényeik szerint elítélt: igazságtételként levágták a szárnyát. A garuda bármilyen áron, bármilyen módszerrel, de újra repülni szeretne. Isaac megszállottan kutat, tanulmányozza a fizikát, a városban fellelhető repülő lények garmadáját tartja a dolgozójában – ám az író itt félre is dobja az alapkonfliktust. E helyett „véletlenek” sorozatával generál egy újat: pusztító és gyilkos oltmolyok szabadulnak el a városban.

Innentől a történet a hajszában folytatódik, a cselekmény felpörög, és bár akadnak fordulatok, az elején megkezdett karakterábrázolás elsikkad. Isaachoz társak csapódnak, akik olyan felszínesek, mintha szerepjátékosok vázolták volna fel őket öt perccel a modul kezdete előtt. És így is viselkednek: a történet az akadályok legyőzésére összpontosít, a karakterek elfeledkeznek mindenről, mintha az út végén megszerezhető tapasztalati pont motiválná őket. Isaac szeretője hiába van életveszélyben, Miéville ezt csak a fejezetek közti üresjáratokban juttatja hősünk eszébe, nehogy bármi is félbeszakítsa a kalandjeleneteket. És mégis, van miért folytatni az olvasást.

China Miéville

Miéville nyíltan vállalja, hogy avíttnak tartja a tolkieni sémákra épülő fantasy világokat, és meg szeretné mutatni, hogy van élet elfeken és orkokon túl. Ezzel a vátesztudattal építette fel Új-Crobuzont. Az élő, lélegző város minden porcikája egyedi. Kialakít saját fajokat, mint a vízművességgel foglalkozó vogyanojok; merít a hindu mitológiából; keveri a misztikumot a(z) (ál)tudományokkal, a steampunkkal, a horrorral. Az egyik oldalon még léghajók és öntudatra ébredő számítógépek szerepelnek, a másikon már démonidézés és telepátia. Nem tudjuk, hogy amit látunk mágia vagy sajátos technikai tudás.

És ki ne hümmögne elégedetten, amikor a khémyai laborban fehérköpenyes kaktuszemberrel találkozik, aki jól nevelt és civilizált lévén minden reggel tompára faragja a tüskéit?

Ez a töménytelen gazdagság egyben a regény árnyoldala is. Miéville annyira szerelmes saját teremtményébe, hogy az egyetlen főszereplővé Új-Crobuzon válik. Talán szerepjátékos rajongásával is összefügg, hogy számára a világépítés az első: a történet csak alibi, hogy az alaposan kidolgozott részleteket mind megmutathassa. Több száz oldalon kergetik hőseink az elszabadult szörnyeket, csakhogy a város minden kerületéről szószátyár leírásokat olvassunk. Céltalan mellékszereplők jelennek meg, majd tűnnek el. Miéville minden jegyzetét, minden apró ötletét azonnal elénk akarja tárni, hogy lenyűgözzön – és ezzel az akaratossággal megfojtja a regényt.

Pedig kihagyott lehetőségek bőven vannak. Akárhányszor meguntam a toporgást, feltűnt egy-egy jelenet, amiért érdemes továbbolvasni. Szó esik rasszizmusról, amikor Grimnebulin szeretőjét (aki rovarfejű, csápjelekkel kommunikáló khepri) kinézik az ember divatot követő boltokban. Imádtam a félőrült, világformáló óriáspókot, a Szövőt, vagy Yagharek fejezetek közé ékelt monológjait, melyek egyszerre személyesek, és mutatják be a madáremberek idegen gondolkodását. A regény ilyenkor levetkőzi a modorosságot, és végre elkezd életre kelni. Kár, hogy nem ezekre vetült a hangsúly.

A világ nem torpan meg Új-Crobuzon határánál; a folytatás itthon Armada (2002) címen jelent meg, a harmadik rész, az Iron Council (2004) magyarul még nem hozzáférhető. Akit nem zavarnak a karaktersémák és a sok akciójelenet, ellenben viszket a Tolkien-epigonok sablonosságától, mindenképpen merészkedjen be Miéville világába.

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás. Ulpius-ház kiadó, 2004

Kapcsolódó cikk:  China Miéville portré

További információk:

●        Miéville kiadásáért jelenleg a Metropolis Media (Galaktika Fantasztikus Könyvek) felel.

●        Regényeivel háromszor nyerte el az Arthur C. Clarke-díjat (Perdido pályaudvar, végállomás; Iron Council; The City & the City)

●        Legújabb regénye Kraken címen jelent meg 2010 májusában, mely egy alternatív és mágikus Londonban játszódik.

Hozzászólások

hozzászólás