Éjszaka volt, kövér pók az égen a hold; százával csüngtek a lampionok a folyó fölé, a sáfrány, fokhagyma és szárított citromfű illata belengte a levegőt; meleg éj volt, gyertyák az utcasarkokon, áldozatként felajánlott rummal és főtt rizzsel, elektromos motorbiciklik zümmögtek, és egy cukornádprés préselte mormolva a nádszárakból a levet.

Jégkockák csördültek össze a poharakban; az emberek apró műanyag sámlikon ültek a folyó mellett, iszogatva és beszélgetve: visszafogott, ám ünnepélyes merengésbe merülve. Hoi An a Pók holdja alatt. Francia hátizsákos turisták énekeltek, hamisan, ám lelkesen, egyikük gitárt pengetett.

Védj meg a hollótól és a békától, és vezess engem a folyó torkolatához, ó, Nága, gondolta Melkior. Sosem szívelte a békákat. Zöldek és nyálkásak, és mindig túl hangosak. Szinte mint a patkányok. Zöld, ellenséges patkányok.

Melkior elveszettnek érezte magát Hoi Anban. Három napja érkezett, egy kis hotelben szállt meg a régi városrész mellett. Sok szempontból nyugtalanító élmény volt. Egykor Hoi An kereskedelmi központ volt, a kínai és európai kalmárok találkozóhelye Vietnam partvidékén, a régi városnegyed pedig fennmaradt, tele keskeny, macskaköves utcákkal, bájos kis templomokkal és elbűvölő, öreg házakkal – „A báj” hirdette a brosúra, „e város legfőbb jellemzője”. A régi városnegyed időn kívül álló buborékban létezett, és meglátogatása időutazásnak bizonyult, legalábbis Melkior számára. A Hoi An-i lampionok („Több száz éve híresek”, hencegett a brosúra) még mindig mindenütt ott függtek, és még mindig póznával hajtott bárkák siklottak a folyón – mégis hazugság volt mindez, mert a múlt valójában nem volt jelen, csupán a mása, és ki hinne a múltban (még ha szelíd és bájos is), ha fenn az égen a Pók holdja ragyog?

A régi városból az újba lépés szédítő előrezuhanás volt a jövőbe: itt, a tartósított idő buborékján túl minden szívdobbanás a jövőt hirdette, építkezés zaja töltötte meg a napokat, házak és irodák törtek egyre magasabbra a légkörbe, mintha csak a Hold után nyújtóznának. Melkior az új város kedvéért, és nem a régiért érkezett; a jövő, és nem a múlt miatt volt jelen. A kettő összemosódása nyugtalanította. Eszébe jutott, hogy maradhatott volna Da Nangban, amely negyvenöt percre volt autóval: forgalmas, nyüzsgő, vidám város, tökéletesen nélkülözi az eredetiséget és a festőiséget (ahogy a brosúra fogalmazott). Hoi An turistaváros volt, szabóiról és vargáiról híres, és még Melkior is beadta a derekát: vett egy új, komor-fekete öltönyt és két pár méretre készült hamisított edzőcipőt, amelyek vékony bőrére kézzel hímezték a cég logóját. Most is azok egyikét hordta, érezte a macskaköveket a vékony talpon keresztül.

Végül leült a folyó mellett, rendelt egy pohár cukornádlevet, bőséges jéggel. Erről eszébe jutott a hajó – az otthon. Belekortyolt a pohárba, és nézte a lampionfények táncát a vízen. Aktiválta a nóduszát és felhívta a Gel Blong Motát.

– Melkior.

A kapcsolat éles volt, késleltetés nélküli. A Gel Blong Mota, egy melanéz teherűrhajó geostacionárius pályán lebegett a feje fölött. – Hogy haladnak a tárgyalások?

Melkior fejében megfordult, hogyan lehet sóhajt közvetíteni torokmikrofonon keresztül. Azt felelte: – Lassan. Ragaszkodtak hozzá, hogy turistának adjam ki magam. Nem tudom, céljuk is van-e a késleltetéssel vagy…

– Jártál már a gyárban?

Járt – bár blokkolták a digitális felvételeket, és első nóduszának aktiválása óta először – ami három éves korában történt – elzárták a kinti világtól; újabb felkavaró élmény. A gyár Da Nang területén kívül állt; hatalmas épületegyüttes volt, ahol a vietnamiak a babáikat gyártották: műanyag és gumi emberbábukat felületes személyiségekkel, tömegben előállított és nagy mennyiségben eladott árut. Több ezer emberalak hevert meztelenül és mozdulatlanul a futószalagon, amely a raktárba, majd utóbb a konténerekbe szállította őket.

– Voltam ott – mondta. – De még az áron egyezkedünk.

– Szükségünk van az árura, Melkior – mondta a fivére. – A sárkány… – habozva elhallgatott, majd folytatta: – Különben sem maradhatunk örökre a Föld körül. Már maga az adó…

– Tízezer baba – mondta Melkior – jókora szállítmány.

– Elbírunk vele – válaszolta a fivére.

Ezt mondta a gyár képviselője is neki. – Elbírunk vele. – Aztán elolvasta az egyéni kívánságok űrlapját, és összeszorította száját. – Ez plusz pénzbe fog kerülni – mondta.

– Mennyivel többe? – kérdezte Melkior, mire a férfi megrázta a fejét, és így szólt:

– Minden aspektust tekintetbe kell vennünk ennél a munkánál… – Ami minden elképzelhető nyelven sokat jelentett.

Tízezer baba nem okozott gondot, ha az ember csak átlagos prostikra vagy katonákra vágyott. Amit Melkior kért, az más tészta volt – és motoszkált benne az érzés, hogy a vietnamit nyugtalanítja a rendelés.

Engem is, gondolta. Ments meg a vadásztól és a szellemtől, és vezess a nyugalom tengeréhez, ó, Nága!

A nágák kígyószellemek voltak, a sárkányok rokonai. Sárkányok viszont nem léteztek.

De még létezhetnek.

És azt mondják, a sárkánynak sok feje van…

– Mondd meg nekik… – kezdte a fivére, majd elhallgatott –…mondd nekik, hogy egy hetük van megegyezni az árban. – Utána…

– Utána mi? – kérdezte bosszúsan Melkior. – Nem mehetünk senki máshoz.

– Nem várhatunk örökké – mondta a fivére. – Az út a külső rendszerig…

– Hónapokba telik – szakította félbe Melkior. – Egy-két héten már nem múlik semmi. És a szükséges babák legyártása is időbe kerül.

– Ezzel tisztában vagyok – mondta a fivére, Melkior szerint ingerülten. Hirtelen megszakította a kapcsolatot. Fenébe a gyárosokkal, fenébe a testvérével, fenébe ezzel a tizenkilencedik századi várossal.

Fenébe a Nágával is.

Hiányzott neki a Gel Blong Mota, az ottani kabinja, a fivérei és nővérei a hajón, a vízzel teli tartályokban tenyésztett garnélák szaga. Vietnamban is kétségtelenül jó garnélát lehetett kapni, de valahogy furcsa volt az ízük. Melkior hajó-ételen nőtt fel, és hiányzott neki. Itt mindenbe sáfrányt tettek. Ámbár a sáfránnyal sok pénzt lehet keresni. Amikor távoznak, visznek majd magukkal néhány tonnával.

Ha valaha is távozunk.

Belekortyolt a cukornádlébe. Szívesen ráhangolta volta a nóduszát egy zenei csatornára, de itt a régi városban valamiféle védőgátat helyeztek a kommunikáció nagy folyamára, és csak az „Autentikus tizenkilencedik századi vietnami zene, nagyon kellemes” adót hallgathatta volna, ezért inkább hagyta a csudába, és a körülötte folyó társalgást figyelte, vietnamit és franciát, németet és kínait, laót, angolt és kambodzsait és még fél tucat másikat. Figyelme elkalandozott. A folyó túlsó partján egy öregember állt karját fölemelve, a víz felé fordulva. Enyhe szél támadt, felborzolta a felszínt. Melkior körül elcsendesedett a társalgás, és hallotta, hogy valaki azt mondja: – Ez az időjáró.

Az öregember ajka mozgott, kezei bonyolult ábrákat róttak a levegőbe – és ahová mutatott, kis felhő keletkezett a folyó fölött, és csendesen kopogó eső hullott a vízre – a vénség másik karját is felemelte, mire a szél felerősödött, egy második, majd harmadik felhőt is az első fölé lökve, esőszimfóniát teremtve…

A szél feltámadt, lecsillapult, feltámadt, lecsillapult – és immár hullámok formálódtak a folyón, és egy csónakban ülő asszony öklét emelve átkozta az öreget, miközben az apró vihar meghintáztatta…

A szél a partra fújt, a nézők között süvített, játékkártyákat és virágszirmokat szórt a levegőbe…

Kacagás, újabb káromkodás…

A szél elcsendesült, a felhők lassan egymásba olvadtak, színük megváltozott, ahogy esett, majd elállt az eső – magasabban újabb fuvallat támadt, egy nagy felleg imbolygott az égen, puha fehér és szürke szálakra hullva szét…

Az öregember leengedte karjait.

A szigeteken is akadtak időjárók, Melkior tudott róluk – bár ő a hajón született és csupán egyszer járt az otthoni szigeteken. A folyók és felhők, esők és a nap hatalmas ökológiájában alkotó időjárás-művészek csak a Földön éltek, az atmoszféra rejtett gépezeteivel társalogtak, irányították a szeleket, formálták a felhőket. Az öregember sántikálva átment a hídon, és a nézők kisebb pénzeket utaltak át a nóduszára. A vénség mosolygott, megköszönte, aztán továbbment – a folyó nyugodt volt mögötte.

Korábban időjárás-hackereknek nevezték őket. Aztán megszületett a szabályozás és az engedélyezés, és mára időjárásművészek lettek, akik elsősorban a turistákra vadásztak – bár Melkior egyszer Srí Lankára látogatva megnézte a híres Bálna viharban, jégcsapokkal című művet, amelyet a hírhedt Rohini készített…

Föld, gondolta váratlan bosszúsággal. Vágyott máshol lenni, a nehéz gravitáció vonzásán túl, ismét az űr gyengéd ringatásában és a Gel Blong Mota tiszta levegőjében… A Föld szeretett kérkedni időjárásművészeivel, emlékeztetni a külvilágiakat arra, mivel nem rendelkeztek… Bár a Mars legalább közelít, és ami a Holdat illeti…

A Pók holdja. Fölemelte fejét, ismét rátekintett. Még idelentről is látszottak az óriási árnyékok, amint lassan keresztülkúsztak a felszínen. Melkior fölemelkedett székéből, fizetett, és végigsétált a folyó partján – előtte a piac volt, balra éttermek sora a francia gyarmati stílusú épületekben. Meg kell kötnünk ezt az üzletet. Haza akarok menni.

Miért tartották még mindig itt? Bizonytalanság tört rá. Nem tudhatták – vagy mégis?

Úgy döntött, visszamegy a hotelbe. Későre járt, és az utcák kiürültek, a fények egyenként kihunytak…

Ez vajon léptek nesze mögötte, ami elhallgat, amikor ő megáll?

Figyelik őt?

Nem tudhatják, gondolta. Talán sejtik, de nem…

Védj meg a rengeteg vadjaitól és a holtak szellemeitől, ó, Nága, és vezess engem a barlang szájához…

Aztán megpillantotta őket.

Három baba.

Három apró alak, szinte gyermeki. Feketébe öltözve beleolvadtak az árnyékokba. Sötét bőrük volt, akárcsak neki, de más okból – ezeket így gyártották, egy határozott céllal…

A szíve hevesebben kezdett verni és megfordult, hogy elrohanjon, de még többen vártak rá, bekerítették…

Árnyékbabák. Hallotta a pletykákat, de még egyet sem látott korábban – eldobható orgyilkosoknak is nevezték őket. Ha pedig a híresztelések igazak voltak…

– De miért? – kérdezte megbicsakló hangon, tenyere nedves volt az izzadságtól. – Miért akarnátok megölni?

Természetesen nem válaszoltak. Nem tudtak beszélni. Még a szexbabákba is a lehető legszűkösebb szókincset ültették be. Olcsón és tömegével előállíthatóak voltak, eldobhatóak. Elnyűhetőek. Cserélhetőek. Melkior megpróbált jelet küldeni, de nóduszát gát akadályozta, és a babák egyre közeledtek. – Miért? – kérdezte. Nadrágját nedvesnek érezte. – Miért akartok megölni?

– Nem akarják – mondta egy hang a sötétségben. Melkior megfordult és egy férfit látott állni ott. Semmi különleges nem látszott rajta, az arany művégtagot kivéve, amely a hüvelykujja helyén volt, és akkor rájött.

Egy Másik volt, húsba költözve. Védj meg, Nága, gondolta, bár a sárkány messze volt, messzebb, semhogy hallaná. – Csak beszélgetni akarok – mondta a Másik. Aztán az árnyékbabák megragadták Melkiort, egy tű finom szúrását érezte a nyakán, utána pedig nem látott semmi többet.

#

Felvágták a koponyáját, és látta a tükörben a tulajdon agyát. Drótok álltak ki belőle… rosszullét kerülgette. Előtte ugyanaz a férfi állt, aki valójában nem volt férfi. Azt mondta: – Meséljen a sárkányról!

Képek emelkedtek közöttük a levegőbe – a gépeket az agya táplálja, az ő neuronjainak kisülését fordítják egyfajta Van Eck phreakinggel képekre és hangokra –, és azt mondta: – Ne, kérem…

– Ilyen sok baba – szólt a férfi – gyanakvást kelt.

– Tízezer – mondta Melkior, bár tudta, hogy reménytelen – tisztában volt vele, hogy a Másik is tudja az igazságot. – Csak tízezer. Jó a piacuk a Marson…

– Tízezer – mondta a férfi. – Igen. Szép szám – tisztességes szállítmány. De maguk nem a Marsra mennek…

Előttük a levegőben: egy jeges-viharos hold, élettelen, távoli, fagyos – a Nap apró korong az égen. Egy terméketlen világ… A Másik azt mondta: – Tízezer baba nem keltene feltűnést, valóban…. De ennél többről van szó, nem igaz? Sokkal, sokkal többről…

– Igen – suttogta Melkior. Az agya elárulta őt. Előttük a levegőtlen világot apró hangyák töltötték be, végigmásztak a halott sziklákon, beleszántottak a jégbe… apró, ember formájú hangyák, mélyen a föld alá húzódó aknákkal, dolgozók, amelyek sorokban utaztak keresztül a távoli világon, majd vissza a fészekbe, ahol a sárkány szunnyadt…

– Egymillió? Kettő? Biztos vagyok benne, hogy némelyikük elkerülte a figyelmünket. Nem szaporodnak, mint tudja. Hány nemzedéknek kell átvágnia magát, mire saját maguk létre tudják hozni őket?

– Én nem – mondta Melkior pánikba esve. – Nem…

– Tudom – szólt a Másik. Furcsa mód gyengéden elmosolyodott. – Meséljen a sárkányról! – kérte.

#

Aludt, és álmában visszatették a koponyatetejét, hogy immár nem látta az agyát. Álmában egy kényelmes ágyon feküdt, két meztelen lánnyal – nem, döbbent rá, nem lányok voltak – babák. Látta a kecses nyakukra írt sorozatszámot. A babák felváltva, némán, türelmesen és gondolatok nélkül csókolták. Dolgozó hangyák, gondolta. Dolgozó hangyák.

– Tetszik?

Egyszerre szólaltak meg.

Meséljen a sárkányról!…

– Csak dolgozunk neki – mondta, vagy próbálta mondani. – Akar…

Akar egy világot, mondta a Másik ugyanazzal a gyengéd, szomorkás mosollyal.

– Igen…

Mi nem lennénk képesek ilyesmit csinálni a Földön, mondta a Másik. A babák csókolták Melkiort, sima kezükkel combját és hasát cirógatták. Olyan zsúfolt… Amit maguk akarnak… micsoda külvilági ötlet…

– Kérem – szólalt meg Melkior. Nem tudott moccanni sem, foglyul ejtette a tulajdon teste. A babák tovább simogatták, ajkaik suttogásként cirógatták bőrét. – Kérem!

Meséljen a sárkányról!

#

Védj meg a hurrikántól és az orkántól, és vezesd át hajómat a tengeren, ó, Nága…

A hazájában, a magányos szigeteken, a déli Csendes-óceán meleg vizeiben nem voltak sárkányok… ám Melkior nem volt aelan boe, nem volt valódi Man Ples, vagyis helybéli, ahogy a régi nyelven nevezték, amelyet magukkal vittek az űrbe. Man blong ples volt, hajón született, azon az űrhajón, amelyen egykor az ükapja, és amelyet a nagyapja megvásárolt és amelyen az apja volt a kapitány. A Gel Blong Motán, vagyis a Motai Lányon – Mota a kis sziget volt, ahonnan a családjuk valószínűleg származott, bár a nevet inkább a következő dalocska ihlethette:

Gel blong Mota

Kam long solwota

Bae me tekem yu

Long aelan blong mi…

A dal versszakról versszakra egyre durvult, ahogy elmesélte a motai névtelen lány történetét és a fiúét, aki a tengert ígérte neki.

Solwota blong ples, így hívták. A sötét óceán a bolygók között, amelyen hajóik úgy utaztak, akár kenuik egykor az ősi tengereken. Lebegő szigetek… Ol alean I lus, szólt a mondás. Mire Melkior betöltötte a harmincat, már látta a Naprendszer nagy részét a Mars kibuc-buborékaitól a Jupiter hatalmas gyűrűvárosaiig, a Titán Polyphemus kikötőjétől a Föld szárazföldjeiig… és még messzebb is járt, eljutott egészen Kidobóig, a Charon magányos, törvénytelen helyőrségéig a peremen, ahol a csillaghajók elhaladtak és ahol az elítélteket, a bukottakat vagy a kétségbeesetteket kidobták, amikor a hatalmas hajók elhagyták a rendszert és napját, hogy új világokat keressenek és soha ne térjenek vissza.

Kidobón talált rájuk először a sárkány…

#

Sötét város, megtévesztő trópusi meleg. Mélyen a föld alá temetett település, felette a kupola végeérhetetlen jég- és hóviharokat mutat. Egy sötét város, Charon sziklájába ékelve, egy szabályokon és törvényeken túli város, egy birodalom a peremen – a rendszerén és az emberi életén –, ahol fekete warez növekszik korláttalanul, és ahol az élet olcsó volt, és a tudás az egyetlen fizetőeszköz, aminek még értéke volt.

Melkior aludt…

Ágy mellett pisztoly hevert, a szobában körös-körül riasztókat helyeztek üzembe.

Fivére a másik ágyon aludt.

Nyugtalan álmuk volt, a kidobottak álma. Alvás közben látogatta meg őket a sárkány, egy jégből és tűzből álló teremtmény, amely jégviharok hangján szólt és azt mondta: Segítsetek rajtam!

Nem csak embereket dobtak ki. A Charonon Mások is akadtak… digitális értelmek, amelyeket ismeretlen okokból hajítottak ki a csillaghajókból, hardverjüket a hatalmas, sötét pöcegödörbe köpve, amely a jeges holdon virágzott…

A nóduszaikon keresztül szólította meg őket, közös álomban, látomásokat mutatott nekik, segítséget kért és gazdagságot ígért… királyságot az űr peremén.

#

Meséljen a sárkányról, suttogta a hang, ez az idegen, földi Másik, amelyet megszámlálhatatlan digitális nemzedéken át tenyésztettek a Tenyésztőben, kódsorai mutálódtak és összeolvadtak és megsokszorozódtak és meghaltak és mutálódtak megint és összeolvadtak és növekedtek, növekedtek… ki tudja, mit gondoltak a Mások, hol éltek, milyen univerzumokat teremtettek digitális tereikben? Ki tudja, hányan voltak, milyen ambíciók hajtották őket – ha voltak egyáltalán ambícióik?

Csak néhányan testköltöztek, csak néhányan csatlakoztak emberekhez, két elme között osztva meg egyetlen testet. Csak néhányan mutattak egyáltalán érdeklődést az emberi élet iránt azon túl, hogy gondoskodtak arról: hardverjüket gondozzák és ne pusztítsák el a kormány, a terroristák vagy a természet erői. Egyszerre voltak istenszerűek és végtelenül törékenyek, apró gépezetek, amelyek emberekre szorultak fizikai kiterjedésük és létezésük tekintetében. A fenntartás volt a gyengeségük, a sebezhető pontjuk.

Kivéve, ha van egy saját világotok, gondolta Melkior, egy világ, amelyen uralkodhattok, egy fizikalitás, amelynek nem árthat semmi…

Egy isten, egy sárkány világa – És kaphattok egy királyságot.

Képek villantak át az agyán, öltöttek testet, mellette nyugtalanok voltak a babák; a földi Másik kíváncsian mozgatta és vizsgálta az emlékeket, akár egy gyermek az ismeretlen tárgyakat. Melkior azt hitte, soha nem ér véget, itt pusztul el, és vele együtt a sárkány álma is, de nem…

– Értem – mondta a Másik.

Melkior kinyitotta szemét. Ugyanabban a szobában volt, de a babák eltűntek. Vele szemben ott ült – a Másik? Vagy valaki más? Nem tudta. Ez itt gy bábuba öltözött, egy aranyló gépi testbe, amely embert formázott: kopasz koponya, két aranyszem, sima, sápadt, hosszú ujjak.

– Tudja, ki vagyok?

– Egy sárkány… – suttogta Melkior, és a bábuban lakó Másik fölnevetett – gazdag, meleg hangja akár a folyékony arany.

– A rendelése egy héten belül elkészül – mondta a Másik. – Szívélyes üdvözletünkkel együtt. Kérem, mondja meg az unokatestvérünknek…

– Igen? – Nem bírta elhinni, hogy elengedik. A sárkány dühös lesz – nem igaz? A titkára fény derült…

Hacsak…

A sárkányra gondolt, a magányos, különös Másikra a Kidobón. Honnan érkezett? Vajon egy elhaladó csillaghajó hajította ki, tagadta meg tőle a lehetőséget, hogy a csillagokhoz utazzon? És miért?

Bizonyára magányos… gondolta Melkior.

Vajon a sárkány akarta, hogy a titka kiderüljön? Ő tervezte így, hogy unokatestvérei a Földön megismerjék a tervét?

– A kuzinunk fiatal – mondta a Másik. – Mondja meg a sárkánynak, hogy megszámlálhatatlan világ létezik az űr falain túl. Mondja meg az unokatestvérünknek, hogy a befelé tekintés néha termékenyebb, mint a kifelé nyújtózás…

Melkior megszólalt: – Nem értem…

Lágy, arany fény ragyogott fel, meleg, olvadt nevetés csordogált…

Amikor ismét kinyitotta a szemét, a folyónál ült, előtte félig tele volt még cukornáditalos pohara, a jég lassan olvadozott. A víz túlsó partján az időjáró felhőket terelgetett.

Csörgést hallott, és beletelt egy pillanatba, mire rájött, hogy bejövő hívás. Amikor válaszolt rá, a fivére azt kérdezte: – Mit csináltál?

– Mi? – Melkior nem tudta, mit mondjon. Hogyan magyarázza meg… rettegés öntötte el. A fivére megszólalt:

– Épp most érkezett meg a visszaigazolás a gyárból. Tízezer baba, különleges kérésekkel együtt.

– Tényleg?

–Melkior – sóhajtott a fivére. – Pihenj – mondta. – Jó munkát végeztél, smol brada.

A kapcsolat megszakadt, Melkior magára maradt. Kevesen ücsörögtek a folyó mellett. Hoi An régi városrészében mindenütt kezdtek kialudni a fények, az emberek bezárták a boltokat, indultak haza, az ágyukba. De hiszen amikor elmentem… milyen nap van ma? Nem tudta, de váratlan megkönnyebbülés söpört végig rajta, szinte testét is megrázta. Amikor fölemelte arcát, ott volt a Pók teliholdja, a pókok hatalmas árnyéka végigkúszott a ragyogó fénygolyón, új földrajz hálóját írva az egykor halott felszínre.

Behunyta szemét és hátradőlt a székben. Amikor megérintette fejét, nem érzett sebhelyeket, sem más nyomot, ami arra utalt volna, hogy felnyitották…

Bizonyára álmodtam az egészet, gondolta – bár ennél bölcsebb volt. Eléggé ismerte a Másokat.

Ments meg a Másoktól és az űr veszedelmeitől, és vezess biztonságba, ó, Nága…

Charon holdján túl Hydra keringett a Plútó kisbolygója körül – egy hideg, távoli, jeges hold, gazdátlan, szinte láthatatlan. Melkior a sárkányra és új, hamarosan milliókra rúgó testeire gondolt, amelyek hangyák gyanánt nyüzsögnek a hold felszínén, új földet építve… milliónyi baba, egy tudattal, a sárkány tudatával, újjáteremtve a világát…

Ez olyan álom, amiért érdemes küzdeni, gondolta, és végre kis mosoly bukkant fel arcán, ahogy egy széles és szeszélyes folyó mélyéről törnek fel a légbuborékok. És talán a földi Mások is osztoznak bizonyos mértékig benne. Megitta italát, és felkelt, hogy távozzon, örült, hogy ideje a Földön a végéhez közeleg, és hamarosan ismét a hajón lehet, az űr tiszta végtelenében: otthon.

A telihold fényében visszasétált a hoteljébe és a sárkányokra gondolt.

fordította Kleinheincz Csilla

A szerzőről

Lavie Tidhar szerzője a HebrewPunk (2007) novelláskötetnek, az An Occupation of Angels (2005) és Cloud Permutations (2009) című kisregényeknek. Nir Yanivval közös regénye, a The Tel Aviv Dossier 2009-ben jelent meg, első önálló regényét, a The Bookman-t idén adta ki az Angry Robot. Lavie szerkeszti az Apex Book of World SF antológiaköteteket, és a World SF News Blog szerkesztője.

Kapcsolódó cikkek:

Interjú Lavie Tidharral

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Eddig 3 hozzászólás.

  1. lorinczy_judit szerint:

    Magával ragadott annyira, hogy végigolvassam, de a végére érve nem éreztem azt, hogy nyomot hagyna bennem, pedig voltak benne szép részek, és érdekes, ahogy a mágia keveredik a sci-fi elemekkel.

    Ugyanakkor sok volt nekem a “…” szavak és bekezdések végén egyaránt, és az idegen kifejezésekkel sem vagyok kibékülve (volt, amit, bevallom, nem is ismertem pl. phreaking – úgy kellett rákeresnem, hogy ez most mi?), és a nódusz elnevezés is valahogy zavaró.

    A Clarkesworldön belenézek más írásaiba.

  2. tapsi szerint:

    Tetszett, bár (lehet, hogy azért, mert gyengeelméjű vagyok és figyelmetlen, vagy esetleg műveletlen) nem jöttem rá, miért a Pók holdja a hold, ha már egyszer ez a novella címe… (Meg a sárkányok nekem valahogy olyanok voltak hangulatra, mint az annie-k Karl Schroeder Archipelago könyveiben, ami nem baj, csak pont az újdonságot veszi el). De amúgy szép, és szép a fordítás is 🙂

  3. hanna szerint:

    A Pók nekem sem volt egészen tiszta, de a sárkány szimbolikus neveként érthető, ahogy begyűjti a messzeségből a babákat, távolból mozgatva a szálakat.

    Érdemes még elolvasni a többi online megtalálható novelláját is (http://lavietidhar.wordpress.com/short-stories/). Ami pedig nincs ezek között felsorolva, de nagy ötlet: In Pacmandu (http://futurismic.com/2010/09/01/new-fiction-in-pacmandu-by-lavie-tidhar/). H valaha is játszottál bármilyen számítógépes játékkal, értékelni fogod. 😀

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon