Paranoia. Apokalipszis. Mutánsok. Közös álmok. Egy múltját és jövőjét vesztett ország. Egy múltját és jövőjét kereső férfi. Az Amerikai amnézia egy furcsa utazásra invitál bennünket, ahol az éber és álombéli víziók káoszában egy idő után nem az lesz a kérdés, hogy mi a valóság, hanem, hogy létezik-e egyáltalán?
 

Amerika a bombák lehullása (a „törés”) óta már nem a régi. Chaos ezt a maga bőrén tapasztalja a legjobban; emlékek és célok nélkül tengeti életét egy multiplex mozi vetítőtermében a mutánsok és eszelősek lakta wyomingi Hartfork városában. Chaost a cigi és a pia beszerzésén és elfogyasztásán kívül kevés dolog érdekli; álmait – ahogy a város többé lakójának éjszakáját is – a helyi kiskirály, Kellogg képzelgései uralják. Tespedéséből egy Kelloggnál tett látogatás zökkenti ki, amikor is a kövér kényúr megosztja vele titkát: a bombák sosem hullottak le. Mivel Kellogg azt sejteti, hogy a világ elmozdulásában, kizökkenésében Chaos is tevékeny szerepet játszott, a férfi egy bundás mutánslány társaságában útnak indul Amerika nyugati partjai felé, hogy megfejtse az életét övező titkokat.     

Az Amerikában komoly elismerésnek és népszerűségnek örvendő Jonathan Lethem hazánkban jószerével teljesen ismeretlen. Neveltetésében egyaránt komoly szerepet játszott Bob Dylan, a Star Wars és Philip K. Dick, így nem meglepő, hogy munkásságában kezdettől ötvözi a szépirodalom és a populáris zsánerek sajátosságait; előszeretettel lépi át a műfaji, irodalmi regiszterek közti határokat, és akár egy köteten belül váltogat realista, mainstream, bűnügyi, tudományos-fantasztikus stílusjegyeket. Első regénye, a Gun, with Occasional Music például a scifi és a hard-boiled detektívregény elemeit keveri beszélő kengurukkal és tudatmódosító drogokkal, legújabb könyve, a Chronic City pedig többek között Dick és Hitchcock hatásait elegyíti.     

Az 1995-ös Amerikai amnézia magyar kiadásának hátlapján az alábbi fajsúlyos kijelentés áll: „Philip K. Dick köszöni, jól van, és töretlenül alkot tovább. Csak most épp Jonathan Lethemnek hívják”. A kissé hatásvadász összevetés, ha Lethem teljes munkásságára nem is, a jelen kötetre mindenképpen érvényes: a regény egyértelműen és nagy mértékben Dick hatását tükrözi. A valóság teljes elbizonytalanítása, a szürreális, gyakran drogok okozta víziók és dimenzióváltások, a Kellogghoz hasonló, félisten-szerű karakterek mind-mind Dick kedvelt és visszatérő témái. A regényben konkrét Dick-utalásokat is ki lehet szúrni: főhősünk egy koktélpartin hall az Amerikát megosztó számtalan valóság egyikéről, amelyben a Dr. Vérdíj alapkonfliktusára és szereplőire ismerhetünk. Lethem ugyanakkor nem csupán utánozza a scifiíró-mestert; kreatívan és egyénien nyúl a dicki leitmotifokhoz, és saját szája íze szerint alakítja ki jellegzetes, beteges Amerikáját.     

Jonathan Lethem

A road movie-k szerkezetét követő regény valóságok tömkelegét ütközteti. Chaos és útitársa, Melinda San Francisco felé menet elszigetelt, egymástól merőben eltérő világokon halad keresztül, és ezek a hagymázas, magukból kifordult mozaikdarabok zseniális ötletekre épülnek (amiket Lethem korábbi, kiadatlan novelláiból gyűjtött össze). A zöld ködbe burkolózó városokban vakon botorkálnak a lakók, az elbutult McDonalditák a cég szabályzata szerint élnek, míg Vacaville-ben egy ún. szerencsemérésekre alapuló, totalitárius állam jön létre, frappáns, bár kicsit didaktikus kritikáját nyújtva a fogyasztói társadalomnak és a sztárkultusznak. A regény legötletesebb momentumai a tárggyá váló karakterek szürreális-komikus jelenetei: a gazdája tetszését elnyerni igyekvő vidám ingaóra és a búsuló bonsai-fa beszélgetése Douglas Adams abszurdját idézi.     

Ezek a hol virtuális, hol drogok által teremtett, hol álmodott világok néha jelzés nélkül tűnnek át egymásba, így a cselekmény követése komoly koncentrációt igényel az olvasótól – a regényben többször nevesített labirintus-metafora magára a könyvre is vonatkoztatható. Lethem a felsorakoztatott ötleteket azonban nem igazán tudta egységes regénnyé összefűzni. Tévedés ne essék, rendkívül fordulatos a könyv, és legnagyobb előnye, hogy szinte soha nem tudhatjuk, hová csöppenünk a következő fejezetben. Azonban hiába az átfogó szálként funkcionáló, Chaost övező rejtély, az egymás után sorjázó szegmensek között nincsen igazi átvezetés. A váratlan nézőpontváltásoknak (és valóságugrásoknak) köszönhetően olyan, mintha tíz oldalanként új regény kezdődne, a regény második felében pedig végképp esetlegessé, céltalanná válik a történetszövés. A könyv összegabalyodó narratívája nem írói tehetségtelenséget jelez, sokkal inkább a cselekmény és az ábrázolt világ töredezettségéhez igazodik, ám ezzel együtt nem mindenhol válik az előnyére.     

Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2008

Hasonló a helyzet a főszereplővel is: Chaos maga is megfoghatatlan, illékony figura. Legfőbb ismertetőjegye, hogy nincsenek emlékei; Chaos alig több, mint egy üres héj, amely minden új világban identitását veszti, és a helyi normákhoz, elfajulásokhoz idomul. Amely egyfelől megint csak remek ötlet, ám  emiatt Chaos karaktere végig kiforratlan marad.

A szereplőgárda számos színes mellékalakkal egészül ki, emlékezetesre sikerült a laza hippi felbukkanása, a komplexusos háziasszony, Edie karaktere, Cooley tenyérbemászó, irritáló fennhéjázása, és a démoni Ilford nyugtalanító művisége. Azt viszont sajnáltam, hogy Melinda és Chaos baráti-testvéri kapcsolata a regény második felére kissé elsikkadt, ebből a szálból jóval többet is ki lehetett volna hozni.  

A „nesze semmi, fogd meg jól” befejezés remekül illeszkedik a regény ködös egészéhez, és teljes bizonytalanságban hagy minket a történet fő rejtélyeit – a világban bekövetkezett változások okait és Chaos helyét, rendeltetését – illetően. A befejezés minden bizonnyal erősen megosztja az olvasókat; a magam részéről valahol középen helyezkedek el. Külön örültem neki, hogy nem derült ki a „törés” oka, ám Chaos belső utazásának és énkeresésének lezárása kissé hiányérzetet keltett.   A rendkívül förtelmesre sikerült magyar borító senkit ne riasszon el: az Amerikai amnézia kuszasága ellenére – vagy talán éppen azért? – jó regény, amely nem csak Dick rajongóinak ajánlható. A sallangmentes, lényegretörő nyelvezetű könyv egy széttört, darabjaira hullott, múlt nélküli Amerikába hajít bennünket, majd elengedi a kezünket, hadd kóboroljunk mi is az emlékek nélküli emberek és beképzelt álmodó-zsarnokok társaságában. És néha még akkor is jó megmerítkezni mások őrületében, ha utána nem keveredünk ki belőle okosabban. 

 További információk: 

  • Az Amerikai amnézia a Metropolis Media (Galaktika Fantasztikus Könyvek) gondozásában jelent meg.
  • Lethemnek még egy regénye és egy novellája látott magyarul napvilágot: az Árva Brooklyn egy magánnyomozóvá avanzsált Tourette-kóros utcagyerek hangulatában és nyelvezetében is extrém történetét beszéli el, míg a Kétszázadik antológiában megjelent Katasztronauta (Lostronaut) egy, a Chronic City történetéhez erősen kapcsolódó, de önmagában is olvasható, levél formájú elbeszélés.
  • Lethem 2007-ben felélesztette a Marvel Comics egyik kevésbé ismert, ám kultikus tiszteletnek örvendő képregényét, az Omega the Unknownt. A tíz füzetes – azóta külön kötetben is kiadott – limitált sorozatot 2009-ben Eisner-díjra jelölték. A rajzoló a zseniális nevű Farel Dalrymple.
  • Egy római rockbanda, a The Accelerators dalt szerzett az Amerikai amnézia ihletésére (Myspace-es honlapjukon szerepel is Jonathan Lethem neve azok névsorában, akik hatással voltak a zenéjükre). A szám címe Amnesia Moon, és a YouTube-on van is róla egy koncertfelvétel.

Kapcsolódó linkek:
A szerző angol nyelvű honlapja
A Lostronaut teljes szövege angolul 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 4 hozzászólás.

  1. attila szerint:

    A könyv olyan közepes Lethemtől, scifi témában a Gun, with occasional music halomra gyilkolja. Egyébként tényleg meglepő, mennyire nem ismert itthon a fazon…

  2. noro szerint:

    Én általában elvárom egy sf-től, hogy ne csak karakterben és sztoriban, de világábrázolásban is virítson, ennek ellenére élveztem a könyvet

  3. adeptus szerint:

    Sokkal többet vártam a könyvtől. Ha már Dick-utánérzés, akkor inkább a Vurt.

  4. sezlony szerint:

    Igen, én is azon töprengtem olvasás közben, hogy minek kell még egy Dick-regényt írni? Van annyi, mint a pelyva, jobbak-rosszabbak, lehet válogatni. 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon