Jakob Arjouni Chez Max – Vacsorázz Maxnál Párizsban! című munkája talán kevéssé ismert regény az sf-kedvelők körében, hiszen nem egy a tematikával foglalkozó kiadó adta ki, hanem a Helikon – gondolhatnánk, íme egy sf, ami áttörte a szépirodalom korlátait. Vajon igazolja-e ezt a feltevést?
A török származású, németül író és Franciaországban élő szerző már egy ideje a pályán van, számos regényt és novella került ki a kezéből. Magic Hoffman című regénye 1992-ben finalista volt a dublini IMPAC Awardon, Happy Birthday, Turk című művéből pedig Németországban film készült.
Regényünk története 2064-ben játszódik, A gazdag és „szabad” világot a Kerítés választja el a Föld zűrös országaitól, amelyek csak élelmiszerekkel, nyersanyagokkal, na meg illegális bevándorlókkal és terrorizmussal képesek ellátni az európaiak és a kínaiak dominálta Konföderációt. Ez a hatalom az ashcrofti intelmek szerint él: taposd el az ellened fordulókat, mielőtt azok taposnak el téged. Ennek szellemében épült a Kerítés, zúztak szét számos azon túli országot, de még a szabad világon belül is fő vezénylő elv: mindenütt besúgók és titkosrendőrök hemzsegnek, akik dolga még a bűn elkövetése előtt lecsapni a feltételezett elkövetőkre. Ebben a jóléti rendőrállamban gyanús és a terrorizmust pártoló tevékenység a Kerítésen túl nyomorgó világról beszélni, megkérdőjelezni e kitekert szabadságeszméket.
Itt él Max, a mintapolgár, aki fedősztoriként bohém éttermet vezet, miközben társával, a színleg kertészként tevékenykedő Chennel ügyel a rá bízott kerület politikai és társadalmi békéjére. Max nem túl eredményes – legfőbb fogása egy barátjának feljelentése cigarettacsempészésért (hiszen itt a dohányzás is tiltott). Eközben Chent az ügyosztályon csak Szuper Chenként emlegetik, sikert sikerre halmoz, e miatt még felforgató szónoklatait is elnézik felettesei. Egy napon azonban hibát követ el, Max pedig elérkezettnek érzi az időt, hogy megszabaduljon irigyelt társától.
Jó kis antiutópia kerekedhetne ebből, nemde? Főleg, hogy a fülszöveg alapján a Szép Új világ és az 1984 mellett egy képzeletbeli trilógia harmadik kötetét tartjuk a kezünkben, ám ez sajnos a bombasztikusnak szánt marketingduma marad (és még az 1984-et is sikerült 1989-nek írni). A szerző kétségkívül jól ábrázolja a folyamatot, ahogy Max fejében az egyszerű gyanú mindenféle megerősítés nélkül bizonyossággá alakul, míg végül képes meggyőzni magát, hogy nem személyes sérelmeit torolja meg társán, hanem a világot szabadítja meg egy veszedelmes terroristától, és ezért a „jó” célért semmilyen eszköz nem túlzás – de azért ez önmagában nem egy irodalmi csúcsteljesítmény. A háttérvilág ötletes, ám az sf berkeiben láttunk már sok-sok frappánsabbat is. A cél itt egyértelműen a szeptember 11-i merénylet után a nyugati világban megjelenő hisztérikus, szabadságkorlátozó intézkedések bírálata. Nem véletlen, hogy a titkosrendőrséget, ahol Max és Chen dolgozik, egyszerűen csak Ashcroftnak nevezik. Maga John Ashcroft a Bush-adminisztráció igazságügyi tárcáját vezette, és a történelem margójára minden bizonnyal azzal a húzással fog bekerülni, amikor erkölcsvédelmi okokból fátylat teríttetett egy Justitia szobor keblére… A világ ebben a közegben gyökerezik, néhol igen szellemesen továbbgondolt, máshol viszont túlzásba esik (Kurt Cobain-gyermektáborok, na ne!).
Őt kell elkerülni
Az írói eszköztár sem emeli ki a zsáner középszeréből, néhol pedig teljesen amatőr megoldásokkal él. Aki képes a főhős narrálásában előadott kétoldalas leírást adni a talevinek nevezett high-tech bevetési jármű képességeiről, történetéről és a főhős hozzá fűződő tapasztalatairól, majd úgy folytatni, hogy „Ebben a pillanatban azonban, ahogy ott álltam a vendéglőm előtt, és néztem lefelé az utcán, egyáltalán nem a különféle rakéták és gépfegyverek jártak az eszemben”, az ne törjön szépírói babérokra. De olyan is megesik, hogy nyolc oldalon taglal egy csempészsztorit, ahol már két oldal után sejthetjük, mi lesz a csattanó. Mindez egy amúgy nem túl vaskos könyvecskében.
Szóval egyszer olvasható, de nem ez a regény fogja bevinni a hátán az sf-t a szépirodalom elefántcsonttornyába. A regényben van egy irodalmi oldalvágás is: Günther Grass nevére már csak a róla elnevezett étel kapcsán emlékeznek. Tartok tőle, Arjounitól még ez a fajta halhatatlanság is messze van.
Jakob Arjouni: Chez Max – Vacsorázz Maxnál Párizsban!, Helikon Kiadó, 2007.
Hozzászólások
[sezlony további írásai]
