Az orosz science fiction mindig is híres volt egyéni szemléletmódjáról, és kevésbé akciódús, viszont annál elgondolkodtatóbb, filozofikus történetekkel ajándékozott meg bennünket. Mit tesz ehhez hozzá vajon Szergej Lukjanyenko, a kiváló Őrség-könyvek világhírű szerzője?

1. Egy nem túl eredeti félregény (Hackett)

Az orosz (és általánosságban európai) sci-finek egész más „íze” van, mint az angolszász irányvonalnak (gondoljunk csak a Sztrugackij testvérekre, Stanislaw Lemre, vagy akár Szergej Sznyegov Istenemberek trilógiájára). Szergej Lukjanyenko, a kultikus Őrség-sorozat írója az Ugrás az űrbent (és a folytatását, az Ugrás az ismeretlenbent) még a nagy ötlet, az Őrség-sorozat megjelenése előtt írta, valamikor a 90-es évek második felében, azelőtt, hogy sztárrá vált volna.

Az alapfelütés, amit a fülszöveg is taglal: „A galaxison az Erős és Gyenge Fajok osztoznak. A feltételeket az Erősek diktálják, a Gyengéket pedig speciális képességeik alapján használják, kihasználják. Mivel egyedül az ember szervezete képes elviselni a kozmikus ugrást, a földieknek a fuvaros szerepe jut…”

Ez így az első oldalak alapján egyedinek hat, sőt, az első néhány fejezetben ízig-vérig oroszos világba csöppenünk, ahol az emberi pilóták Buran űrsiklókon fuvarozzák az Erős fajok áruit. Viszont óhatatlanul eszünkbe juthat közben David Brin Csillagdagály című kiváló sci-fije és az ennek alapját képező Uplift-trilógiája (magyarul eddig sajnos csak a Csillagdagály jelent csak meg, de egyes pletykák szerint talán jön a többi Uplift-regény is hamarosan.)

Brin világában a galaxisban egy sajátságos társadalmi rend alakult ki az ősi és a fiatalabb fajok között. Az ősi fajok, a patrónusok a fiatalabbakat génmanipulációval felemelik maguk mellé, amelyek ezek után kliensként szolgálják azokat, egyúttal befogadva a „felsőbb ideológiát, gondolkodást”, és ebbe csöppennek bele az emberek, akik anélkül „emelték fel” a csimpánzokat és a delfineket, hogy erre engedélyt kaptak volna a patrónusoktól. Az ötletbéli hasonlósággal egyébként nincs is akkora probléma, ettől még a regény lehetne egy oroszos hangulattal nyakon öntött, kellemes űropera. És annak is indul.

Azonban az első kétszáz oldal elteltével még nem igazán történik semmi, az addig lezajlott eseményeket kb. harminc oldalban meg lehetett volna írni. Pjotr, az emberi pilóta felszáll, kiderül, hogy potyautas van a hajóban, történik egy vicces kényszerszállás a földön (ami a magyar kiadás ötletes borítóján is látható), majd lezajlik egy hosszúra nyúlt, kedélyes családi idill, egy együgyű szervezkedés az erős fajok ellen, felszállás potyautasokkal, találkozás az alarikkal.

Szergej Lukjanyenko

Szergej Lukjanyenko

A stílus könnyed, a szöveg gyorsan olvastatja magát, de ez egyben hátrány is, mert azt jelenti, hogy a cselekménye rendkívül szellős, szinte semmi lényegi nem bontakozik ki, pedig a könyv fele közben már le is pergett. A történet pedig a közepes űroperák építkezési formáját követi, és alig ad valamit, ráadásul a stílus sem olyan, ami miatt ezt el lehetne nézni. Szerencsére aztán a könyv felénél, a geometer nevű faj első említésével végre megjelenik az ötlet, az eredetiség, a meglepetés.

Ezt az ötletet a hátralévő oldalakon azonban Lukjanyenko az eddigi történések teljes félrerakásával és egy szájbarágós és ügyetlenül előadott társadalomkritikával számomra tönkre is vágta. Az író egy pillanatra sem hagyja, hogy az olvasó ítéljen, vagy alakítson ki saját véleményt akár a geometerekről, és ez bizony a legnagyobb hiba a regényben

A geometerek társadalmának felépítése, valamint erről a főhős ember által alkotott sommás vélemény maximum talán egy 50-es, 60-as évekbeli regény esetében tetszett volna, pedig már akkortájt is számos ilyen alkotás született hasonló témában. A legvégén pedig jön a legcsúnyább meglepetés, mert a regény vége lóg a levegőben, nincs lezárva. Ez csak egy fél könyv, a teljes történethez kell bizony a folytatás is.

2. A megkésett örökös (Küry)

Lukjanyenko regénye követi az orosz sci-fi nagyjait. Ebből a hasonlóságból származik művének legnagyobb erénye, egyedi hangulata,  azonban ugyanezen a ponton meg is bukik, mivel Lukjanyenko megmarad a dicső elődök szintjén, nem tart lépést a sci-fi irodalomban azóta végbement fejlődéssel.

Adva van egy űropera. Egy űropera azonban akkor élvezhető, ha egy lélegző, élő világban játszódik, mely hiába van tele fantasztikummal, mégis hihetően, egy belső logika szerint épül fel. Lukjanyenko az én szememben kudarcot vall ezen a ponton.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2009

Megalkotott világa mintha csak Swift tollából származna, amely jelen esetben sajnos nem erény. Az idegenek és a további fantasztikus elemek művében az író eszméinek hordozói, amely természetes és magától értetődő jó sci-fi esetében, de nála ez teljesen leplezetlen, és itt meg is áll világalkotása, nem árnyalódik tovább a kép. Univerzumát szimbolikus lények népesítik be, melyek létezésének összesen egy célja van, hogy Lukjanyenko szociológiai és politikai nézeteit közvetítsék, ezáltal műve a parabolikus utópiairodalom felé közelít, ahol semmit sem szabad szó szerint venni, a regény világa és cselekménye majdnem hogy csak retorikai eszközként teljesen alárendelődik a szerző közölni kívánt okfejtésének és szemléletének.

Szép dolog a Sztrugackij fivéreket követve sci-fit írni, ebben a tekintetben példaértékű ez a regény a néhai keleti blokk sci-fi írói számára, a nyugatiak utánzása helyett próbál kezdeni valamit örökségével. Azonban míg egy, a Sztrugackij fivérek által írt könyv esetében végig tisztában vagyunk keletkezésének dátumával, és könnyen elnézzük gyermekbetegségeit, addig ugyanezek a hibák már végzetesek egy, a millennium után íródott sci-fiben. Változtak a szabályok és az elvárások, egy ennyire naiv, kalandos-bohókás pikareszk regény már nem állja meg a helyét. Nem olvastam a szerző Őrség-sorozatát, de el tudom képzelni, hogy egy urban fantasy környezetben még tökéletesen megállta a helyét ez az írói eszköztár. A sci-fiben azonban már rég más formanyelvre van szükség, amennyiben a 16 évesnél idősebb olvasókat is meg akarja szólítani a szerző.Szergej Lukjanyenko

Mindezek ellenére a regény könnyen olvasható. Stílusa gördülékeny, az elbeszélés modora kifejezetten élvezetes, talán néha túlságosan is, már-már anekdotázgatásba fullad a cselekmény. A karakterek jól eltaláltak, egyedül ők igazán elevenek a regényben.

Ha ez a könyv 30 éve jelenik meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban bizonyára hatalmas népszerűségnek örvendett volna. A 2010-es sci-fi kínálatban azonban nagyon esetlennek hat. A fiatalabb, sci-fivel még csak ismerkedő, vagy pont hogy az idősebb, dicső múlt bűvkörében élő olvasók tetszésére tarthat számot.

További információk:

  • Az Ugrás az űrben eredeti orosz címe A csillagok – hideg játékszerek, a folytatásé pedig Csillagárnyék. A két kötetre együtt A csillagok – hideg játékszerek-ciklusként hivatkoznak.
  • David Brin Uplift-ciklusa két trilógiából áll. A Csillagdagály az első trilógia középső kötete, de önállóan is megállja a helyét. A ciklus számtalan díjat kapott.
  • Szergej Lukjanyenko Őrség-sorozata alapján két orosz film is készült, az Éjszakai őrség és a Nappali őrség.

Linkek:

Wikipédia cikk

Lukjanyenko honlapja

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás.

  1. noro szerint:

    Nekem speciel bejött a könyv, bár éreztem, hogy afféle ezredvégi Szrugackij-homeage, főleg a geometerek. Tény továbbá, hogy a duológia két része csak együtt alkot egy kerek történetet.

    Az Őrség-sorozat egyik hibába sem esik, azaz eredeti és önálló kötetekből áll 🙂

  2. hackett szerint:

    Lehet, hogy kicsit szigorú voltam. A fő gondom az volt, hogy semmi újat nem hozott egy 60-as évekbeli sci-fihez képest.
    A folytatása, az Ugrás az ismeretlenbe ráadásul még ehhez képest is egy hatalmas csalódás volt, széteső, zűrzavaros sztorival és botrányosan rossz karakterekkel.
    Ettől függetlenül másnak meg a kedvenc olvasmánya lett, szóval, aki akar, tegyen vele egy próbát. Szerintem Lukjanyenkonak jobban ál az urban fantasy Őrség módra.

  3. Névtelen szerint:

    Nekem tetszett a könyv. Olvasni és kritikát írni róla mindenképp csak második résszel együtt érdemes. Az oroszos hangulat mellett külön tetszett, hogy van valami mondanivalója, nemcsak szórakoztatni akar. Nehéz nem észrevenni szerintem, hogy a geometerek világa egy fricska a Sztrugackij testvérek delelő univerzumának. Erre utal az író is, amikor Petya arról beszél, hogy ez az egész olyan mintha már olvasta volna egy sci-fiben. Az irányított fejlődést (geometerek világa) állítja szembe a teljes egyéni szabadsággal (a kapu ami oda visz ahova a lelked mélyén vágysz) és ezek között keresi a középutat. És ez szerintem érdekesebb, mint amit a legtöbb mai galaktika könyv fel tud mutatni.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon